Porszem a gépezetben - 2. rész

Petrusák János, h, 12/11/2017 - 00:16

Mi van itt?!

Még egyszer, sőt egymás után kétszer is hosszan csenget.

— Hé! Hé! — kiabálja. — Van bent valaki?!

Valahol hátul csörömpölés. Egy üveg tört be?

Leszalad a bejárati ajtóhoz vezető lépcsőn, vissza a kertbe. A déli nap tűzrózsákat nyit a villa ablakain. Fénye szinte elvakítja a férfit. Hunyorgó szemei elé kapja a kezét, de így is meglát valamit.

Egy függöny megmozdult az ablak mögött. Nem, nem széláramtól lebbent, semekkora huzat nem csinálhat ekkora lebbenést. Csak ember!

— Hé, maga! — kiált rá, és még integetni is kezd, kissé bolondosan kaszálva karjaival.

A függöny azonban visszaereszkedik.

— Micsoda őrült! — fortyan fel a férfi. — Még csak nem is szól, hogy mit keresek a kertjében. Vagy… azt hiszi, hogy tolvaj vagyok, ő meg egyedül van… Lehet, már hívja is a rendőrséget! Azok meg, ha gazdag negyedről van szó, máris itt vannak. Meg kell magyaráznom, hogy mit akarok itt! Nem mehetek el, mert még azt gondolják, hogy elmenekültem. Akkor elfognak, és mivel gyalog vagyok, elfognak, és nem lesz semmi esélyem. Már a betörési kísérlet is betörés!

Csak most veszi észre, hogy magában beszél.

De az izgalom hatására szerencsére jobban van. Fura dolog ez a cukorbetegség, ha felmegy a vércukorszint, az is baj, ha nagyon le, még nagyobb. Akkor sürgősen enni kell. Máskülönben elájul. És akkor… De most felment evés nélkül is, az izgalom hatására a vércukorszintje. Így már szinte jól érzi magát.

Amúgy.

— Kérem, ne féljen! — kiált fel. De senki nem felel.

— Mi van ezzel? — lép az ajtóhoz, és maga se tudja miért, dörömbölni kezd.

És az ajtó kinyílik!

Be se volt zárva!

— Ez fura! — szólal meg a férfi, és mivel csak ő van ott, hát ő hallja. És beleborzong.

Nem szép dolog hívatlanul belépni egy házba, de be kell mennie, mert most már biztos, hogy baj van.

Az ajtó megnyikordul. Mert mit is csináljon egy ajtó, mint hogy idegcincálón rányikorog a betörőre? Dehogy betörőre! Belépőre!

Még a padló is megreccsen. Talán ez a riasztó?

Egyébként más hang nincs.

— Hahóóó! — nyújtja el a kiáltást.

A visszhang felel rá, más senki.

Beljebb óvatoskodik. Bent csend van. Nagyon nagy, mondhatni halotti csend. De ezt ne mondjuk, a férfi se mer erre az eshetőségre még csak gondolni se.

Nem is hiszi, hogy lehetséges. Mert hiszen nem sokkal ezelőtt valaki kinézett az ablakon.

De melyiken is?

A sarokablakon. A bejárattól jobbra. Talán ott van a tulaj, aki magatehetetlen.

De miért hagyták egyedül?! Miért nincs itt senki? És főleg miért van nyitva az ajtó?

Még beljebb megy. A fogason ruhák. Néhány esernyő meg egy-két széldzseki, és még egy árván csüngő ballonkabát is ott lóg mindenkitől elhagyatottan.

Még érződik az emberi test melege a házban. Van bent valaki. Lehet, nem is egy valaki!

Hogy meg ne zavarja őket, a férfi folyamatosan, ahogy egyre beljebb és beljebb halad, kiabál.

… Negyed órát van bent.

Aztán sietve kifelé megy. Neki két rászegezett fegyvercsőnek.

— RENDŐRSÉG! Gyilkosságért letartóztatom!

 

 

2.

 

— Gyilkosság?! Mi, ho… nem értem!

— Na ne játszd meg magad! — magasodik a férfi fölé a rendőr. Nyakkendője csücskét így kis híján sikerül neki az asztalán álló kávéba lógatni. De ezen senkinek sincs kedve nevetni. A nyomozó viselkedésén ugyanis látszik, amit nem is nagyon akar titkolni, hogy szívesen megütné az előtte ülő gyanúsítottat. És lehet, meg is teszi! — Tudjuk, mit tettél! A beismerő vallomás már csak részletkérdés, ki se kell vernünk belőled! Az ügyészség e nélkül is vádat emel, a bíróságról már nem is beszélve. Tudod, mit fogsz kapni ezért? Örök sittet, hogy ott rohadj! Te szemét!

— De hát… mit… mit tettem?

— Sírd el magad, azt ajánlom! — ül vissza utálkozó arccal székébe a rendőr. Társa elhúzza a száját, de úgy, hogy a gyanúsított ne láthassa. Neki nem szabad megtudnia, hogy mindez csak az örök rendőrségi színjáték része a kevésbé dörzsölt gyanúsított beugratására, hogy vállaljon el mindent!

— Mondd — fordul a nyomozásvezető a társához, aki erre sietve a megszokott fapofát varázsolja vissza az arcára —, miért mentünk ki pont kajaidőben abba a villába? Na, mondd csak, ne sajnáld ezt a szemetet! Tudja ő nélkülünk is, de egy kicsit fel kell frissíteni az emlékezetét!

— Szóval… — köszörüli meg a torkát a fiatalember. Izgatott, mert főnöke most először szólította fel, hogy egy gyanúsított előtt beszéljen. — Maga a tulaj, vagyis maga az áldozat hívott fel minket, hogy siessünk, mert valaki meg akarja ölni! Erre kimentünk, és magát találtuk ott egy hullával!

— Beismeri, hogy ott volt?!

— Be… be — kezd dadogni a férfi —, de nem én öltem meg! Én… higgyék el, én senkit sem…

— Maga jött ki abból a szobából, ahol a hulla volt, sőt futott!  De pechére a karjainkba!

A gyanúsított megrázza a fejét. Méghozzá nem is egyszer. A két rendőr nyugodtan nézi kínlódását. Engedik, hadd kínlódjon. Van idejük, megvan a tettes. És amilyen szerencsétlen, rövid idő kérdése, hogy daloljon, beismerő vallomást tegyen. A két zsaru szinte élvezi a macska-egér játékot. Csak tiltakozzon, csak izzadjon még a gyanúsított.

— Nem! É…én láttam, hogy baj van, nagy baj, ezért siettem. Segítséget akartam hívni!

— Na persze! — nevet az előtte görnyedő szemébe a nyomozó. — Miután megölted, szaladtál segítségért, mert olyan jószívű, rendes gyilkos vagy. Mi?!

— Nem öltem meg senkit! Hányszor mondjam még?!

— Nana! — pattan fel a nyomozó. — Üvöltözni, pajtikám, itt csak nekünk van jogunk! Örülj, hogy eddig ilyen rendesek voltunk! De most aztán legyen vége a játéknak, és köpd ki végre, miért és hogyan tetted!

— Mondom, hogy nem! És nem!

— Nem beszélsz? — helyezkedik vissza székébe a nyomozó. — Úgy is jó! Majd mi fejedre olvassuk bűneidet. A tények mindenkit megtörnek… Kérem kolléga — fordul fiatalabb társához —, legyen szíves elmondani, amit tudunk. Majd mi elmondjuk, mi és hogyan történt, mert nem vagyunk hülyék, még ha egyesek annak is néznek! — mered a lehető legfenyegetőbben a gyanúsítottra. — Na, halljuk!

A fiatalabb nyomozó csak némán feszeng főnöke szövegelésén, majd elkezdi sorolni a tényeket.

— A villa és az export-import vállalat tulajdonosa, az áldozat, a bűneset napján szabadnapot adott cége minden dolgozójának. Sőt még a személyzetet is elküldte. Azt nem tudja senki, ennek mi volt az oka, erre csak az elhunyt tudna választ adni, de…

— Rövidebben, ha lehet!

A fiatal nyomozó nem nézett közbeszóló főnökére, csak bólintott. És folytatta.

— De az ok, amiért elküldött az áldozat mindenkit, nem is annyira fontos, mert mindenkinek joga van egyedül maradni, amiről — fejezi be sietve a mondatot, mielőtt még főnöke újból megsürgetné — a gyanúsított is tudhatott. Reklámügynökként sok cégnél megfordulva valószínűleg hallott az export-import vállalat főnökének különös döntéséről. Tehát akcióba léphetett…

— Ne! Ne szóljon közbe! — szól ez a gyanúsítottnak a nyomozásvezető szájából. — Ön meg, kolléga, folytassa már, mert itt vénülünk! A gyilkosunknak meg a sitten kellene! Hahaha!

— Mivel ön szegény ember, és tudjuk, beteg is…

— Ez nem érdekes! — veszi váratlanul vissza a szót a főnyomozó. — Szóval, haver, kiraboltad, vagyis inkább ki akartad rabolni a villát. Csakhogy az áldozat öreg volt, de nem meszes, és egyből tudta, miben sántikálhatsz, mert… Ugye nem téged várt?

A gyanúsított megrázza a fejét.

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap