Picok

Csernák Árpád, p, 06/10/2011 - 06:04

 

 Abban az időben volt egy visszatérő álmom meséli nekem Zdravko Fabijan horvát költő barátom : öreg történész ismerősömet láttam, arcáról lerohadó hússal, kihullott hajjal, kátrányszínű rongyokban, ahogy kiásták a gödörből, amibe több hónappal azelőtt belelőtték húsz társával együtt... Buszon utaztak, leszállították őket a szerb katonák, egy gödör szélére állították és egyetlen gépfegyver-sorozattal leterítették mind... Ott voltam a „tömegsír” feltárásánál: kificamodott végtagok, koponyák gyér, pókhálószerű hajjal, szakállal, fehér csontokon foszló inak, földdel betömődött szemgödrök, a csontvázakon rothadó agyag- és kátrányszínű rongyok... Mindegyik hulla mellé odatűztek egy számot, aztán beengedték a gödörbe a rokonokat, ismerősöket, megkezdődött az azonosítás... Asszonyok guggoltak töprengve bűzlő, rohadó tetemek mellett, próbáltak ráismerni férjükre, fiukra... Én Jurenec doktort felismertem... pontosabban: nem őt... csak sejtettem, hogy a professzor... valahogyan az irreálisan nagy koponya, az arisztokratikus testtartás, a vállak, a fej és a nyak viszonya... mintha sikerült volna megőríznie a lövés pillanatában és itt a gödörben is... belenyúltam zakójának bal fölső zsebébe és megtaláltam a jegyzetfüzetét...

Álmomban is így ült, ezzel a csak rá jellemző fejtartással, kissé talán görnyedtebben a megszokottnál a fekete asztal mellett, előtte a penészes jegyzetfüzet és írt bele... írt bele, görnyedt háttal, lendületesen, a kilőtt ablakon át bezúduló erős fényben... Egy megcsonkított madár volt csontkezében, görcsösen markolta a madárkoponyát, a madár csőrével karmolta füzetébe a kalligrafikus betűket, az egyenletes sorokat... a madár csőréből vér szivárgott, azzal írt...

Mindig verejtékben úszva, zokogva ébredtem. Agyon akartam ütni álmomban a professzort, ilyenkor a megcsonkított madár  rémülten felnézett rám a csontmarokból, mint aki azt kérdezi: most mi lesz velem?... de fölébredtem még mielőtt lesújtottam volna a doronggal... Üvöltve, verejtékezve ébredtem mindig a szétlőtt házban, az egyre szennyesebb rongyok között. Már hónapok teltek el, azt mondták: végetért a háború, de képtelen voltam elhagyni... tudtam, hogy meg fogok őrülni, el fogok pusztulni, de képtelen voltam elhagyni a házat, kilépni a romos falak közül... Ültem az ágyam szélén és néztem az üveg- és keret nélküli ablaknyíláson át a zöldülő kertet, az esőket és a tűző napsütést, a hajnalokat és az alkonyokat... hallgattam a madárhangokat, a kutyák ugatását... keveset fogtam föl szépségükből, inkább csak érzékeim tompítását, idegeim megnyugtatását, valamiféle feloldozást vártam ettől a monoton színjátéktól... aztán elhanyatlottam, és megint ott ült a fekete asztal mellett kátrányszínű rongyaiban a halott professzor és írt a vérző madárral...

Egyik reggel úgy éreztem: ez az utolsó napom... nem bírom tovább... még nem tudtam, hogyan, de éreztem: ma véget ér... ott ültem az ágyam szélén vacogva... már hang sem jött ki a torkomon, könny sem csordult ki a szememből... csak meredten néztem a napfelkete fényjátékait és arra gondoltam: annyi erőm sincs, hogy kiagyaljam végemet... és ekkor megjelent az ajtónyílásban egy kakas... látomásnak hittem: a falak fekete keretében, fényglóriásan és peckesen megjelent egy lobogó taréjú, ragyogó tollú vörös izlandi kiskakas... szaggatott nyak- és fejmozdulatokkal körülnézett, emelte szép sárga lábát, emelte... és lépett... lassan, megfontoltan beljebb lépett, rezgett kékkel és feketével díszített éke: ívesen visszahajló farktollai... forgatta fejét, lépkedett és kotyogott... Nem tudtam megmozdulni... Mintha valaki szólítana... nem is... mintha valaki szólna hozzám... Évek óta nem volt ebben részem.

Felálltam. Elindultam... Amióta hazajöttem, most léptem ki először a kertbe... a forróság majdnem lesújtott, a fogam vacogott, mintha lázas lennék, de mentem... lépkedtem a magas fűben... jött utánam a Picok. Így neveztem el... nem nagy találmány, hiszen a picok szó horvátul azt jelenti: kakas... pontosabban: kantyúk... Picoknak neveztem el, kézenfekvő volt, fáradt agyamnak kényelmes. Kimentem a góréhoz... mívesen megmunkált, gótikus építmény ... egy pillanatra megjelent előttem az apám, ő ácsolta, faragta léceit... nagy meglepetésemre kukorica volt bőven... kivettem egy csövet, lemorzsoltam belőle egy marék magot és a Picok elé szórtam. Jóízűen csipegette, aztán amikor elfogyott, oldalvást rám emelte kerek aranybarna szemét... adtam neki még...

Picok is ott  aludt a szobámban, az ágyam támláján. Már kijártam a kertbe, elővettem a rozsdás szerszámokat, lekaszáltam a gazt, kisöpörtem a szobát... már nem csak az öreg lekvárokat ettem... főztem babot, lencsét...  Nappal derékig levetkőztem, kimostam az ingemet, az ágyneműmet... de éjszaka még mindig kísértettek az álmok...  nappal a fények, a zöld, a szerszámok... gőzök, száradó ruhák, sárga magok, vörös tollak... éjszaka nyirkos sötétség, kátrányszínű rongyok, szuvas csontok, penészes lapok, megcsonkított madár...

Egyik éjjel különös dolog történt. Még ma sem tudom rá a pontos magyarázatot. Napközben sokat dolgoztam, fáradt voltam, könnyen és gyorsan elaludtam a tiszta ágyneműben... aztán megint ott ült Jurenec doktor egy gyertya fényénél jegyzetei fölé hajolva és írt a vérző madárral... felüvöltöttem és rárontottam... de most nem doronggal, hanem késsel... késsel rohantam felé és ordítottam, szúrtam, vágtam, kaszaboltam... észre sem vettem, hogy a történész professzor már nincs sehol... láthatatlan ellenségeimet akartam lemészárolni... és talán magamat... aztán egyszerre csak azt éreztem, hogy valami a mellemnek csapódik... Hanyatt vágódtam. Picok volt az, a mellemen állt, rikoltozott és vadul csapkodott a szárnyaival. Felültem. A kés több méterrel arrébb, mellettem vértócsa, tollak... kis tálkába kanalaztam a vért, és a tollakkal együtt az asztalra tettem... és írni kezdtem... írtam egy régi határidőnaplóba... kiválasztottam a legvastagabb tollat, a vérbe mártottam és azzal írtam:

 

DRAZEN HORVAT ZLATKO IVKOVIC

ZELJKO BALALA PETAR BUSIC

ZVONIMIR KARDOS ZELJKO BABEC

IVAN HOJSAK JOSIP JURENEC

 

 

DAVID PISKOR DRAZEN BANICEK

DARKO OZMEC MIROSLAV BLAZEK

IVAN PEHARDA  NENAD SOCEC

ANDRIJA PALFI GORAN PLAVEC

 

Kakaskukorékolást hallottam. Az asztalra borulva feküdtem. Hirtelen teljesen józannak éreztem magam, de megrémített a véres toll... felugrottam és vizsgálgatni kezdtem Picokot, de azon kívül, hogy elveszítette néhány díszes farktollát, nem volt semmi baja. Ahogy a tollai közt babráltam, észrevettem a csuklómon egy vágást, abból szivárgott a vér. Letéptem egy csíkot a lepedőből és bekötöztem a sebemet. Az asztalon ott hevert a nyitott határidőnapló és vörös betűkkel tizenhat név volt beleírva... halott bajtársaim nevei...

Ettől a naptól kezdve újra írtam... napokon át írtam... azt hittem verseket írok... ma sem tudom... lehet, hogy versek voltak... halott bajtársaim nevei:

 

MIRKO KOPAS LEON BRODARIC

IVAN KUKEC ZDRAVKO IVACIC

ANTUN KIS RENATO DUBRAVEC

ZELJKO KORDIS MATIJA SOKEC

 

DRAGAN NOGIC STJEPAN KUZMINSKI

STEVO KOVAC DRAZEN SALVARI

JOSIP BADUN ZIVKO ANTOLIC

IVAN CIMERMAN ZLATKO ZUBIC

 

...............................................................

 

Azóta sem tudok mást... csak ezeket... ezeket a neveket... De a meggyilkolt történelem professzor soha többet nem jelent meg álmomban...

 Néztem Fabijan arcát, riadt madártekintetét. Vártam. Előttünk egy félüveg vörösbor, két üres pohár. Láttam, hogy nincs több mondanivalója. Töltöttem.

 

 

Magyar Irodalmi Lap 

Hozzászólás ehhez


Belépés

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap