Összefogta derekán a pizsamát. Haja szétállt, szeme nedves volt még. Gyanútlanul nyitotta a konyhaajtót. Hátrahőkölt. Csattogott a papucsa, végigszaladt a három szobán. A gyerekek felültek a zajra, azután visszadőltek ágyaikra, alighogy elhaladt mellettük.
Csak a harmadik szoba közepén állapodott meg, felesége pongyolája a lába köré csavarodott.
– Mi az? – kérdezte Irma a sötétből. – Hány óra?
– Tudod, hogy itt van?
– Lehetetlen… hány óra?
– Résnyire nyitottam, szerencsére… Visszaugrottam, még jókor!
– Add a pongyolám!
Balázs kotorászott a földön.
– Miért nem a székre teszed?
Az ablakhoz lépett, hogy a fényt beengedje. A súlyos ablakfüggöny egyik szárnya a fejére hullott.
– Mit csinálsz? – Az asszony türelmesen kihámozta. – Három rajzszög tartja az egészet. Az olajoskannát kinyitottad?
– Ott szöszmötöl a konyhában. Mikorra rendelted?
– Szabadon osztja be az idejét. Nem terrorizálhatjuk. Végül is elég szerencsétlen.
– Jó. Akkor légy szíves, eredj, és a kávét te készítsd.
– Félsz tőle? – Az asszony magára tekerte a pongyolaövet, ment kifelé, azután megállt a gyerekek szobájában. – Kati – mondta bátortalanul –, ébren vagy? Nem tennél fel egy kávét?
– Rögtön, rögtön – motyogta Kati félálomban. Felnyitotta szemét, nézte kis, szőke anyját. – Te csacsi. Nem harapja le az orrod.
Ügyesen öltözött, szabályosan bepattantotta a hátán a patentkapcsokat. Tökéletes, céltudatos mozdulatait Balázs és Irma irigykedve figyelte.
– Legalább fésülködj meg – szólt Kati az apjára –, aztán majd később varrok gombot is. – A pizsamanadrág felé mutatott.
– És a virágok? – kérdezte Irma nyafogósan. – A pálmát mikor ülteted át?
– Kérek tizenkét forintot tápföldre… Tápföld nélkül ne is kísérletezzünk.
– Csend – kiáltotta a fiú –, ilyenkor még aludni szokás.
– Reggel korán kelsz – magyarázta Balázs –, ez az egészséges. És délután egy-két órát szundítani!
– Te könnyen szundítasz délután – mondta a fiú –, de én, szegény dolgozó…
– Riki szervezetének kell az alvás, apa. Fejlődő szervezet…
– Ne nevezd ezen az undok néven. Tisztességes nevet kapott. Henrik. Nem szép?
– Legalább megírnád azt a drámát, apa…
– Alakul – mondta a férfi kedélyesen, a pizsamakorcot még szorosabbra fogta –, már felvázoltam az alaphelyzetet… még egy kicsit megtördelem a teret és az időt…
– Hát csak tördeld – bólintott Henrik. Finoman végigsimította állát –, borotválkoznom kell. Kati, hoztál borotvakrémet?
– Anyuci… pénzt, borotvakrémre!
Balázs sértődötten álldogált.
Irma leereszkedett egy székre, és kifejezéstelenül nézett valahova, a szekrény fölött. Kati gyöngéden megrázta.
– Anyuci… borotvakrémre. Hol jár az eszed megint?
– Fél kettőig fent voltam – mondta Irma megrezzenve –, ellenőriztem a sorrendet. De minden egyezik a számítás szerint. Akkor miért nem vált ki…?
– Micsoda szerencse! – Henrik öltözött, a paplan alatt. – Képzeld, ha anya elkeresztel Kálciumnak. Bláthy Kálcium. Vagy Nitrát.
– A Henrik szép – mondta Balázs –, királyi és költői egyszerre.
– Tudom, apa. Csakhogy már minden Henriket megírtak. – A fiú föltette a szemüvegét. – Attól félek.
– Hány Henrik volt? – kérdezte Kati, és egyengette anyja kócos haját. – Anyuci, reggeli is kell.
– Nyolc darab. Apának csak a kilencedik maradt. S olyan nincs. – Látta, hogy a férfi szeme elborul. „Nem szabad kilendíteni – jutott az eszébe –, legyünk hozzá jók és okosak”. – Persze, azért lehet, hogy te meg tudod írni. Sőt, valószínű.
– Ne ácsorogjatok – Kati megágyazott, gyengéden masszírozta az anyja könyökét. – Öltözzetek, amíg elkészül a kávé, addig is…
– Kati – szólt utána az anyja gyámoltalanul. – Itt van ám.
Kati fintorított. Füle mögé kanyarította rövid haját, kemény és konok lett a kicsi arca. – Velem úgysem mer kikezdeni… – Nagy lélegzetet vett, mint aki vízbe ereszkedik, hosszú távra.
– Hát nem tündér? – kérdezte Irma. – Ki hinné, hogy csak tizenegy éves?
Felállt, bement a szobájába, nagy nehezen felhúzta a redőnyt. Vette a pénztárcáját, tartalmát kiborította az íróasztalára, tenyerét ráhelyezte, szeme megakadt a kérdéses vegyület képletén. Hirtelen leült, ide-oda tologatta a forintokat, bal kézzel, jobb kézzel felírt valamit.
– Te nem bízol a groteszkben? – Balázs cigaretta után nyúlt, végül Henrik adott neki. – Pedig kire támaszkodhat az ember, ha nem a fiatalságra? Mert hogy egyes konzervatívok, azt elhiszem… de te, éppen te, a tizenhét éveddel…
– Ma gyakorlatra megyünk, apa. Még elő kell készítenem a zubbonyomat. És öt matekpélda! Majd tárgyalunk, este. Persze hogy bízom a groteszkben. Hogyne bíznék. De a kérdés nem ilyen egyszerű.
– Neked soha sincs időd. – Balázs táncoltatta a földön a papucsát.
– Mit csináljak… Ez a gimnázium, beláthatod. Ha már belekezdtem, legalább azt a jeles érettségit elérjem.
– Túlzásba viszed. Szép, szép a kötelességtudás. De hát nézz meg engem. Közepesre csúsztam át, mégis… – kecses körívet húzott a levegőbe.
Henrik hátat fordított, válogatott a vonalzói közt. Amikor visszafordult, már egészen természetesen mondta:
– Jó. Te zseni vagy. De nem mindenki zseni.
– Ne túlozzunk. – Balázs krákogott. – Nem szeretem a túlzást, a jellemekben sem. Tehetséges vagyok, esetleg. Van érzékem az általánosításhoz. Mit gondolsz, kivel vacsoráztam?
– Kivel, apa? – A fiú türelmesen lapozgatta a könyvét.
– A Kerescsényivel… ő aztán szakértő, és ha valamiért kiáll! Tekintély a szakmában. A monodrámáé a jövő. Most már, meglátod, hogy nincs megkötve a kezem, ki fogom futni a formámat.
– Azért a félállást ne hagyd ott – mondta Henrik. – A legkomolyabban, apa!!
Kati tálcán hozta a gőzölgő feketét, vajas kenyeret, kockasajttal. Henrik segített neki, kerített helyet az asztalon.
– Ebédre? Mi lesz ebédre?
Kati szomorúan bólogatott.
– Spárgaleves. És rakott macesz, tejfellel. – Odaállt az apja elé, megtorpantotta ingaszerű mozgásában. – Addig idd, amíg meleg.
Először a fejét dugta be, azután egész testével benyomult a belső szobába.
– Jaj – mondta bosszúsan az anyjának –, várom a pénzt. És milyen hideg a lábad!
Megragadta a pongyolaövet, vezette az asszonyt kifelé. Az engedelmesen követte, bár vissza-visszatekintett az íróasztala felé.
– Gyere, gyere. Nem szalad el.
– Tulajdonképpen két logikai pont…
– Logikai pont, rendben… Kihűl a kávé, aztán megint elcsapod a hasad.
Irma átölelte, hátulról, szinte rádőlt a kis testre, beszívta a gyerekbőr enyhe homokszagát.
A feketéscsészét illedelmesen fogta, fejét oldalt hajtotta, kortyolt, elmerült a csészealj mintázatában. Kati perdített egyet a tányéron. Az asszony megrázkódott, és hirtelen mosolyogni kezdett.
– A pénz – mondta hadarva –, nem felejtettem ám el.
A férfi tovább sétált, csak egyetlen pillanatra szakította meg, amíg Hamlet tragikus pózában felhajtotta a kávét, mint a mérget. A kenyeret lehántotta héjáról, kis „katonákat” készített, s ahányszor ingamozgása az asztal sarkához vitte, egyet-egyet bekapott.
– A morzsák! – mondta Kati. – Hermelin néni dühöngeni fog.
– Hermin – javította a bátyja –, dr. Szoboszlay Alfonzné.
– Anya, szánd rá magad ! Akar valamit. Menj ki – Kati megveregette a hátát. – Még mielőtt bemasírozik.
– A drámát mindig háttérbe szorították – Balázs a rekamié szélére kuporodott, belelapozott a harmadikos irodalomkönyvbe. – Szemelvények, szemelvények… De miből? Kérdem én: miből? Hát a koncepció, az mindegy?
– Nem tudom – mondta Irma –, tegnap világosan érthető volt-e… laikus számára is a végkövetkeztetés. Mert ha már a rádióban elhangzik valami, ebből a témából, ilyen ömlesztve, legalább hatása legyen… csak annyi, hogy százalékban kifejezve, száz ember közül körülbelül tíz százalék megértse…
Henrik megjavította a körzőjét. Elégedetten visszacsúsztatta a bársonytokba.
– Kiválóan felépítetted. Tudományos jellegét nem vesztette el, s mégis népszerű formában…
– Igen, igen – Irma élénken helyeselt –, ez a cél. – Megrázta fejét, a szeme megállapodott Kati iskolaköpenyén. – Gyere csak ide! Lekapirgált a kék vászonról egy gombostűhegyni rántásfoltot, utánanyálazott. – Így ni. Így kell ezt. Szeretem, ha rendes vagy. Tudod.
– Hermelin néni a konyhában…
– Ne légy már olyan gyerekes – mondta Balázs –, két nő mégiscsak hamarébb szót ért… én addig átnézem a fiatalúr matekpéldáit.
Irma megfésülködött, Kati tartotta a kézitükröt. Hallgatta, ahogy Riki magyarázza az apjának:
– Dehogyis, öregem. Itt nem ez az ismeretlen. Nem is lehet, ha egyszer A és B adva van…
Még intett neki, mert látta, hogy a fiú karóráját figyeli, intett neki, türelem.
Kati ment a belső szobába, a pénzért, hogy borotvakrémet és tápföldet vegyen, ő meg indult a konyha felé.
Néhány pillanatra egész világosan látta, hogy a nagy torontáli csupa piszok és a bárszekrény ajtaja ragad. És hogy kerül az a lombik a tévé alá?
A konyhakilincset már csak könyékkel nyomta le, mert dr. Szoboszlay Alfonzné az imént rajta felejtette tejfölös kezét.
„Meg tudnám én ezt csinálni jobban? – gondolta, hogy erőt merítsen. – Vagy csak akárhogy is? És egyáltalán: lehet-e másként, a mi körülményeink között?”
– Jó reggelt, drága Hermin.
Dr. Szoboszlayné két díszpárnát tett a hokedlira, azon ült, hogy az asztalt felérje. Mosogatott. A csuklójáról lógó aranylánc csörgött a dézsa oldalán. Az ablakon vastagon futott a víz. A gáztűzhelyen gőz szállt, három fazékból.
– Egy kis levegőt…
– Hagyja csak, Irmuska. A rakott macesz ezt szereti.
– Remélem, megeszik a gyerekek – mondta Irma, s tétován megemelt egy fedőt.
– A gyerekeknek azt kell enni, amit eléjük tesznek – jelentette ki dr. Szoboszlayné, és végtelen óvatossággal kiemelt a léből egy poharat. – Nálunk aztán tellett, mégsem válogattunk.
– Mi inkább a magyaros kosztot…
– Ez az, ez az – mosolygott Hermin. Egészen egyenesen ült. „Akár derékszögmérőt lehetne a fenekébe csippenteni” – gondolta Irma, és önkéntelenül hozzáigazította saját, egyre görbülő hátát. – A szájízük el van rontva… Snidlingmártás.
– Hagymaszósz? Az jó!
– Nem, nem, lelkem. Nem hagymaszósz. Snidlingmártás. Ég és föld! Hat tojás sárgája, két tejfel, egy kanálnyi olívaolaj…
– Holnap tessék szíves lenni marhapörköltet készíteni nokedlival – vágott közbe Irma, s úgy tett, mintha cukrot keresne a kredencben.
– Azok a ronda, mócsingos húsok. Hogy mit álltam ma is sorba! Azt hiszik, meg van ez fizetve? Meg lehet ezt fizetni?
– Ennél többet bajosan.
– Van. Vannak helyek. De hát nem szemrehányás. Ha egyszer többre nem telik. Ezer forint, nulla. Mert az a kis koszt, amit én fölemésztek, mi az, csipetnyi… De a belevaló, Irmuska, a belevaló. Azt nem lehet az ételből kispórolni, hogy öt tojás helyett csak három, mert akkor, ugye, otthagyják, mint tegnapelőtt a krokettet!
„Szénné égetted – gondolta Irma –, mindent szénné égetsz, mert egyszerre, tíz perc alatt akarsz takarítani meg főzni is és beáztatni a mosást, hogy a römipartit le ne késd…”
– Nem volt étvágyunk. Tetszik tudni, előfordul…
– Kiszámíthatatlanok – mosolyodott el Szoboszlayné –, maga meg kicsit ideges. Amikor én negyvenéves voltam, nem így néztem ki. Egy spanyol attasé udvarolt, emlékszem, Svájcból átutazóban.
– Hermin. Ma későn jövök. A kísérletek a legkritikusabb fázisba jutottak. Kérem, ha egy mód van rá, seperje össze, legalább az előszobát. A férjem látogatót vár délután, színházi szakember. Ön intelligens lény, tudja, milyen fontos az első benyomás…
– A rakott macesz rendkívül munkaigényes.
– Igen – mondta Irma, s tépdeste a konyharuhát. – Az előszobát, lehetőleg.
– Színházi szakember! Ezek a szakemberek… Herezeg Ferenc, a Kék róká-ban… No mindegy. Egy páhollyal majd megprezentálnak, ha bemutatják a Bláthy úr darabját, egyszer, véletlenül…
– És a fehér inget, Hermin, ezek a mosószerek, hamisítják, úgy látszik, de kétszer mossa át, ha már ezek a nyomorult mosószerek…
– Hiába. Nincs mit tenni – dr. Szoboszlayné kihúzta kezét a vízből, gumikesztyűjét óvatosan lefejtette. Hintőport keresett, hosszan paskolta az ujjait. – Ha már erre a sorsra jutottam.
– Nagyon hősies, igazán.
– A rádióújságban olvastam a nevét – az asszony arrébb húzta a hokedlit a párnákkal, ismét rátelepedett, kezdte a polcokra rakni a vizes edényt. – Az enyémet is olvashatták, nem is egyszer, külföldi lapokban; valamikor…
– A golf, a golf – hadarta Irma –, nem kicsiség!
– A sportnak köszönhetem, hogy megtartottam a rugalmasságomat, hatvanöt éves koromra! – Felemelte kissé a szoknyáját. Fogadok, hogy a maga combja nem ilyen kemény.
Irma hátrált. – Megkóstoljuk a maceszt – mondta, az ajtóból – hiába, ízlések és pofonok…
– Amihez a gyomor gyermekkorában szokott… Azért kell megbecsülni, hogy ilyen jó dolga van. Vegyészeti Laboratórium vezetője! Ne siessen úgy, Irmuska! Itt a füzet, nézze csak át, fillérre stimmel. De ma még csak huszonhetedike, kétszáz forintot kérek!
Kezébe erőszakolta a kék fedelű, kockás füzetet, a tetején Kati kerek, gondos betűivel: Bláthy Katalin VI. oszt. tan. Őrsi napló. Szoboszlayné áthúzta, felírta nagy, szálkás betűivel: Háztartás.
Irma bele sem nézett.
– Annyit, de annyit kértem: kicsit egyszerűbben, egy kicsit beosztóbban…
– Ennél egyszerűbben? – Szoboszlayné elkapta a füzetet. – Na, nem szólok semmit.
– Nincs most pénzem. Tessék megérteni.
– Nyolc napja kapott prémiumot. És az az előadás a rádióban. Szoboszlayné szigorúan simítgatta hosszú, őszes haját. – Nem szabad ennyire garasoskodni, éppen a koszton…
– Jól tudja – mondta Irma, és majdnem sírt már –, jól tudja, hogy szinte egyedül tartom őket. És ez a nagy rezsi! A férjem ügyei még nincsenek abban a stádiumban, hogy hozzájárulhatna kellőképpen…
– A Bláthy úr! – legyintett Hermin. – A mi időnkben az volt a szokás, hogy a férfi tartsa el az asszonyt. Az asszony csak komissiózott, dirigálta a cselédséget. Nem kell annyi vacak a lakásba, képek, részletre, meg az a sokféle ital…
– A színházi szakember…
– Szakember! A szakember ott kezdődik, ahol pénzt hoz a házhoz. Szegény Alfonz is tárgyalt, de ahányszor egy-egy ügyfél kitette a lábát, Alfonz jött, kopogott a szalonajtón, és becsúsztatott száz pengőt, tízezer koronát a rokokó porcelánhölgy puttonyába… Kétszáz forint nem összeg. A személyzet, a háztartás mindig pénzbe kerül. A jót, a kényelmet mindig meg kellett fizetni. Ha nem kapom meg, kár volt belekezdeni.
Irma a frizsiderre könyökölt. Mintha maradt volna valahol, valamiből kétszáz forint. A tárcájában alig száz, és abból már a tápföld és borotvakrém… Ha tegnapelőtt nem érkezik a villanyszámlás… és Balázs is elvitt valamire nyolcszázhúsz forintot, úristen, mi volt az, és elvitte-e egyáltalán, vagy csak kérte…
– A tepsikről nem is beszélve! Ilyen tepsikben sütni! És az az üvegedény a szobában, meg azok az undok csövek! Hogy lehet ilyesmit hazacipelni egy gondozott lakásba?
– Holnapra szerzek – mondta csüggedten –, kölcsön, arra a négy napra.
Tényleg, hova lett a prémium? Kati megígérte, hogy felírja.
– Hol a fekete cipőm? – kérdezte Balázs a csukott ajtó mögül.
Irma végképp megrémült.
– Nyisd ki addig az olajoskannát, kérlek – szólt ki az előszobába. – Tárgyalunk.
– Szóval, kétszáz forint. És hetvennégy, mázas tepsire – dr. Szoboszlayné visszaereszkedett a díványpárnákra –, még szerencse, hogy én irányítom a dolgokat. Képzelje el, ha kap egy falusi libát.
„Csak már ott lehetnék – gondolta Irma. Fulladozott a gőzben. – Valószínűleg az első fázisban tévesztettünk. Bár az ilyen világos, lépésről lépésre rendezett bontásban…”
Balázs káromkodására – közönséges, őszinte káromkodás volt – gépiesen kiugrott az előszobába.
Balázs a kamraajtóban állt, csurgott végig az olaj a pizsamáján, a szőnyegre.
Szoboszlayné tapintatosan visszavonult. Még az kéne, hogy „megüsse” a maceszt az olajszag.
Balázs átkozta az életét, az olaj meg csak bugyogott. Irma az ajtónak dőlt. Nem is vette észre, hogy sír, csak a nyikorgást hallotta, ahogy az ajtófélfa ellenállt a görcsös nyomásnak.
Kati a kilincsre akasztotta a nejlonszatyrot. Dzsekije ujját feltűrte.
– Rongyot! – kiáltott az anyjára. – Ne bőgj most, anyuci.
Riki is kifutott, gyorsan letette a kémiakönyvet.
– Állj oda… – mondta az apjának, a sarokra mutatva. – Eredj az útból…
Terpesztelt lábbal közelített a kannához, hátrahajtotta, visszadugaszolta. – Meg kell dönteni. Másképp a nyomás kilöki. Ez fizikai törvény.
– Elpárolog – Kati csavarta a rongyot. – Lakkos padló. A szőnyegből meg az ultra kiviszi. Vesd már le azt a pizsamát, apus! De külön tedd, a fürdőkádba!
„Istenem – gondolta Irma, lassan csillapodó sírással –, ez a szerencsétlen. Nem tud majd tárgyalni ilyen lelkiállapotban.”
– Apus – mondta a fiú. Átölelte a férfi vállát, ruhájára vigyázott. – Mosakodj meg szépen. Ezek a hülyék a gyárban… színültig töltötték. Akárki, a legügyesebb is… színültig töltötték, érted? Ha kinyitják, ilyenkor, placcs… törvényszerű.
– Színültig töltötték – ismételte Balázs, és megélénkült. – Hát persze. Ez a helyzet. – Az asszonyra nézett. – Ahhoz képest nem is folyt el olyan sok. A barmok.
– Pár csepp – mondta Kati. Tuszkolta az apját a fürdőszobába –, mosakodj. Így nem vagy szép. Te meg – szólt az anyjára – a prémes kosztümödet vedd. Enyhült az idő.
– Semmiség – csatlakozott Riki –, miért pityeregsz? Minden oké.
Balázs bevonult a fürdőszobába.
– Kati, hol a fekete cipőm?
– Jó előjel – kiáltott utána Riki. – Hallod, apa? Figyeld meg! Ráharap a mókus arra a narrátor ízére…
– Hol a fekete cipője? – kérdezte Irma, s megcsókolta Kati olajszagú nyakát.
– Kedden sarkaltattuk. A szekrény tetejére tetted, hogy ne felejts el cipőfűzőt venni bele.
– És most nincs benne cipőfűző…?!
Kati leemelte a nejlonszatyrot a kilincsről.
– Bakaszíjcukrot akartam venni, tudod, az a hosszú, nyúlós… arról jutott eszembe.
– Istenem – mondta Irma, és megint sírva fakadt –, és még akkor kétszáz forint, Hermin néninek… Hogy mire is fogyott el az egész?
– Ej, anyu – Kati komolyan bosszankodott. Újságpapírral dörzsölte az olajat a kezéről. – Vasárnap adtál kölcsön kétszáz forintot Perec néninek. Fel is írtam.
– Vasárnap? – Most már emlékezett. Sőt még arra is, hogy Juci szintén tartozik a laborban, háromheti ebédpénzzel.
– Istenem, istenem – mondta megint, most már örömmel.
– Minden oké – Riki hóna alá vette a kémiakönyvet, húzódott a szobaajtó felé. – Ne csinálj lelki konfliktust a piti ügyekből.
Az anyja csak álldogált az előszoba közepén, s erősen figyelte Katit, ahogy a cipőfűzőt nyálazza, s a lyukakba fűzi. Az arca elborult, Riki tudta, szégyelli magát, s ez a legrosszabb, mert semmi értelme. Változtatni úgysem lehet.
– Anya – derekán fogta az asszonyt, mintha táncra kérné, imbolygatta maga után a szobába. – Elkésel. S a munkád mégiscsak az első. Te, aki abban olyan kiváló…
Kati tréfásan szalutált utánuk a cipővel. Segített még az apjának kimosni a pamacsot. Ellenőrizte az anyján a szoknya cipzárját. Nehogy a buszban húzzák fel neki, újra.
Először Balázs ment el, a Savariába, átnézni a reggeli kritikákat, a „kollégákról”. Riki intett, fel a fejjel. Ujjaival jelezte: vele drukkol.
A férfi a lépcsőházból még visszaszaladt.
– Henrik – mondta komolyan –, azt a matekpéldát aztán el ne felejtsd befejezni!
Irma ígérgette, hogy este megmossa Kati haját, morzsolta is kicsit, nem szereti ilyen zsírosan. A konyhaajtó előtt elosont.
– És ne válogassatok. Egyétek meg a rakott maceszt ebédre!
A gyerekek hallgatóztak, azután kulcsra zárták az ajtót. Riki néhányszor a levegőbe dobta a tanszereit, majd kisasztala fölé görnyedt, befogta a fülét.
Kati elővette kis spirál jegyzettömbjét, tetején a matrica mézeskalács házzal. Titkos feljegyzések. Beleírta: 10–11-ig: tanulás. 11–12-ig: játék. Itt egy kicsit eltöprengett, szájába kapta a golyóstollat, de a tintafoltot le is törölte, gondosan.
„Végre – gondolta Szoboszlayné –, csakhogy elszédelegtek. Ilyen bolond népek. Talán még gyanúsítanak is, ki tudja? Mintha kellene nekem az a néhány ócska forint”.
A becsület, erre volt mindig a legkényesebb. Ha tíz fillért elszámolt a közértes, azt is a javukra írta.
– No, milyen szép – motyogta, ahogy körbemosta a csempét –, precíz munka. – Tocsogott a rongy a kezében. – Ki bírná ki náluk, ebben a zűrzavarban?
A fürdőszobát is rendbe tette. Undorodva piszkálta ki a borotvapamacs szőrszálait a lefolyóból.
Szegény Alfonz, két cseléd ugrált utána. De a kádat maga mosta ki, ha fürdött. És tudta, mit hova tesz… Rendszer. Az nincs az életükben. És ez az asszony: legalább eldöntené, mit akar. Csak kijön, bámul a halszemével, mintha kést döfnének belé minden szóval. Pedig hogy lehetne ennél tapintatosabban?
A macesz savanyú tejfelszagot árasztott, élvezettel beszívta. Kosvai Mimi említette víkendkor azt a különleges aprófánkot, morzsolt csokoládészilánkkal. Három napig készül, megkívánja a figyelmet, de érdemes.
A híres mérnöknő. Ugyanabban a lábasban forralja a húslevest, mint a tejet. Az agyát, azt sikerült kicsiszolni, esetleg. De a szokásaiban ott ragadt a Karpfeinstein utca. Az „író úr” is: akárhogy titkolja, elárulja magát, ahogy a levest szürcsöli.
Vitte a hosszú nyelű kéziseprűt. Riki és Kati felhúzták lábukat a rekamiéra. Bűvölten figyelték, amint megcélozza a nagyobb szemeteket a szőnyegen, azután odébbpöccinti, egyenes derékkal.
– Huszonnégy külföldi verseny közül huszonkettőben nyertem – mondta a gyerekeknek –, ha egyszer eljöttök hozzám, megmutatom az érmeket. És azok a gyönyörű serlegek…
– Ezüstből? – kérdezte Kati.
– Színezüst… egész szekrényrevaló, az üveg mögött…
– Tessék eladni őket. Miért nem tetszik eladni? – Kati írt valamit a jegyzetfüzetébe. – Kilónként két darab ezres… ha úgy vesszük, hogy még öt évig tetszik élni, körülbelül, és húsz kiló is lehet az a sok cucc, éppen elég… nem kéne idejárni a nehéz szatyrokkal.
– Te kis pimasz – mondta dr. Szoboszlayné –, megnevelhetne anyád. Ha ő is kapott volna nevelést, persze.
Magyar Irodalmi Lap
Hozzászólás ehhez
- A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges
