Porszem a gépezetben - 4. rész

Petrusák János, sze, 12/13/2017 - 00:15

4.

 

— Ha túl akarod ezt az egészet élni — súgja egy nap a felső ágyon fekvő férfi, mikor együtt mennek zuhanyozni —, akkor akard azt is, hogy féljenek tőled, mert csak így maradhatsz meg! Máskülönben véged!

 

 

5.

 

— Maga a kirendelt ügyvéd? — liheg, mert szinte futott, vagyis csak futott volna, ha engedték volna a beszélgetőre a gyanúsított.

A szép, fiatal, festett vörös hajú nő elmosolyintja magát.

— Nem, én újságíró vagyok a helyi laptól, de… legalább annyira tudok, ha nem jobban magának segíteni, mint egy kelletlen, hivatalból kirendelt ügyvéd!

— Mit akar tőlem?! — csuklik le a székre, és csuklik el a hangja is a megtört arcú gyanúsítottnak. — Én már hónapok óta, több mint negyedéve szadista bűnözők közé vagyok egy szobába zárva, és nem szólnak hozzám a nyomozók se. Ha mégis, akkor ordítanak, hogy valljam be azt, amit nem is követtem el! De nekik bűnös kell, hogy elítélhessék. És még védőügyvédet se kapok! Mert szegény vagyok!

— Nyugodjon meg! Kérem, uram, nyugodjon meg, mert ha sír, nem tudunk értelmesen beszélni egymással!

— Hogy tudna maga nekem segíteni, mikor soha, senki nem segített nekem. Mit gondol — mered a nőre a férfi —, meddig lehet valakit vizsgálati fogságban tartani? Talán örökre?

A nő előveszi jegyzettömbjét és tollát, miközben nyugodt-kegyetlenül bólint egyet.

— Ha nem engedi, hogy segítsek, tényleg itt rohadhat meg! Ismerek olyanokat, akik már második éve ülnek vizsgálati fogságban, és még mindig nem tudják, mikor lesz, vagy egyáltalán lesz-e valamikor tárgyalásuk!

— Két év, ó édes Istenem!

— Ne izguljon — mosolyog, de egyáltalán nem kedvesen a nő —, ha elítélik, a vizsgálati időt majd letöltöttnek tekintik a büntetéséből!

— Nagyon megnyugtatott!

— Hallottam — dől előre a nő, hogy a férfi beláthasson a blúzába, mert „jó” újságíróként ezt a fegyvert se hagyja ki —, hogy magát igencsak megkérdőjelezhető bizonyítékok alapján tartják fogva. Igaz ez?

— Igaz. Gyilkossággal vádolnak, és azt akarják, hogy ismerjem be.

A nő jegyzettömbjébe néz.

— Úgy tudom, maga reklámszervező, és reklám-szerződést kötni ment abba a villába.

Ez nem kérdés volt, hanem tény. A gyanúsított mégse bólint.

— Nem reklámszervező vagyok, hanem reklám-szervező voltam! Mihelyt ide bekerültem, azonnal kirúgtak — húzza el a száját. — Még szinte jó is, hogy bent vagyok, mert odakint már rég éhen haltam volna!

— Ne játssza itt nekem a mártírt, jó?! — förmed a férfire az újságírónő. Visszaül egyenes testhelyzetbe, sőt még a dekoltázsát is gondosan megigazgatja.

— Mit akar kérdezni? — vág a dolgok közepébe a férfi.

A nő egyenesen a férfi szemébe pillant.

— Említette, hogy vallomást akartak kicsikarni önből a nyomozók, már többször is… Megverték?!

— Nem!

— De megfélemlítették?

— Meg!

— Ön — pillant megint jegyzeteibe a nő —, súlyos, inzulinnal kezelt cukorbeteg. Azt is tudom, hogy első nap a kihallgatás során többször is elájult, mert a nyomozók nem hitték el önnek, hogy cukorbeteg. A testén talált tű-szúrásokat narkózás nyomainak tulajdonították.

— Mi ebben a kérdés?

A nő megint felnéz. Zavarba ejtő a pillantása.

— Honnan tudták meg, hogy ön cukorbeteg?

— Onnan, hogy amikor vizsgálati fogságba kerültem, az itteni orvos is megvizsgált.

A nő nagy átéléssel bekapja a tolla végét, és szopogatni kezdi. Közben egy másodpercre se bontja ki pillantását a férfiéból.

— Mondjuk azt, hogy az első perctől tudták a zsaruk, hogy ön beteg és inzulinra van szüksége, csakhogy addig nem engedték az életmentő gyógyszert beadni magának, ameddig nem vallott!… Így volt?

— Nem! Ez hazugság!

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap