Piramis 2/2

Jókai Anna, p, 03/15/2019 - 00:03

 

 

 

Folytatás

 

Húsz perc alatt végzett a három szobában.

„Ezeknek a rendetleneknek, jó ez így is – gondolta –, azt hiszik, hagyom magam kihasználni.”

Pontosan tizenkettőkor látott ebédhez. Kétszer is bekiáltott a gyerekeknek, mert akármilyen szemtelenek is, enni azért kell nekik, ilyen finom vitaminból. Riki kiszólt, végül, „tessék csak egyedül, Hermin néni”.

Ez a Riki a legelviselhetőbb. Még hasonlít is Ádámkára, ámbár Ádámkával mostanában nem túl elégedett. „Beiratkoztál a marxista egyetemre, fiam?” – Alig akarta elhinni. A menye leintette, ne beszéljen bele. Kati lesz ilyen, ha megnő, mint ez a Zsuzsa. Tipikus prolilány, nagy pofával, de úgy látszik, tud valamit, amire ez a szegény Ádámka ráharapott. És hiába próbálja az ember megnevelni. Karácsonyra vett neki egy ezüstlamé színházi retikült, az csak nevetett rajta, lóbálta a láncon. Hát igen, a lapátkezéhez, furcsa is.

Szabályosan elhelyezte a mély- és lapostányér mellett az evőeszközöket, a papírszalvétát, vizet.

Lassan evett, élvezettel. Utána cigarettára gyújtott. Ma különösen sietett. Rózsika megy hozzá kettőre.

Ellenőrizte a kredencben, van-e készlet mindenből bőségesen?

Az ötdekás teát kiemelte. Nem akármilyen, különlegesség, barna alapon arany piramis, pálmafák a háttérben és alul egy teve. Ezek nem isznak teát, csak kávét, literszám. – Akár haza is viheti – mondta tegnap az asszony, s kétségbeesett arccal tapogatta a harmincforintos csomagot –, minek is vette? Fölösleges.

„Én innen egy rajzszöget sem. De ha ki akarja dobni, elfogadom.”

Fürdővizet engedett, Bláthyné arckrémét félretolta. Ádámka kifogásolja az oldalt csapott, sportos sapkát meg a sínadrágot. Hogyne! Majd ő is plisszészoknyát húz, lötyögő harisnyával, mint ez a szegény Bláthyné. A sportos külső mindig fiatalos.

Buszra szállt. A Lipótvárosban lakott.

„A saját lakásomban, albérletben – szokta mondogatni. – Ehhez kommentár nem szükséges.”

Amikor Alfonz Derespusztán meghalt, a kitelepítésben, kukoricatöréskor, s kiderült, hogy „mégsem kellett volna”, ezt az egy szobát – a négyből – visszakapta. Ami maradt a bútorokból, elfért éppen.

A „főbérlőkkel” kerülték egymást. Ezek már úgysem azok. Azok cseréltek, gyorsan, még ötvennégyben.

Átöltözött. A nejlonpongyolát nem szerette, új vonalú szövetköpeny mellett döntött.

A teáscsomagot áttöltötte megszokott fűszerdobozába. Nem fér bele, az alján maradt egy kevés.

Az asztalra akarta tenni, amikor Rózsika csengetett, melléejtette, úgy sietett az asszony elé. Órabérben jön.

– Kezicsókolom – köszönt Rózsika –, jaj, lehúzom a cipőm… – Szaladt a szobába. – Érdekes – mondta vidáman –, hogy ezek az ablakok nem óhajtanak összemenni!

– Rózsika: előbb ecetesen, azután papírral. És az ablakfát is, nagyon precízen, tudja, erre kényes vagyok.

– Jó – mondta Rózsika –, ismerem a kedves nagyságos asszony ízlését. Nem először és nem is utoljára…

– …mert múltkor két homályos folt ott maradt.

„A te agyadon – gondolta Rózsika – azon vannak homályos foltok. Bezzeg felmászni nem tudsz, vén dög, mert lepotyognál a létráról. Összecsinálnád magad, ha ott kéne állnod ég és föld között, fölemelt kézzel.”

– Majd igyekszünk… tessék csak nyugodtan leheverni.

– Napközben, Rózsika? Napközben soha. Jövő héten felsúrolja a parkettet.

– A súrolás tizennégy, nagyságos asszony. Plusz a beeresztő.

– Nem vagyok garasos, tudja. Nincs sok pénzem, de garasos nem vagyok. Mint a Bláthyék. Félnapos elfoglaltságot vállaltam, hogy kiegészíthessem szerény özvegyi nyugdíjamat… Egy egész háztartást irányítok, társalkodok a gyerekekkel… nem szégyen a munka. Én azelőtt se mondtam mást, emlékezhet.

– Nem, nem. A nagyságos asszony mindig dolgozott, tényleg. – Rózsika már fent állt a létra tetején. – Nyitom az ablakot. Tessék felvenni a bundát.

– Rózsika, friss levegő! – dr. Szoboszlayné elővette az ütőt a szekrény mögül, néhányszor megcsóválta, oldalt, maga körül – egy kis mozgás, épen tartja az izomrendszert. Egyszer még eszébe juthat a kommunistáknak, hogy felújítják ezt a rendkívül rentábilis sportot. Nyaraló külföldieknek! Mennyi valuta az országnak!

– Bizony, bizony – mondta Rózsika. Mindjárt a nyakába locsog a víz, akkor csodálkozik. Szép demokrácia. Ennek van ideje ilyen marhaságokra, ő meg melózhat a házmesterség mellett, ha azt akarja, hogy a gyereke többre vigye.

– …mert én sose voltam a szocializmus ellensége. Szociális érzületű emberek voltunk, a férjemmel együtt. Talán még át is állunk, teljesen, ki tudja, ha nem csinálják azt velünk… Ki helyesli, hogy az egyiknek doszt, a másiknak meg semmi?… szórják a pénzt ma is, egyesek. Ha látná, Rózsika, ezeket a Bláthyékat. Maga derék munkásasszony, ösztönösen intelligens: havi ötezer mellett sose telik semmire, hát helyes ez?

– A flanc! – mondta Rózsika.

– Még az sem. Egy jó ruhájuk sincs, látom. Kapkodnak ide-oda, dolgoznak valamit, az asszony nevét itt-ott hallani, a férfi meg darabokat ír, mellékesen, mert a fordítóirodán nem elég, amit keres, így akar meggazdagodni…

– Hajaj – Rózsika ledobott egy elhasznált papírlabdát. – Tessék mán elkapni. És ilyesmikre fizetnek! A huszonháromban ismerek egy iparművészt, forintért veszi az agyagot, és van pofája négyszázat is elkérni, ott árulják a csúf figuráit abban a nagy belvárosi boltban…

– Maga bezzeg megszakadhat, Rózsika.

– Én igen. Én meg – mondta Rózsika mély meggyőződéssel. – De erős vagyok, mint a ló.

Azért az öregasszonynak igaza van. Látni ilyen lakásokat, nyári estéken, színes rafialámpák égnek, azok meg ülnek a balkonon, bámulnak maguk elé, az utcára, bentről zene szól. Ugyan mennyivel különbek?!

– …Sajnálom is őket, tudja, Rózsika. Mert nem rosszak. A kislány, az szemtelen, de hát amit az iskolában tanul. Ha látta volna, mit találtam, amikor elvállaltam a megbízatást… Olajoskannák az éléskamrában! És cipők, kinőtt ruhák, egy kis alakítással mind kifogástalan.

– Mit csinálnak vele? – kérdezte mohón Rózsika.

– Mit, kidobatják… nincs idejük rá.

– Nagyságos asszony, nem tetszett látni köztük valami fodrosat?

– Fodrosat…? No majd! Inkább magának, mint a kukába.

– Leszállhatok…? Ebben még a nap is seggre csúszik.

– Ott a jobb sarokban, Rózsika! Ne sajnálja, nyomja rá!… Uralkodó osztály! De azért rám vannak utalva. – Szoboszlayné visszatette a golfütőt a hegedűtokba. – Tudja, honnan mentettem meg őket? Az éhhalál küszöbéről!

– Most már leszállok, az csak üveghiba…

– Dörzsölje csak!… tisztelnek engem. Nincs ott egy hangos szó se. Hiába, a fellépés, az fellépés, ma is… Az a szerencsétlen mérnöknő, vegyészmérnök, hogy mire viszi az embert a szükség egy léhűtő férfi mellett! Az a sok büdös vegyszer!

„Büdös nálad is van – gondolta Rózsika –, a régi gönceid naftalinban… hogy milyen szép balettruhát ügyeskednék össze belőlük az én Tildikémnek! Meg ez a nehéz parfüm, nem ám valami tisztességes virágillat…” – dühösen nézte, fentről, dr. Szoboszlayné hogyan nyomkodja a mohazöld selyemlabdacsot, hogyan permetez a kölni a vékony csövön. „Beleeszi magát a brokátba…”

– A pacsuliszagot utálom – mondta Szoboszlayné –, molinő szenk… A lakás szaga, jellemzi a gazdát. Báthyéknál mindennek szúrós porszaga van. Ők azt mondják, könyvszag, de porszag az, nyitott polcokon a könyvek, annyi pénzből nem telik, hogy beüvegeztessék… Képzelje, ha én is csak úgy tartanám az ezüstjeimet… – A vitrinhez lépett, végigsimított kívülről az üvegen.

– …és az mind valódi? – kérdezte Rózsika, lefelé ereszkedőben.

– …egytől egyig. Egytől egyig! Teljes napot vesz igénybe, amíg kiszidolozom.

– Tessék csak nekem szólni. Én úgy megpucolom… – Ó, nem, Rózsika! – mosolygott Szoboszlayné. Közelhajolt az ablakkerethez, ujjvégét megnyálazta. – Ezt magam. Nem bíznám senkire.

– Az kopás! – mondta Rózsika. – Hiába tetszik piszkálni. Ráférne a mázolás…

– Tudja, mit kapnék én ezekért, ha eladnám? Annyi pénzt talán nem is láttunk egyben, mióta forint a divat.

– De ez a nagyságának többet ér. – Rózsika töprengett, tizenhármat kérjen-e, tizenkettő helyett. – A nagyságos asszonynak ez még egyszer jó lesz. Ne tessék senkinek beugrani.

– Szeretem magát, Rózsika. Maga ösztönösen intelligens. Legyen szíves, szedje ki az ágy alól a pihéket. És aztán a konyhakövet, én ugyan soha nem főzök itthon, vacsorára csak kétszersültet eszem, de ezek összemaszatolják, és egyszerűen nem bírom elnézni… Micsoda konyha volt ez! Kék-fehér csempével, süllyesztett mosogatóval, harmincnyolcban!! Az asztal eternitlapokkal borítva…

– Mit ér az intelligencia, nagyságos asszony? – kérdezte Rózsika, félig az ágy alól, húsos, vörös foltos lába a levegőben kalimpált. – Ha nincs iskolád, csak erre vagy jó… Szegény apám, önálló iparosember, ha tudta volna, hogy erre nevel… – A keze beleakadt valamibe. Kitapogatta. Gyűrűféle. Oldalt fordult, a zsebébe csúsztatta, izgatottan. – Gyönyörű tiszta…

– Egy kávét is főzők magának… de ugye, akkor leviszi a szemetet?

– Azt már csak szívességből. Jujujj, félrevonulok egy percre…

Bezárkózott a vécébe. Csalódásában némán rázta az öklét. Egy lapos pogácsaformázó. Talán nincs is ékszere. Az a sok cikornyás ezüst összes vagyona. Nem mintha lopni akarna az ember. Csak egy gyűrű, mire felnő, Tildikének…

Dr. Szoboszlayné hiába kereste a kávét. A főbérlő elzárta. Pedig hogy ígérgette, hat évvel ezelőtt: „Ami a mienk itt, az a magáé is, Hermin néni”.

– Sajnos, Rózsika, sajnos…

– Annyi baj! Ellenben, ha nincs szükség rá, múltkoriban láttam azt a flitteres pruszlikot… amikor molytalanítottunk. Tildikének három jelmeze lesz a vizsgaelőadáson: rózsalány, magyar csárdás és menüett… A menüetthez, ez a pruszlik, talán…

Rózsika leült a konyhaszékre, a körfésű engedett a hajában, a haj körülfolyta izzadt arcát, piszokcsíkok indultak a melle felé, a ruhanyílásba.

– Hiába, a szívem már nem a régi… megérezzük, negyvenen túl. És éjszaka az a kapuzás, nem is tetszik hinni, milyen megerőltető. És akkor ilyenekről hall az ember, mint azok a nemtudomkicsodák…

– Haj – sóhajtolt Szoboszlayné. – Odaadom én azt a pruszlikot. Magától nem sajnálom. Egy-két mozdulat, és a konyhaszekrényt is lemossa, legfeljebb…

„Tildikére hagyhatná ezt a sok ezüstöt – gondolta Rózsika, hirtelen –, meg is kérdezem az ószerest. Hátha muzeális érték.”

– Nem is vigasztal semmi, tessék elhinni, csak ez a Tildike… az ő sikerei. – Szeme átfényesedett, előrecsúszott a széken.

Szoboszlayné a vekkerre pillantott.

– Most is megdicsérte a mesternő. Ha ilyen ügyes marad, jövőre átkerül a haladókhoz… Kétféle balettcipőt kértek, a vizsgára fehéret, térdig felszalagozva. – Mutatta saját lábán, a bokafásli fölött. – Nagyságos asszony, valami tündéri! Ha el tetszene jönni, küldenék jegyet a menüetthez. Huszonötöt vállalt minden szülő, kötelező eladni, év végi ajándék, a tandíj havi kettő. Mit tetszik gondolni, mi másért dolgozom én? És akkor még Feri, a volt férjem, hiszen a nagyságos asszony ismeri, ő szerelte le a kristálycsillárt, amikor félig leszakadt, szóval a Feri rá akar beszélni, hogy ne és ne, felesleges kiadás, nem azért adja azt a nyomorult tartásdíjat. Irigylik. Irigylik, a házban is lakik egy tanárnő, tapogatja Tildike karját meg a derekát, csóválja a fejét, hogy nem balettalkat, de ha tetszene látni, amikor vágja azt a piruettet… Hát ha beleszakadok is!

– Helyes – mondta Hermin, és megint az órára pillantott. – Ne hagyja magát befolyásolni. Első a gyerek érdeke. Sokra viheti, ma már, ezzel a származási előnnyel…

– Nem muszáj, ugye, mindig földhöztapadtan…

– Megkapja a pruszlikot – Szoboszlayné indult a szobába. – Előkeresem. Megérdemli ez az ügyes, bájos gyerek.

„Primitív. Hogy ez, szegény, milyen primitív.” – Idegesen turkált a szekrényben. – „De kár vitázni, akkor összecsapja a konyhát. Ez a felkapaszkodási vágy! Miért ne, ha lovat ad alá a korszellem…”

Odébbtolta a sízokniba csavart levendulát, elővette a dohánybarna golfnadrágot, a krémszínű, angol szabású, hernyóselyem blúzzal. Ölébe fektette, beült a nyitott szekrény aljába. Lába megrándult, francia és angol szavakat mormolt, rebbenő csuklómozgással kísérte.

Rózsika négykézláb ereszkedett, lúgos vizet öntött a konyhakőre. Tizenkét forint, óránként, s még a perceket is levonja.

De hát igaz, csak egy ágrólszakadt. Egyedül megenné a piszok, hogy a ládát elhúzza, annyi ereje sincs. És az a zsúfolt szoba, nem kéne, sehol egy muskátli!

Megtalálta a teászacskót, majdnem eláztatta a ronggyal. Füléhez emelte, zörgött még valami az alján. Különleges tea. Jó lesz Tildikének, kóstolóba.

A konyhabútorhoz nem nyúlt. Odahelyezte a pogácsaszaggatót a kredenc közepére. A rosseb cipeli.

– Majd legközelebb megkapja a pruszlikot – mondta Szoboszlayné, és ringatta térdén a golfruhát –, valahova elkeveredett.

– Ne tessék fáradni vele… Négy és fél óra, annyi mint hatvan. Másnak tizennégy, de itt a régi ismeretség. Nem is kell az a pruszlik, jobb, ha csináltatok, mindjárt az ő alakjára… és a jövő héten hazahozzák a centrifugát.

– Nekem két oldalon futott az edényszárító. A legmodernebb berendezés, kilencszázharminchatban! És a lefolyó… a bidé…

– Jaj, jaj drága nagyságos asszony, sietek. Jó is lenne elcsivitelni időnként erről, arról, de hát szólít a kötelesség.

Most már csevegne a vénség. Ingyen.

– Nagyon szép ezüstök – szólt még vissza vigasztalóan. Beugrott a közértbe, vett tíz deka téliszalámit Tildikének. Nem eszi a főtt ételt vacsorára. Kétszer is átszállt, egyre piszkosabb és egyre sárgább villamosokra, rándult is a keze, hogy dörzsöljön egyet-egyet a homályos kocsiablakokon.

Felkattintotta a villanyt. Nyáron nem kell majd, hogy folyton égjen. Nyáron barátságos kis lakás. Otthonos. Különleges az a nyolc falépcső, a konyhából a szobába. És a konyhafal is csak télen nedves. Alacsonyabban fekszik, azért. A szakértők megállapították.

Buzgár rendbe hozza. Rendes ez a Buzgár, a maga tanulatlan módján. És tisztelettudó. Érzi, nem ettek egy tálból cseresznyét. Miért ne ilyennek juttasson az ember?

– Tildikém – kiáltotta már a küszöbről. – Tildi… Tildike… Miért nincs rajtad iskolaköpeny, édes életem?

– Anyuuuu… olyan ronda – nyafogta Tildike. Gondosan bodorított haja erős koponyájára tapadt, mélyen ülő, kicsi szeme kedvetlenül ugrált kelttészta arcában. – …és az alsószoknyámat kikeményítetted? Engem tol le a Kamilla néni!

– Tildikém, ott lóg a fogason…

– És az a hülye Ili néni az ellenőrzőbe beírt, megint… ezt csinálják velem folyton. Hiába magyarázom, hogy tegnap tízig próbáltuk a Rózsa halálát… hiába magyarázom, hallod, anyuuu, azt mondja, első az iskola. – Kiemelte a téliszalámit, ette, kenyér nélkül. – És hogy a harmadik a legnehezebb osztály…

– Legnehezebb, legnehezebb… ezt mondják minden évben. Neked első a balett!

Tildike elnézően legyintett.

– Jó, jó. De akkor legalább rendes cuccokat vegyél. Babucinak Brüsszelből küldik a csipkét.

– Majd meglátod. Te sem fogsz szégyenkezni. Három napot vállaltam, festés után, az dupla pénz!

„Klassz, az a sok ruci – gondolta Tildike, s ette a szalámit, csámcsogva –, csak ne kellene folyton ugrálni hozzá. Fel, le, fel, le, és az az undok csattogtató… Csak már kitanulnám, végleg!”

– Miért nem hozol füstölt szalonnát egyszer, anyuuuu?

– Füstölt szalonnát, édes életem? Miért ne hoznék? De a hajlékonyság, tudod, a te pályádon…

– De hiszen te is kövér vagy, mint egy disznó – mondta Tildike csengő hangon –, és én se vagyok valami sovány, nyolcéves koromra.

– Ezt a Szekeresnétől hallottad, fogadok… miért állsz le velük? Hányszor kértem, te csak ne állj le velük… Gyakorolj, gyakorolj szorgalmasan. És azért a tanulást se kell elhanyagolni – tette hozzá szigorúan –, akinek annyi esze van, mint neked, annak szinte játék…

– Játsszunk vadászosat, anyuuuu… – hozta is a kopott társasjátékot. – Én leszek a vadász, te meg a róka; jó, anyuuu?

Rózsika sóhajtott. Éhes volt, a szalámi elfogyott. Buzgár minden pillanatban itt lehet, be kéne a követ takarni, nehogy az olajfesték lecsöpögjön. Mégsem hanyagolhatja el a gyereket. Így fejlődnek az értelmi képességei.

Dobott a kockával, hagyta, hogy Tildike kétszer dobjon, és visítva üldözze a műanyag rókát a papírmezőben. Félig elbóbiskolt.

Buzgár halkan kopogott.

– Szabad – kiáltotta Rózsika, felriadva, ingerülten.

Buzgár újra kopogott.

– Ejnye, jöjjön már, Buzgár úr. Tildike, ne nyúlj semmihez, festékes lesz a kezed! Hozza, hozza…!

A férfi vézna, pici testével, téglaporos bajuszával zavartan toporgott az ajtó előtt.

– Már ezt a sok piszkot, csak így, kezicsókolom… ha méltóztatna valamit leteríteni…

– Tildike, ne nyúlj semmihez! – Rózsika leterítette a nejlonabroszt. – Így ni. Ne féljen. Csak bátran.

– Merthogy nem szeretném, ebbe a tisztaságba… a magamfajta…

– Ugyan, ugyan… arra való a meleg víz. Kéket hozott?

– Fehéret is, kéket is, kezicsókolom… kétféle ecsetet. Le is gittelem, aztán rámegyek a smirglivel…

– Buzgár úr, Buzgár úr – Rózsika felemelte az egyik összeragadt ecsetet, gyanakodva –, ért maga ehhez? Nem fogja ezt a szép falat elfuserálni?

– Rózsika, kérem, ha a megszólítással meg nem sértem – Buzgár a szívére tette kezét –, tessék idebízni. Azért, mert nincs róla levelem? Hát ott dolgozok én mellettük. Nem dolgozok ott? Hát az embernek itt is van valami – csattanósan a homlokára ütött –, meg szeme is van az embernek – két ujjával szemére bökött.

– Dolgozom – mondta Tildike. – Nem dolgozok…

– Te kis arany – Rózsika megcsókolta–, te kis cukorfalat… Égszínkékre keverje, Buzgár úr, olyan sejtelmesen égszínkékre, el tudja képzelni?

– Kérem… – Buzgár a fal elé vitte két tenyerét, végigsimított előtte a levegőben. – El van képzelve. Közmegelégedésre. Ha nekem ilyen konyhám volna…

Buzgár az Illatos úti kőművesipari munkásszállás kilences telepén lakott, földszint kettő, a tizenharmadik alsó ágyon, az ajtótól jobbra. De a felső ágy szellősebb. Át is kerül hamarosan, saját személyében megígérte maga a gondnok.

– Nem megy semmi egyszerre, Buzgár úr. Én is úgy cseréltem, üzlethelyiségből. Persze, a házmesterség is a nyakamba szakadt. Ha szépen megcsinálja, negyven forintot is kaphat, és az anyag úgyis ingyen van…

– Rózsika, kérem, ha meg nem sértem, itt a számla – Buzgár rongyos cetlit húzott elő a vászonzeke zsebéből –, háztartási boltban vettem. Én olyasmit nem kockáztatok…

– Akkora építkezésnél?! Ha maga ennyire élhetetlen… És szép simára, lassan. Ráér. Maga aztán ráér, igazán.

Buzgár leült a földre, lába közé fogta a festékesdobozokat. – Kicsit szagos, a kisasszonyka tüsszögni fog.

– Édes életem, eredj fel a szobába, bekapcsolom a tévét neked, korcsolyaközvetítés, tudod, jégtánc… figyelj!

– Anyuuu… nem érdekel a korcsolya. Csak ha elesnek.

– Nem boszorkányság, Rózsika, kérem, a keverési arány, azon múlik, és a függőleges ecsetkezelés. Én mindent elsajátítok. Ha már ez van, hogy papír kell az embernek, hogy elhiggyék… lett volna nekem, ha huszonkilencben nem kapok skarlátot, tizenhét éves korban, Rózsika, kérem, skarlát, nem vettek vissza inasnak, aztán meg eltörött a jobb combcsontom, mindig vártam, hogy jön majd egy kedvező idő, de hát jött, Rózsika, kérem? Őszintén: jött?

– Piszkos munka, kőműveseknél…

– …mert mire vágyik az ember, így egyedül, kérem: egy tál meleg étel, az a napi korsó sör meg az édesség, bevallom, nem szégyellem, az édesség. Bementem tegnap is a boltba, kértem öt deka málnásat, de csak tízdekás van, előre kiszerelve. Megengedhetem én azt naponta magamnak, Rózsika, kérem, de őszintén: naponta kettőhetvenet, csak cukorra?

– No, lásson hozzá – mondta Rózsika –, ha nem lesz csíkos, tőlem kaphat egy egész zacskóval. Tildike csak a marcipánosat szereti.

– Kezicsókolom… – Buzgár a festék fölé hajolt. – Ha nem tetszik haragudni, ehhez kell a teljes szakértelem… – Kevergette, kiemelte az olajos masszából a lapátot, közel vitte orrához, szájához, szinte megkóstolta. Milyen nagyra vannak vele. A híres mázolók! Keresik a nagy pénzt, dögivel. Más meg hordhatja utánuk a téglát meg a maltert, csak, mert valahogy az alkalom nem adta magát… Azért az a felső ágy jó lesz. A rács közé kis polcot lehet fuserálni. Omlós savanyú, a polcon. A Gólyaláb büfé tizenegyig nyitva. Körömpörkölt, utána sör. Esetleg korsóval. Ha ez a munka sikerül. Kiszorítja az aszony az ötvenest is: van miből, csak rá kell nézni a gyerekre…

– Tildikém, megágyaztam, gyere szépen, tente, tente…

– Anyuuu, mesélj…

– Édes életem… – Rózsika parányit habozott, azután mégis felment Tildike után. Az ajtót nyitva hagyta.

– Buzgár úr, drága Buzgár úr, rajta! Fárasztó nap áll mögöttem. Segítek egy öregasszonynak, ezt-azt.

– Azt kell. Segíteni helyes – bólogatott Buzgár, és határozottan végighúzta az ecsetet a falon. Utána megszemlélte, kezét a térdére támasztva. – Príma. Rózsika, kérem, príma.

Ezt a szemernyi festéket senki se fogja keresni. Kitették, majdhogynem a hulladékba. Másfél óra alatt kész.

– Nem is muszáj smirglizni. Tükörsima…

– …és akkor a királykisasszony egyszeriben feltette a gyémántkoronáját. Buzgár úr, megegyeztünk: smirglizve, gittelve…

– Hát ha nincs meg a bizalom – mondta Buzgár, s odalépett a lépcső aljához –, még abba lehet hagyni.

– Csak nem sértődös? – Képes és elmegy. Akkor aztán vakargathatják zsilettel a félig kész csíkokat. Végül is ért hozzá, ha vállalta! – Ötvenre felemelem… igyekezzen, mert leragad a szemem.

Talán nem lop. Ahhoz túl mulya.

Rózsika rádőlt a rózsaszín damasztdunnára, óvatosan, meg ne nyomja Tildi hasikáját. Elszundított.

Buzgár odakukucskált Rózsika lábszárára. A láb önállóan, vastagon, mint egy oszlop, nyitva tartotta az ajtót.

„Persze – gondolta elégedetten –, ide az erő nem elég. Finom kéz, fifika, ez a titka. Ez ugyan sose lenne képes…”

Szünetet tartott minden csík után.

„Hatvan forint se sok, esküszöm…”

Sörhab. Pemete. Mogyorós kavics. Celofánzacskók. Zörögnek.

Tildike felnyöszörgött, arrébb lökte az anyját.

– Szomjas vagyok… teát, anyuuu… miért ébresztettél fel?

Rózsika kábultan lemászott.

– Buzgár úr, te jóisten, Buzgár úr… ez magának égszínkék?

Buzgár meglengette az ecsetet, nagy ívben körülfestette a vízcsapot is. Sandán odapislogott. Úgy látszik, tintakéket kevert a búzavirágkék helyett. Vagy mást írtak a dobozra. Amilyen mértékben tele van a világ felelőtlen elemekkel!

– Rózsika, kérem, egy kis színt kap, ahogy oxidálja a levegő, hiába… és nappali fénynél ajaj, majd meg tetszik látni. Holnap eljövök, rávonok egy lakkréteget, csak úgy grátisz, magának, mert látom, kivel van dolgom… – Már göngyölte is az ecseteket, gyorsan, a viaszosvászonba. – Ezért egy festő elkért volna egy százast, és akkor még hol az anyag? Mert ebbe bele van téve… kár, hogy most még nem szabad megtapogatni.

Rózsika készítette a teát.

„Most mit csináljak? – gondolta –, le nem kaparhatom. És nem kényes legalább. Tildike írhat is rá, esténként, krétával.”

Álmos volt, nagyon. Kiszámolta az ötven forintot, apróban.

Buzgár toporgott, köszörülte a torkát.

– Sajnos, cukor nincs. Tildike elosztogatta. Olyan kis csacsi. Mindent elosztogat.

– Ha meg nem sérteném – mondta Buzgár, és a teászacskóra mutatott –, már amúgy is üres…

– Ez? – kérdezte Rózsika. Kisimította az aranypapírt. – Különleges márka. Egy tékozló család, onnan fentről, tudja…

– Ha már úgyis üres, nekem meg ez-az belefér…

Bele lehet csúsztatni a krémszeletet, nem ázik át a párna alatt.

– Vigye, vigye – Rózsika megnézte még egyszer, alaposan, mintha az értéke nőtt volna, többszörösére. – Szép zacskó, az biztos. Látja, ez itt egy teve. Ez a zöldféleség pálmafa. A háttérben az a sárga, magas pedig a piramis. Tudja, mi az a piramis?

– Kezicsókolom, köszönöm, az ember a kicsit is megbecsüli…

– Kár – mondta Rózsika elmélázva –, hogy valami könnyelmű, lusta alak lenyeste a tetejét… így már nem olyan komplett.

– Nekem így is jó – Buzgár összehajtotta, megszagolta, becsúsztatta lajbizsebébe. Mégsem körömpörkölt. Sertéskocsonya. Az ám az igazi.

Lábával körültapogatta bebugyolált szerszámait.

– Ezt a pár ócska alkalmatosságot, Rózsika, kérem, kézcsókom, itt hagyom az ajtó előtt. Reggel érte küldök, van a kezem alatt egy kis semmirekellő, elugrik érte két forintért.

 

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap