Polgárdy Géza: Herczeg Ferenc-redivivus

Szerkesztő B, p, 09/15/2017 - 00:02

 

 

 

 

 

 

XX. SZÁZADI MAGYAR PRÓZAMŰVÉSZET  ÚJRAFELFEDEZÉSE XI.
 

Fogalmazhatnánk persze úgy is, hogy a kényszeresen feledésre ítélt, ám újra felfedezett Herczeg Ferenc emlékezete. Mert az 1945 és 1990 közötti évtizedek nem csupán a történelem kificamodását jelentették, de az ezzel járó ízlés – vagy inkább ízléstelen! – terror uralmát is. Amikor mások mellett Hamvas Béla, Nyírő József, Márai Sándor, Tormay Cécile, Kosáryné Réz Lola, Somogyváry Gyula – és persze Herczeg Ferenc – neve és műveik is indexre kerültek. Róluk és az összes többi, hasonló (mert nemzetben) gondolkodó alkotókról ezek alatt az évtizedek alatt vagy rosszat, vagy semmit sem (de az inkább utóbbit) lehetett írni, műveiket pedig szigorúan tilos (és „veszélyes”) lett volna! kiadni.

Így aztán Herczeg Ferenc egyetlen műve sem jelent meg évtizedeken át.

„A kényszeres feledés sötét mélységeiből kell ma alakját megidézni” – állapította meg nemrég, s joggal Mák Ferenc –, „a kommunizmus ízlésterrorja a polgári világgal együtt őt is száműzte a számon tartott (nemzeti) értékeink sorából.”

Ami viszont megtörtént, az – jelen esetben sajnos! – nem tehető soha meg nem történtté! Még változtatni, az elkövetett bűnöket helyrehozni sem lehet olyan gyorsan, ahogyan az kívánatos lenne. Ahogy a diktatúra évtizedei után sem lehet varázsütésre mindent normálisra változtatni, s ahogyan például a fővárosi Kossuth teret sem lehetséges pillanatok alatt a második világháborút megelőző képére visszaalakítani, úgy az igazi művek olvasásának elmaradását sem lehet nagy hirtelen pótolni!

Megszakítani az idők normális futását – ez akárhány forradalomnak is bámulatosan gyorsan sikerült!

Ám ismét normális mederbe terelni a ki ficamított időt? Helyrehozni a történelmi bűnöket? Ismerjük el, ez bizony szívós, hosszú és kitartó munkát igényel!

Annakidején az akár merényletnek is nevezhető „agyonhallgatásos” eljárás igen hamar megindult Herczeg Ferenc ellen. A szocializmus rosszemlékű évei idején a magyar irodalom „Herczeg-telenítésére” nem kellett sokáig várni. Barta János már az író halála utáni évben, 1955-ben úgy látta az Alföld című folyóiratban megjelent, Herczeg Ferenc mai szemmel című tanulmányában, hogy „Herczeggel a maga egészében ma nincs mit kezdenünk. Az a világ, amelynek az írója volt, elsüllyedt visszahozhatatlanul – a fiatalabbak már meg se fogják érteni…”

(Érdekes álláspont. Mert például Homérosz világa még a Herczegénél is jóval régebben „elsüllyedt”, mégis megértjük ma is. Vagy lehetséges lenne, hogy minden irodalmi mű csak a saját kora számára volna érthető, s ha egy bizonyos kor elmúlik, az utána következőnek már semmit sem jelent?)

Ám Herczeggel valójában nem az volt a baj, hogy elsüllyedt a világ, amelyben élt és amelyet – többek között – ábrázolt, hanem az, hogy a polgárság írója volt!

Egy olyan társadalmi rétegé (nehogy véletlenül „osztály”-ra gondoljunk!) amelyre a kommunisták nehezteltek, haragudtak, de mindenekelőtt irigykedtek, mert tagjai különbek voltak náluk, a minőség nélküli embereknél! A Benedek Marcell – mint főszerkesztő – által jegyzett Magyar irodalmi lexikon a hatvanas években nem kertelt, amikor Herczeget így minősítette: „író, a századelejei és a két háború közti kor irodalmában az irodalmi konzervativizmus vezéralakja, az úri osztály ideológiájának, szellemiségének irodalmi képviselője…”

Persze hogy képtelenség volt ebben az időben elszakadni a politikától, persze hogy mondani kellett valamit Herczegről is osztályharcos alapon! S ez most éppen az „úri osztály” emlegetésével valósult meg. Ráadásul még – hogy ismét Mák Ferencet idézzük – „a verseci sváb gyógyszerész fia annak a kornak volt a gyermeke, amikor a Bácskában és a Bánságban legszebb teremtő korszakát élte a nemzeti géniusz.”

Na, már csak ez kellett! Még hogy nemzeti!

Az ördög nem iszonyodik úgy a tömjénfüsttől, mint a magyarországi kommunisták a nemzeti szótól! Hát még annak tartalmától!

A hazai internacionalista önkívület nem engedhette meg, hogy valaki Magyarországon nemzeti lehessen! (Más, egykori szocialista országokban, például Romániában persze bátran lehettek valakik nemzetiek, itt, nálunk azonban kizárt volt! Emlékezzünk csak: nemzetinek lenni szigorúan tilos volt, sőt életveszélyesnek minősült!)

Aztán adódott itt még egyéb is. Herczeg Ferenc barátja volt Horthynak, ha pedig az volt, csak rossz író lehetett! Nem is beszélve Szabó Dezsőről, akit igazán nem lehet baloldalinak minősíteni, s aki nem a kommunista gőg, hanem egészen más indíttatás kapcsán használt csípős megjegyzéseket az „etelközi sváb”-bal kapcsolatban. Miért? Talán mert Herczeg kapott Corvin-láncot, Szabó Dezső nem. De lehet, hogy még ennél is prózaibb volt az ok.

Szükséges tehát Herczeg Ferenc írói újra értékelése, szükséges műveinek újrakiadása, szükséges, hogy mindaz, amit írt, amit alkotott, ismét része legyen a kificamodott kommunista évtizedek időszaka alatt az irodalomból száműzött és feledésre ítélt nemzeti géniusznak!

Szerencsére most, 2013-ban, amikor a múló időben elérkeztünk az író születésének (1863. szeptember 22.) 150. évfordulójához, az említett területeken nem nulláról kell indulnunk. Hiszen a közelmúltban a legtöbb művét már újra kiadták!

Amikor 1993-ban végre megjelent emlékezéseinek harmadik, utolsó kötete a HűvösvölgyA Várhegy (1933), és A gótikus ház (1939) már korábban eljutottak az olvasókhoz –, a kötethez előszót író és Herczeggel egyébként is sokat foglalkozó Németh G. Béla megállapította:

 

„…Aligha kétséges, jó néhány nemzedéknek kell felnőnie, hogy saját elmével, saját ízléssel, saját tapasztalattal tudjon és merjen gondolkodni, ítélni, befogadni vagy elutasítani…”

 

S ekkor, ebben az időben már újra megjelentek, ismét nyomdafestéket kaptak Herczeg olyan olvasmányos, magyar tárgyú történelmi regényei, mint a Pogányok, Az élet kapuja, A fogyó hold és A hét sváb. (Noha mindegyik több helyet érdemelne, terjedelmi okok miatt mindegyikre csak pár szó erejéig térhetünk most ki.)

Az először 1902-ben kiadott Pogányok a Vata-féle pogánylázadás idején játszódik. Hőse, Alpár, Thonozuba besenyő vezér papnak állott fia, aki két világ határán próbálja megtalálni önmagát. Sokak szerint ez Herczeg legjobb regénye!

Az élet kapuja már II. Gyula és X. Leo pápaságának Rómáját mutatja be, s azt: hogyan és miként próbálta a magyar jobbágyivadék, Bakócz Tamás a pápai trónt megszerezni, hogy ez által a Magyarországot fenyegető török veszélyt elháríthassa.

A sorban következő, A fogyó hold című történelmi kisregény már a török hódítás következményeit tárja olvasója elé, egy végvári vitéz kalandos történetével példázva a nemzet életben maradásának korabeli alternatíváit.

Végül az 1916-ban napvilágot látott A hét svábban szülővárosa, Versec németgyökerű, de magyar lelkű lakosságának állított maradandó emléket. Története arról szól, hogy hét derék verseci legény miként tett tanúságot – vére hullatásával – 1848 magyar eszméi mellett. Tegyük hozzá: akik mégsem a Pogányokat tartják Herczeg legjobb regényének, többnyire A Hét svábot tekintik a legsikerültebbnek.)

Aztán az említett négy, magyar tárgyú történelmi mellett az újabb időkben megjelentek olyan szórakoztató, olvasmányos regényei is, mint a Huszti Huszt, a Férfiszív és Az aranyhegedű.

Az először 1906-ban megjelent Huszti Huszt vérbeli kalandregény. Egy mindenre elszánt fiatal szélhámos csalássorozatának izgalmas, fordulatos krónikája. Amerikában, egy magyar származású milliomos titkáraként jegyzi le a főhős annak emlékiratait, mégpedig Magyarországon élő családjának ellene folytatott üzelmeiről. Majd a titkár a kézirattal Magyarországra indul, hogy itt – a milliomos végakaratának megfelelően – kiadja azt. Ám nevezett a könyv kiadása helyett a milliomos fiának adja ki magát, s így csapja be az embereket.

A két évvel később, 1908-ban kiadott Férfiszív szélhámos nője azzal tart uralma alatt egy férfit, hogy hasonlít annak elveszett szerelmére. Az aranyhegedű (1916) az első világháború idején játszódik, és egy sokarcú fiatalasszony érzelmi ingatagságáról, szerelmi válságairól, kudarcairól szól.

Hogy nem világrengetően nagy történetek? Igaz. Kétségtelenül oka van annak, hogy Németh G. Béla „a lektűr magyar mesterének” nevezte Herczeget. Talán nem is akart mást, mint szórakoztatni. Ezt azonban magas színvonalon tette: írásművészete valóban lenyűgöző!

S akkor még nem említettük Rákóczi-regényét, a Pro Libertate! címűt, amelynek szerzője nagy mesterségbeli tudással, szentesített emlékidézéssel, jól szcenírozott tablókkal dolgozott. Ezekkel az eszközökkel sejtetve meg egy kivételesen nagy ember, illetve történelmi örökségének jelenlétét. Noha – ismerjük el – Rákóczi roppant bonyolult személyiségének elemzéséig Herczeg nem jutott el. Nem is állítjuk, hogy keze alól hibátlan remekmű került ki, de bizony az elhallgatására sincsen semmi ok.

Aránytalan és leszűkítő volna, ha csupán a regényírót látnánk meg személyében. Végtére – a maga korában – sikeres színpadi szerző és novellista is volt. Rejtély, hogy legjobb, legsikerültebb darabjai közül némelyek, például az Ocskay brigadéros (1901), a Bizánc (1904) vagy A kék róka (1917) miért nem szerepelnek ma színpadjainkon? Legkevésbé a Bizánc iránti közöny érthető, hiszen benne a szerző egy ország végzetét látta meg előre, vagy mondhatnánk úgy is: ráérzett a közelgő tragédiára. Ez ma valóban nem érdekes?

Üde hangvételű, csattanóra kihegyezett, ironikus és érzelmes korai novellái, amelyeket 1892-ben megjelent Mutamur című kötetében tett közzé összegyűjtve, ugyancsak sikeresek voltak.

Egyik legszebb, az emlékezés mélabújával átitatott írása A lószőrvitéz, amelyben a halállal eljegyzett beteg kistestvér hiába kéri folyton a nagyobbiktól kedvenc játékát. Anélkül megy el, hogy egyszer is megkaphatta volna a lószőrvitézt, hogy egyszer is teljesült volna apró szívének nem is túlzottan nagy vágya. Aki ezt a melankólia telt hangján, a lélektani ráérzés mélységeit megrezdítve leírta, bizony írásművész volt a javából.

Aztán említsük meg – bármilyen röviden is emlékezünk Hercegre születése évfordulóján –, hogy 1894 és 1944 között szerkesztője volt a Új Idők című szépirodalmi hetilapnak. Kerek fél évszázadon keresztül! Talán ez a lap sem maradhatott volna életben ilyen temérdek időn át, ha nem hozzáértő kezek alól kerül ki…

Összegezve elmondható, hogy Herczeg Ferenc újraértékelésére immáron elérkezett az idő! Műveit ismét megjelentetik, színdarabjait pedig – remélhetően – nem mellőzik végleg.

Ugyancsak remélhető, hogy nem marad egyedi és egyszeri az a kiállítás sem, amelyet a két világháború közötti időszak írófejedelmének emlékére rendeztek Badacsonytördemic községben, s amelyet 2009. május 31-én nyitottak meg. Mint a sajtó akkor hírt adott róla:

 

„A badacsonyi községben 1929-ben vásárolt szőlőskertet és présházat a népszerű író, kiadó és közéleti ember, ahol 1945-ig pihent, alkotott, szőlészkedett-borászkodott. A helybeliek összegyűjtötték Herczeg Ferenc megmaradt, kallódó tárgyait, bútorait, gazdasági eszközeit, és ezek, illetve sok dokumentum, fénykép, könyv, újság segítségével igyekeznek rávilágítani e méltatlanul elhallgatott és elfeledett, kimagasló személyiség életére és munkásságára.”

 

 

Forrás: Polísz, 2014. 154. szám

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám


 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

Inter Japán Magazin

Turcsány Péter honlapja

Jankovics Marcell honlapja

Papp Lajos

Magyar Irodalmi Lap