Petőfi Sándorról, március 15-én

Nyiri Péter - A..., p, 03/15/2019 - 00:14

Amikor Petőfi Sándor 1847. július 10-én Kazinczy Gábornál járt Sátoraljaújhelyen, Londonban megjelent az első Petőfi-fordítás: az Árvalyányhaj a süvegem bokrétája. Ez a népies helyzetdal talán még keveset mutatott meg a nagy költőből, az októberben megjelenő Jövendölésben azonban már ezeket a sorokat olvashatta az angol nyelvű közönség:

„Anyám, az álmok nem hazudnak;

Takarjon bár a szemfödél:

Dicső neve költő-fiadnak,

Anyám, soká, örökkön él.”

A próféta-költő nyilatkozik meg itt, ereje teljében, a szellemi arisztokrácia öntudatával. Hosszú út a Petőfié, ő, akinek eszményképe az Alföld volt, magasságok és mélységek között haladt-hánykódott. A diák egy jómódú családból indult útnak, Petrovics István jó vállalkozó, keményen dolgozó ember volt. Aztán, ahogy az árvíz és a becstelen üzlettársak elvitték a vagyont, a fiú megismerte nyomort is. És megismerte a kitaszítottságot, mellőzöttséget, a vándoréletet, a pipaszorongatós fagyoskodást. Petőfi a tehetségére számíthatott csupán, a benne forrongó, kitörni készülő, elementáris erejű költőlélekre. Oly sokszor küzdött az előítéletekkel, a megalázó lenézéssel, a „poéta”, a „kicsapott komédiás” gúnyos megnevezésekkel. Ám ő túlélte a sértegetőket-bántókat, mert életműve a halhatatlanok közé emelte, a magyar nép szabadságvágyának jelképes alakjává tette. Petőfit űzték bírálói, póriasnak mondták, támadták, megbuktatták a követválasztáson, a harcba űzték. Pedig Petőfinek a szó volt a fegyvere, s írta verseit is rendületlenül a csaták közepette. Barátja és művész-, illetve zsenitársa, Jókai meg tudott maradni az újságírásnál, elkerülvén a csatateret. Petőfi kardot kötött az oldalára, vélhetően saját vágya is ez volt, hogy férfi legyen, „ne hitvány, gyönge báb”.

Petőfi, a garabonciás a zsenik zabolátlan természetével tört előre, a hazaszeretet erkölcsével dobta félre a külsőségeket és szabályokat, megújította a magyar költészetet, kibontott inggallérral, szabadon, őszintén haladt dicső útján. Nem véletlen, hogy a politikai tülekedésben Petőfi nem vett részt; a márciusi ifjút mellőzték a szereposztásban, a nagypolitika színpadán éppen úgy, mint gyakorta a vándorszínészek között. De ő tudta, hogy a költészetnek, a művészet és a lélek erejével kimondott szónak nemzetfenntartó ereje van. A magyar politikusokhoz című versében ezt így vallja meg:

„Nyelvünk, egyetlen kincsünk, melyet
Apáink örökségiből
El nem rabolt még az enyészet,
Az ellenünk esküdt idő,
Nyelvünk is veszendőben volt már,
Hozzája közel volt a vég,
Az országútra kitaszítva
Halálos bajban feküvék.

 

Kevély urak, e szent betegnek
Milyen segélyt nyújtottatok?
Ha hozzá léptetek, azért volt,
Hogy rajta egyet rúgjatok!
Költők valának ápolói,
E rongyos, éhes emberek,
Ők ápolák s menték meg... és ti
Őket mégis lenézitek!”

A nyelv és költészet teremtő erejét oly tisztán látó Petőfi Sándor újhelyi látogatása után, 1847. július 11-én Széphalomra ment. És így, a nyelv erejének tudatában tisztelgett Kazinczy sírjánál. Ez volt az oka annak, hogy szentnek nevezte a széphalmi mestert. Rokonlelkek voltak ők, hiszen Petőfiék a politikában, a társadalom átalakításában azt folytatták, amit Kazinczyék a kultúrában-irodalomban elkezdtek. Családon belül Kazinczy Lajos, a tizenötödik aradi a vértanú a drámai példája e folytonosságnak. És ezért írja Tusnády László, hogy Széphalom „legfőbb szellemi patrónusa Petőfi Sándor”, mert ő „Kazinczy küldetését látta meg, és örökre kijelölt egy olyan kultikus helyet vele kapcsolatban, melyet az idők viharai nem söpörhetnek el, nem pusztíthatnak el, mert azt a legmagasabb erkölcs, a legnagyobb minőség védi.”

Petőfi így írt az Úti levelekben Széphalomról:

„Újhelytől félórányira éjszak felé esik Széphalom, Kazinczy Ferenc egykori lakása. Nevét megérdemli, mert festői szépségű táj. Különben pedig szent hely, szent az öreg miatt, kinek ott van háza és sírhalma. Kötelessége volna minden emelkedettebb lelkű magyarnak életében legalább egyszer oda zarándokolni, mint a mohamedánnak Mekkába. És mégis jobb, ha nem mentek oda, mert nagyon erős lelkűeknek kell lennetek, hogy azon sírhalomnál meg ne esküdjetek, miszerint a hazáért soha, de soha egy lépést is tenni nem fogtok. Én voltam ott, láttam a pusztulás és a feledés legszívszaggatóbb, legelkeserítőbb képét, és letérdeltem a sírra és már fölemeltem a kezemet, hogy megesküdjem… ekkor szerencsémre vagy szerencsétlenségemre megfogott jó vagy rosz angyalom, és elvezetett onnan, minekelőtte kimondtam volna az esküt.”

És idézzünk a Széphalmon című versből is:

„Hiszen mit tett ő a hazáért?
Miatta hét esztendeig szivá csak
A börtönök dögvészes levegőjét,
És csak fél századig
Tartá vállán, mint Atlasz az eget,
A nemzetiségnek ügyét.
Magyar nemzet, most nem volnál magyar,
Ő akkor volt az, midőn senki sem volt,
Midőn magyarnak lenni
Szégyen vala.”

Amikor Kazinczy helyét keressük a magyar művelődéstörténetben, akkor éppen irodalmunk egyik legnagyobbjától, Petőfitől kapunk útmutatást. Széphalom ezért számunkra Petőfi földje is, és március 15-én hazaszeretettel gondolunk a nagy költő életére, örökségére.

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap