Piramis 1/2

Jókai Anna, cs, 03/14/2019 - 00:06

 

 

 

Összefogta derekán a pizsamát. Haja szétállt, szeme nedves volt még. Gyanútlanul nyitotta a konyhaajtót. Hátrahőkölt. Csattogott a papucsa, végigszaladt a három szobán. A gyerekek felültek a zajra, azután visszadőltek ágyaikra, alighogy elhaladt mellettük.

Csak a harmadik szoba közepén állapodott meg, felesége pongyolája a lába köré csavarodott.

– Mi az? – kérdezte Irma a sötétből. – Hány óra?

– Tudod, hogy itt van?

– Lehetetlen… hány óra?

– Résnyire nyitottam, szerencsére… Visszaugrottam, még jókor!

– Add a pongyolám!

Balázs kotorászott a földön.

– Miért nem a székre teszed?

Az ablakhoz lépett, hogy a fényt beengedje. A súlyos ablakfüggöny egyik szárnya a fejére hullott.

– Mit csinálsz? – Az asszony türelmesen kihámozta. – Három rajzszög tartja az egészet. Az olajoskannát kinyitottad?

– Ott szöszmötöl a konyhában. Mikorra rendelted?

– Szabadon osztja be az idejét. Nem terrorizálhatjuk. Végül is elég szerencsétlen.

– Jó. Akkor légy szíves, eredj, és a kávét te készítsd.

– Félsz tőle? – Az asszony magára tekerte a pongyolaövet, ment kifelé, azután megállt a gyerekek szobájában. – Kati – mondta bátortalanul –, ébren vagy? Nem tennél fel egy kávét?

– Rögtön, rögtön – motyogta Kati félálomban. Felnyitotta szemét, nézte kis, szőke anyját. – Te csacsi. Nem harapja le az orrod.

Ügyesen öltözött, szabályosan bepattantotta a hátán a patentkapcsokat. Tökéletes, céltudatos mozdulatait Balázs és Irma irigykedve figyelte.

– Legalább fésülködj meg – szólt Kati az apjára –, aztán majd később varrok gombot is. – A pizsamanadrág felé mutatott.

– És a virágok? – kérdezte Irma nyafogósan. – A pálmát mikor ülteted át?

– Kérek tizenkét forintot tápföldre… Tápföld nélkül ne is kísérletezzünk.

– Csend – kiáltotta a fiú –, ilyenkor még aludni szokás.

– Reggel korán kelsz – magyarázta Balázs –, ez az egészséges. És délután egy-két órát szundítani!

– Te könnyen szundítasz délután – mondta a fiú –, de én, szegény dolgozó…

– Riki szervezetének kell az alvás, apa. Fejlődő szervezet…

– Ne nevezd ezen az undok néven. Tisztességes nevet kapott. Henrik. Nem szép?

– Legalább megírnád azt a drámát, apa…

– Alakul – mondta a férfi kedélyesen, a pizsamakorcot még szorosabbra fogta –, már felvázoltam az alaphelyzetet… még egy kicsit megtördelem a teret és az időt…

– Hát csak tördeld – bólintott Henrik. Finoman végigsimította állát –, borotválkoznom kell. Kati, hoztál borotvakrémet?

– Anyuci… pénzt, borotvakrémre!

Balázs sértődötten álldogált.

Irma leereszkedett egy székre, és kifejezéstelenül nézett valahova, a szekrény fölött. Kati gyöngéden megrázta.

– Anyuci… borotvakrémre. Hol jár az eszed megint?

– Fél kettőig fent voltam – mondta Irma megrezzenve –, ellenőriztem a sorrendet. De minden egyezik a számítás szerint. Akkor miért nem vált ki…?

– Micsoda szerencse! – Henrik öltözött, a paplan alatt. – Képzeld, ha anya elkeresztel Kálciumnak. Bláthy Kálcium. Vagy Nitrát.

– A Henrik szép – mondta Balázs –, királyi és költői egyszerre.

– Tudom, apa. Csakhogy már minden Henriket megírtak. – A fiú föltette a szemüvegét. – Attól félek.

– Hány Henrik volt? – kérdezte Kati, és egyengette anyja kócos haját. – Anyuci, reggeli is kell.

– Nyolc darab. Apának csak a kilencedik maradt. S olyan nincs. – Látta, hogy a férfi szeme elborul. „Nem szabad kilendíteni – jutott az eszébe –, legyünk hozzá jók és okosak”. – Persze, azért lehet, hogy te meg tudod írni. Sőt, valószínű.

– Ne ácsorogjatok – Kati megágyazott, gyengéden masszírozta az anyja könyökét. – Öltözzetek, amíg elkészül a kávé, addig is…

– Kati – szólt utána az anyja gyámoltalanul. – Itt van ám.

Kati fintorított. Füle mögé kanyarította rövid haját, kemény és konok lett a kicsi arca. – Velem úgysem mer kikezdeni… – Nagy lélegzetet vett, mint aki vízbe ereszkedik, hosszú távra.

– Hát nem tündér? – kérdezte Irma. – Ki hinné, hogy csak tizenegy éves?

Felállt, bement a szobájába, nagy nehezen felhúzta a redőnyt. Vette a pénztárcáját, tartalmát kiborította az íróasztalára, tenyerét ráhelyezte, szeme megakadt a kérdéses vegyület képletén. Hirtelen leült, ide-oda tologatta a forintokat, bal kézzel, jobb kézzel felírt valamit.

– Te nem bízol a groteszkben? – Balázs cigaretta után nyúlt, végül Henrik adott neki. – Pedig kire támaszkodhat az ember, ha nem a fiatalságra? Mert hogy egyes konzervatívok, azt elhiszem… de te, éppen te, a tizenhét éveddel…

– Ma gyakorlatra megyünk, apa. Még elő kell készítenem a zubbonyomat. És öt matekpélda! Majd tárgyalunk, este. Persze hogy bízom a groteszkben. Hogyne bíznék. De a kérdés nem ilyen egyszerű.

– Neked soha sincs időd. – Balázs táncoltatta a földön a papucsát.

– Mit csináljak… Ez a gimnázium, beláthatod. Ha már belekezdtem, legalább azt a jeles érettségit elérjem.

– Túlzásba viszed. Szép, szép a kötelességtudás. De hát nézz meg engem. Közepesre csúsztam át, mégis… – kecses körívet húzott a levegőbe.

Henrik hátat fordított, válogatott a vonalzói közt. Amikor visszafordult, már egészen természetesen mondta:

– Jó. Te zseni vagy. De nem mindenki zseni.

– Ne túlozzunk. – Balázs krákogott. – Nem szeretem a túlzást, a jellemekben sem. Tehetséges vagyok, esetleg. Van érzékem az általánosításhoz. Mit gondolsz, kivel vacsoráztam?

– Kivel, apa? – A fiú türelmesen lapozgatta a könyvét.

– A Kerescsényivel… ő aztán szakértő, és ha valamiért kiáll! Tekintély a szakmában. A monodrámáé a jövő. Most már, meglátod, hogy nincs megkötve a kezem, ki fogom futni a formámat.

– Azért a félállást ne hagyd ott – mondta Henrik. – A legkomolyabban, apa!!

Kati tálcán hozta a gőzölgő feketét, vajas kenyeret, kockasajttal. Henrik segített neki, kerített helyet az asztalon.

– Ebédre? Mi lesz ebédre?

Kati szomorúan bólogatott.

– Spárgaleves. És rakott macesz, tejfellel. – Odaállt az apja elé, megtorpantotta ingaszerű mozgásában. – Addig idd, amíg meleg.

Először a fejét dugta be, azután egész testével benyomult a belső szobába.

– Jaj – mondta bosszúsan az anyjának –, várom a pénzt. És milyen hideg a lábad!

Megragadta a pongyolaövet, vezette az asszonyt kifelé. Az engedelmesen követte, bár vissza-visszatekintett az íróasztala felé.

– Gyere, gyere. Nem szalad el.

– Tulajdonképpen két logikai pont…

– Logikai pont, rendben… Kihűl a kávé, aztán megint elcsapod a hasad.

Irma átölelte, hátulról, szinte rádőlt a kis testre, beszívta a gyerekbőr enyhe homokszagát.

A feketéscsészét illedelmesen fogta, fejét oldalt hajtotta, kortyolt, elmerült a csészealj mintázatában. Kati perdített egyet a tányéron. Az asszony megrázkódott, és hirtelen mosolyogni kezdett.

– A pénz – mondta hadarva –, nem felejtettem ám el.

A férfi tovább sétált, csak egyetlen pillanatra szakította meg, amíg Hamlet tragikus pózában felhajtotta a kávét, mint a mérget. A kenyeret lehántotta héjáról, kis „katonákat” készített, s ahányszor ingamozgása az asztal sarkához vitte, egyet-egyet bekapott.

– A morzsák! – mondta Kati. – Hermelin néni dühöngeni fog.

– Hermin – javította a bátyja –, dr. Szoboszlay Alfonzné.

– Anya, szánd rá magad ! Akar valamit. Menj ki – Kati megveregette a hátát. – Még mielőtt bemasírozik.

– A drámát mindig háttérbe szorították – Balázs a rekamié szélére kuporodott, belelapozott a harmadikos irodalomkönyvbe. – Szemelvények, szemelvények… De miből? Kérdem én: miből? Hát a koncepció, az mindegy?

– Nem tudom – mondta Irma –, tegnap világosan érthető volt-e… laikus számára is a végkövetkeztetés. Mert ha már a rádióban elhangzik valami, ebből a témából, ilyen ömlesztve, legalább hatása legyen… csak annyi, hogy százalékban kifejezve, száz ember közül körülbelül tíz százalék megértse…

Henrik megjavította a körzőjét. Elégedetten visszacsúsztatta a bársonytokba.

– Kiválóan felépítetted. Tudományos jellegét nem vesztette el, s mégis népszerű formában…

– Igen, igen – Irma élénken helyeselt –, ez a cél. – Megrázta fejét, a szeme megállapodott Kati iskolaköpenyén. – Gyere csak ide! Lekapirgált a kék vászonról egy gombostűhegyni rántásfoltot, utánanyálazott. – Így ni. Így kell ezt. Szeretem, ha rendes vagy. Tudod.

– Hermelin néni a konyhában…

– Ne légy már olyan gyerekes – mondta Balázs –, két nő mégiscsak hamarébb szót ért… én addig átnézem a fiatalúr matekpéldáit.

Irma megfésülködött, Kati tartotta a kézitükröt. Hallgatta, ahogy Riki magyarázza az apjának:

– Dehogyis, öregem. Itt nem ez az ismeretlen. Nem is lehet, ha egyszer A és B adva van…

Még intett neki, mert látta, hogy a fiú karóráját figyeli, intett neki, türelem.

Kati ment a belső szobába, a pénzért, hogy borotvakrémet és tápföldet vegyen, ő meg indult a konyha felé.

Néhány pillanatra egész világosan látta, hogy a nagy torontáli csupa piszok és a bárszekrény ajtaja ragad. És hogy kerül az a lombik a tévé alá?

A konyhakilincset már csak könyékkel nyomta le, mert dr. Szoboszlay Alfonzné az imént rajta felejtette tejfölös kezét.

„Meg tudnám én ezt csinálni jobban? – gondolta, hogy erőt merítsen. – Vagy csak akárhogy is? És egyáltalán: lehet-e másként, a mi körülményeink között?”

– Jó reggelt, drága Hermin.

Dr. Szoboszlayné két díszpárnát tett a hokedlira, azon ült, hogy az asztalt felérje. Mosogatott. A csuklójáról lógó aranylánc csörgött a dézsa oldalán. Az ablakon vastagon futott a víz. A gáztűzhelyen gőz szállt, három fazékból.

– Egy kis levegőt…

– Hagyja csak, Irmuska. A rakott macesz ezt szereti.

– Remélem, megeszik a gyerekek – mondta Irma, s tétován megemelt egy fedőt.

– A gyerekeknek azt kell enni, amit eléjük tesznek – jelentette ki dr. Szoboszlayné, és végtelen óvatossággal kiemelt a léből egy poharat. – Nálunk aztán tellett, mégsem válogattunk.

– Mi inkább a magyaros kosztot…

– Ez az, ez az – mosolygott Hermin. Egészen egyenesen ült. „Akár derékszögmérőt lehetne a fenekébe csippenteni” – gondolta Irma, és önkéntelenül hozzáigazította saját, egyre görbülő hátát. – A szájízük el van rontva… Snidlingmártás.

– Hagymaszósz? Az jó!

– Nem, nem, lelkem. Nem hagymaszósz. Snidlingmártás. Ég és föld! Hat tojás sárgája, két tejfel, egy kanálnyi olívaolaj…

– Holnap tessék szíves lenni marhapörköltet készíteni nokedlival – vágott közbe Irma, s úgy tett, mintha cukrot keresne a kredencben.

– Azok a ronda, mócsingos húsok. Hogy mit álltam ma is sorba! Azt hiszik, meg van ez fizetve? Meg lehet ezt fizetni?

– Ennél többet bajosan.

– Van. Vannak helyek. De hát nem szemrehányás. Ha egyszer többre nem telik. Ezer forint, nulla. Mert az a kis koszt, amit én fölemésztek, mi az, csipetnyi… De a belevaló, Irmuska, a belevaló. Azt nem lehet az ételből kispórolni, hogy öt tojás helyett csak három, mert akkor, ugye, otthagyják, mint tegnapelőtt a krokettet!

„Szénné égetted – gondolta Irma –, mindent szénné égetsz, mert egyszerre, tíz perc alatt akarsz takarítani meg főzni is és beáztatni a mosást, hogy a römipartit le ne késd…”

– Nem volt étvágyunk. Tetszik tudni, előfordul…

– Kiszámíthatatlanok – mosolyodott el Szoboszlayné –, maga meg kicsit ideges. Amikor én negyvenéves voltam, nem így néztem ki. Egy spanyol attasé udvarolt, emlékszem, Svájcból átutazóban.

– Hermin. Ma későn jövök. A kísérletek a legkritikusabb fázisba jutottak. Kérem, ha egy mód van rá, seperje össze, legalább az előszobát. A férjem látogatót vár délután, színházi szakember. Ön intelligens lény, tudja, milyen fontos az első benyomás…

– A rakott macesz rendkívül munkaigényes.

– Igen – mondta Irma, s tépdeste a konyharuhát. – Az előszobát, lehetőleg.

– Színházi szakember! Ezek a szakemberek… Herezeg Ferenc, a Kék róká-ban… No mindegy. Egy páhollyal majd megprezentálnak, ha bemutatják a Bláthy úr darabját, egyszer, véletlenül…

– És a fehér inget, Hermin, ezek a mosószerek, hamisítják, úgy látszik, de kétszer mossa át, ha már ezek a nyomorult mosószerek…

– Hiába. Nincs mit tenni – dr. Szoboszlayné kihúzta kezét a vízből, gumikesztyűjét óvatosan lefejtette. Hintőport keresett, hosszan paskolta az ujjait. – Ha már erre a sorsra jutottam.

– Nagyon hősies, igazán.

– A rádióújságban olvastam a nevét – az asszony arrébb húzta a hokedlit a párnákkal, ismét rátelepedett, kezdte a polcokra rakni a vizes edényt. – Az enyémet is olvashatták, nem is egyszer, külföldi lapokban; valamikor…

– A golf, a golf – hadarta Irma –, nem kicsiség!

– A sportnak köszönhetem, hogy megtartottam a rugalmasságomat, hatvanöt éves koromra! – Felemelte kissé a szoknyáját. Fogadok, hogy a maga combja nem ilyen kemény.

Irma hátrált. – Megkóstoljuk a maceszt – mondta, az ajtóból – hiába, ízlések és pofonok…

– Amihez a gyomor gyermekkorában szokott… Azért kell megbecsülni, hogy ilyen jó dolga van. Vegyészeti Laboratórium vezetője! Ne siessen úgy, Irmuska! Itt a füzet, nézze csak át, fillérre stimmel. De ma még csak huszonhetedike, kétszáz forintot kérek!

Kezébe erőszakolta a kék fedelű, kockás füzetet, a tetején Kati kerek, gondos betűivel: Bláthy Katalin VI. oszt. tan. Őrsi napló. Szoboszlayné áthúzta, felírta nagy, szálkás betűivel: Háztartás.

Irma bele sem nézett.

– Annyit, de annyit kértem: kicsit egyszerűbben, egy kicsit beosztóbban…

Ennél egyszerűbben? – Szoboszlayné elkapta a füzetet. – Na, nem szólok semmit.

– Nincs most pénzem. Tessék megérteni.

– Nyolc napja kapott prémiumot. És az az előadás a rádióban. Szoboszlayné szigorúan simítgatta hosszú, őszes haját. – Nem szabad ennyire garasoskodni, éppen a koszton…

– Jól tudja – mondta Irma, és majdnem sírt már –, jól tudja, hogy szinte egyedül tartom őket. És ez a nagy rezsi! A férjem ügyei még nincsenek abban a stádiumban, hogy hozzájárulhatna kellőképpen…

– A Bláthy úr! – legyintett Hermin. – A mi időnkben az volt a szokás, hogy a férfi tartsa el az asszonyt. Az asszony csak komissiózott, dirigálta a cselédséget. Nem kell annyi vacak a lakásba, képek, részletre, meg az a sokféle ital…

– A színházi szakember…

– Szakember! A szakember ott kezdődik, ahol pénzt hoz a házhoz. Szegény Alfonz is tárgyalt, de ahányszor egy-egy ügyfél kitette a lábát, Alfonz jött, kopogott a szalonajtón, és becsúsztatott száz pengőt, tízezer koronát a rokokó porcelánhölgy puttonyába… Kétszáz forint nem összeg. A személyzet, a háztartás mindig pénzbe kerül. A jót, a kényelmet mindig meg kellett fizetni. Ha nem kapom meg, kár volt belekezdeni.

Irma a frizsiderre könyökölt. Mintha maradt volna valahol, valamiből kétszáz forint. A tárcájában alig száz, és abból már a tápföld és borotvakrém… Ha tegnapelőtt nem érkezik a villanyszámlás… és Balázs is elvitt valamire nyolcszázhúsz forintot, úristen, mi volt az, és elvitte-e egyáltalán, vagy csak kérte…

– A tepsikről nem is beszélve! Ilyen tepsikben sütni! És az az üvegedény a szobában, meg azok az undok csövek! Hogy lehet ilyesmit hazacipelni egy gondozott lakásba?

– Holnapra szerzek – mondta csüggedten –, kölcsön, arra a négy napra.

Tényleg, hova lett a prémium? Kati megígérte, hogy felírja.

– Hol a fekete cipőm? – kérdezte Balázs a csukott ajtó mögül.

Irma végképp megrémült.

– Nyisd ki addig az olajoskannát, kérlek – szólt ki az előszobába. – Tárgyalunk.

– Szóval, kétszáz forint. És hetvennégy, mázas tepsire – dr. Szoboszlayné visszaereszkedett a díványpárnákra –, még szerencse, hogy én irányítom a dolgokat. Képzelje el, ha kap egy falusi libát.

„Csak már ott lehetnék – gondolta Irma. Fulladozott a gőzben. – Valószínűleg az első fázisban tévesztettünk. Bár az ilyen világos, lépésről lépésre rendezett bontásban…”

Balázs káromkodására – közönséges, őszinte káromkodás volt – gépiesen kiugrott az előszobába.

Balázs a kamraajtóban állt, csurgott végig az olaj a pizsamáján, a szőnyegre.

Szoboszlayné tapintatosan visszavonult. Még az kéne, hogy „megüsse” a maceszt az olajszag.

Balázs átkozta az életét, az olaj meg csak bugyogott. Irma az ajtónak dőlt. Nem is vette észre, hogy sír, csak a nyikorgást hallotta, ahogy az ajtófélfa ellenállt a görcsös nyomásnak.

Kati a kilincsre akasztotta a nejlonszatyrot. Dzsekije ujját feltűrte.

– Rongyot! – kiáltott az anyjára. – Ne bőgj most, anyuci.

Riki is kifutott, gyorsan letette a kémiakönyvet.

– Állj oda… – mondta az apjának, a sarokra mutatva. – Eredj az útból…

Terpesztelt lábbal közelített a kannához, hátrahajtotta, visszadugaszolta. – Meg kell dönteni. Másképp a nyomás kilöki. Ez fizikai törvény.

– Elpárolog – Kati csavarta a rongyot. – Lakkos padló. A szőnyegből meg az ultra kiviszi. Vesd már le azt a pizsamát, apus! De külön tedd, a fürdőkádba!

„Istenem – gondolta Irma, lassan csillapodó sírással –, ez a szerencsétlen. Nem tud majd tárgyalni ilyen lelkiállapotban.”

– Apus – mondta a fiú. Átölelte a férfi vállát, ruhájára vigyázott. – Mosakodj meg szépen. Ezek a hülyék a gyárban… színültig töltötték. Akárki, a legügyesebb is… színültig töltötték, érted? Ha kinyitják, ilyenkor, placcs… törvényszerű.

– Színültig töltötték – ismételte Balázs, és megélénkült. – Hát persze. Ez a helyzet. – Az asszonyra nézett. – Ahhoz képest nem is folyt el olyan sok. A barmok.

– Pár csepp – mondta Kati. Tuszkolta az apját a fürdőszobába –, mosakodj. Így nem vagy szép. Te meg – szólt az anyjára – a prémes kosztümödet vedd. Enyhült az idő.

– Semmiség – csatlakozott Riki –, miért pityeregsz? Minden oké.

Balázs bevonult a fürdőszobába.

– Kati, hol a fekete cipőm?

– Jó előjel – kiáltott utána Riki. – Hallod, apa? Figyeld meg! Ráharap a mókus arra a narrátor ízére…

– Hol a fekete cipője? – kérdezte Irma, s megcsókolta Kati olajszagú nyakát.

– Kedden sarkaltattuk. A szekrény tetejére tetted, hogy ne felejts el cipőfűzőt venni bele.

– És most nincs benne cipőfűző…?!

Kati leemelte a nejlonszatyrot a kilincsről.

– Bakaszíjcukrot akartam venni, tudod, az a hosszú, nyúlós… arról jutott eszembe.

– Istenem – mondta Irma, és megint sírva fakadt –, és még akkor kétszáz forint, Hermin néninek… Hogy mire is fogyott el az egész?

– Ej, anyu – Kati komolyan bosszankodott. Újságpapírral dörzsölte az olajat a kezéről. – Vasárnap adtál kölcsön kétszáz forintot Perec néninek. Fel is írtam.

– Vasárnap? – Most már emlékezett. Sőt még arra is, hogy Juci szintén tartozik a laborban, háromheti ebédpénzzel.

– Istenem, istenem – mondta megint, most már örömmel.

– Minden oké – Riki hóna alá vette a kémiakönyvet, húzódott a szobaajtó felé. – Ne csinálj lelki konfliktust a piti ügyekből.

Az anyja csak álldogált az előszoba közepén, s erősen figyelte Katit, ahogy a cipőfűzőt nyálazza, s a lyukakba fűzi. Az arca elborult, Riki tudta, szégyelli magát, s ez a legrosszabb, mert semmi értelme. Változtatni úgysem lehet.

– Anya – derekán fogta az asszonyt, mintha táncra kérné, imbolygatta maga után a szobába. – Elkésel. S a munkád mégiscsak az első. Te, aki abban olyan kiváló…

Kati tréfásan szalutált utánuk a cipővel. Segített még az apjának kimosni a pamacsot. Ellenőrizte az anyján a szoknya cipzárját. Nehogy a buszban húzzák fel neki, újra.

Először Balázs ment el, a Savariába, átnézni a reggeli kritikákat, a „kollégákról”. Riki intett, fel a fejjel. Ujjaival jelezte: vele drukkol.

A férfi a lépcsőházból még visszaszaladt.

– Henrik – mondta komolyan –, azt a matekpéldát aztán el ne felejtsd befejezni!

Irma ígérgette, hogy este megmossa Kati haját, morzsolta is kicsit, nem szereti ilyen zsírosan. A konyhaajtó előtt elosont.

– És ne válogassatok. Egyétek meg a rakott maceszt ebédre!

A gyerekek hallgatóztak, azután kulcsra zárták az ajtót. Riki néhányszor a levegőbe dobta a tanszereit, majd kisasztala fölé görnyedt, befogta a fülét.

Kati elővette kis spirál jegyzettömbjét, tetején a matrica mézeskalács házzal. Titkos feljegyzések. Beleírta: 10–11-ig: tanulás. 11–12-ig: játék. Itt egy kicsit eltöprengett, szájába kapta a golyóstollat, de a tintafoltot le is törölte, gondosan.

„Végre – gondolta Szoboszlayné –, csakhogy elszédelegtek. Ilyen bolond népek. Talán még gyanúsítanak is, ki tudja? Mintha kellene nekem az a néhány ócska forint”.

A becsület, erre volt mindig a legkényesebb. Ha tíz fillért elszámolt a közértes, azt is a javukra írta.

– No, milyen szép – motyogta, ahogy körbemosta a csempét –, precíz munka. – Tocsogott a rongy a kezében. – Ki bírná ki náluk, ebben a zűrzavarban?

A fürdőszobát is rendbe tette. Undorodva piszkálta ki a borotvapamacs szőrszálait a lefolyóból.

Szegény Alfonz, két cseléd ugrált utána. De a kádat maga mosta ki, ha fürdött. És tudta, mit hova tesz… Rendszer. Az nincs az életükben. És ez az asszony: legalább eldöntené, mit akar. Csak kijön, bámul a halszemével, mintha kést döfnének belé minden szóval. Pedig hogy lehetne ennél tapintatosabban?

A macesz savanyú tejfelszagot árasztott, élvezettel beszívta. Kosvai Mimi említette víkendkor azt a különleges aprófánkot, morzsolt csokoládészilánkkal. Három napig készül, megkívánja a figyelmet, de érdemes.

A híres mérnöknő. Ugyanabban a lábasban forralja a húslevest, mint a tejet. Az agyát, azt sikerült kicsiszolni, esetleg. De a szokásaiban ott ragadt a Karpfeinstein utca. Az „író úr” is: akárhogy titkolja, elárulja magát, ahogy a levest szürcsöli.

Vitte a hosszú nyelű kéziseprűt. Riki és Kati felhúzták lábukat a rekamiéra. Bűvölten figyelték, amint megcélozza a nagyobb szemeteket a szőnyegen, azután odébbpöccinti, egyenes derékkal.

– Huszonnégy külföldi verseny közül huszonkettőben nyertem – mondta a gyerekeknek –, ha egyszer eljöttök hozzám, megmutatom az érmeket. És azok a gyönyörű serlegek…

– Ezüstből? – kérdezte Kati.

– Színezüst… egész szekrényrevaló, az üveg mögött…

– Tessék eladni őket. Miért nem tetszik eladni? – Kati írt valamit a jegyzetfüzetébe. – Kilónként két darab ezres… ha úgy vesszük, hogy még öt évig tetszik élni, körülbelül, és húsz kiló is lehet az a sok cucc, éppen elég… nem kéne idejárni a nehéz szatyrokkal.

– Te kis pimasz – mondta dr. Szoboszlayné –, megnevelhetne anyád. Ha ő is kapott volna nevelést, persze.

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap