Porszem a gépezetben - 5. rész

Petrusák János, cs, 12/14/2017 - 00:12

— Ugyan már! — dől hátra a nő, hogy a férfi orra előtt feszüljenek meg figyelemre méltó keblei. — Az igazság az, amit én leírok! Mindenki az újságnak fog hinni, és nem két zsarunak.

— Ezért kell az újságokban csakis az igazat írni!

— Marhaság! — pattan fel a nő. — Hát kivel van maga, bolond ember? A zsarukkal? Csak én meg az újságom hozhatja ki innen! Ki akar jutni?! — teszi fel a provokatív kérdést a nő. És élvezheti, hogy a férfi bólint, beleegyezően.

— Akkor oké! — csomagolja össze munkaeszközeit a nő, különös gonddal kebleire, amelyeket egy könnyű kabátkával újból eltakar. — Bízza rám és az újságomra magát. Egy héten belül szabad lesz! Ezt megígérhetem… Csak nehogy meghazudtoljon, akármit is írok a lapomba!

 

 

6.

 

— Mi ez a szemét?! — csapódik egy újság a gyanúsított arcába. Aztán tehetetlenül hullik a földre. Az ügynök nem nyúl utána, és nem olvassa el… úgyis tudja, mi van benne. Az újságírócsaj betartotta a szavát, és olyat írt, amitől már habzik is a rendőr szája.

— Ha én, te kis mocsok, mind azt a mocskot, ami ebben a mocsokban van — „nagy” a rendőr szókincse, de azért rendületlenül folytatja — végigcsináltam volna veled, akkor egy óra múlva, dehogy egy óra, tíz kemény perc után a saját mocskodban fetrengtél volna a padlón, és könyörögtél volna, hogy mindent bevallj. Érted! Még akkor azt is bevallottad volna, istenemre be, hogy te ölted meg a Julius Ceasart, és nem az a  Brutus! Érted?! NAAA! Mondjál már valamit, hogy megüthesselek!

A gyanúsítottnak van annyi esze, hogy meg se nyikkan, sőt még az őrjöngve dühöngő rendőrre se mer nézni. Ugyanis viselkedéséből egyértelművé válik, hogy vesztett. Tehát ő, a kis gyanúsított nyert! Ezt nem szabad kockáztatni.

— Ráadásul — folytatja a monológot a zsaru —, még az ügyész is az újságnak hisz. Pedig amit írnak, az hazugság, te is jól tudod! Ó, miért is engedtem meg, hogy beszéljen veled, az a mocskos k…! De olyan aranyos volt, ahogy ezt kérte, és olyan jól csinálta! Tudhattam volna, hogy nem a két szép szemem bódította úgy meg azt a nőcskét, lesz még üröme annak a néhány órás örömnek. Mert tessék, hátba lőttem magam… Mindenki ezeknek a profi mód kigondolt szeméthalmoknak hisz!

Mérgében fúj egyet, majd mondja tovább a magáét.

— Mert az újságot naponta százezrek olvassák, ami benne van, az az igaz, nem amit én szajkózok, mert azt az ügyész se akarja meghallgatni… Hát lehet így bűnt üldözni?! Hiszen nem engedik! Nem engedi a társadalom, mert behülyítik az újságok, akik a szaros emberi jogok mellett vannak. A bűnözők jogai! Nevetnem kell! Ha mindenki ellenünk, rendőrök ellen van, védje meg magát a tisztelt társadalom, ahogy tudja, ennyi fizetésért, amit odavet nekünk, de… Ehh! Mit érdekel ez téged? Látni se bírlak! Tünés a szemem elől!

— Na, jöjjön! — szól a fiatalabb nyomozó magázva a gyanúsítotthoz, aki ebből is rájöhet, hogy szabad. Szabadon engedték!

— Ezt most könnyen megúszta — jegyzi meg a fiatal nyomozó, mikor a gyanúsított már hivatalosan sem az —, de azért azt ajánlom, hogy az elkövetkező életében soha többé ne kerüljön összetűzésbe a törvénnyel!

— De én ártatlan vagyok!

— Aki ide bekerül, mindenki ezt mondja. Szóval csak vigyázzon magára!

Az ügynök csak bólint, de mielőtt kilépne a komor épületből, visszafordul.

— Vigyázzak magamra?! Most sem én kerültem összetűzésbe, ahogy maga mondja, a törvénnyel, hanem a törvény énvelem! És ez, nyomozó úr, nagy különbség, nagyon nagy!

A fiatal rendőr nem felel. Nem is bólint, hanem csak egyszerűen hátat fordít. Az ügy lezárva, az ügyészség kegyéből, így lezárva, őt meg többé nem érdekli.

A volt gyanúsított viszont úgy érzi, nem képes felejteni az elmúlt hónapokat. Úgy néz körül a napfényben, csodálkozik rá az ismert tájra, mint egy most felfedezett csodára. Mert neki az!

Elmosolyodik. Az újságírónő várja őt. Ahogy kilép, azonnal odaszalad. Szexi miniruha van a nőn, mélyen dekoltált és piros. Vadító!

A nő huncutkodó tekintete is az. Divatos napszemüvegét helyes kis nózija csúcsára tolja, úgy pillant fel mögüle a férfira.

— Na, hogy tetszett a cikkem? — kérdi, de választ se várva folytatja. — Ugye, szenzációs volt a cím? „Porszem a gépezetben”! A porszem maga, de megértette minden olvasó, hogy bárki lehetne. Mert nekik bűnös kell, ez a dolguk, meg hogy jó legyen a bűnüldözési statisztika. Na, de végre kint van, nem igaz? — húzza meg a vállát a nő, kislányosan, vagy nagyon is tanultan, hogy a ruhapánt keble magasságába csúszik.

A férfi még mindig vigyorog. Boldogan, győzedelmesen.

— Nem is tudom, hogyan köszönhetném meg önnek, amit értem tett…

A nő tekintete hirtelen elhidegül. Eltűnik arcáról a kacérság is. Szinte duzzogva visszarántja vállára a pántot, és szemére a napszemüveget. Sőt ezzel együtt jó egy méter távolságba lép a férfitól. Illetve határozottan elfelé indul.

— Még hogy megköszönni?! — fordul vissza mégis. — Nekem maga ne köszönjön csak semmit! Ugyanis… nem magáért tettem!

— Hanem — hiszi, hogy tudja a férfi —, az igazságért!

A nő megtorpan, még mielőtt beülne a kocsijába.

— Magának tényleg a börtönben kellett volna megrohadni, amilyen hülye! Még hogy igazság?! Az nincs! Sosincs! Csak egy jó cikk van, és más senkit se érdekel!

Kinyitja az ajtót a nő, és beül. A férfi értetlen-döbbenten nézi.

— Kösz, hogy a riportalanyom volt! Ennyi! De törődjön bele, hogy már senkit se érdekel! Én sem tudom, mit töltöm még itt az időm! — indítja a kelleténél jóval több gázzal a motort. — Azért — szól ki az ablakon —, ne vegye a szívére! Nem maga érdekelt, csak a sztori!

Ezzel úgy elmegy, mintha ott se lett volna.

Csak a szegény fiatalember álmaiban. Egy rémálomban rendőrökkel, ártatlanul bűnözők közé zárva, vagy talán egy jó álomban, amelyben egy jó illatú, gyönyörű nő mutogatja csodás kebleit? És az a tekintet!

Beleborzong.

Ideje lenne már felkelni!

Mert reggel van, vár a munka, a mindennapi taposómalom…

 

VÉGE

 

(vége?)

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap