A pót Miklulás

Bodor Miklós László, sze, 12/06/2017 - 00:14

A hegyek vastag ködöt pipáltak.
A kopasz, tetszhalott fák harsány zöld levelekről, ágaikat földig húzó gyümölcsről álmodtak a dermedt téli csendességben. A kertek felásva árválkodtak. A gondosabb gazdák barázdáiban „borozdjaiban” - ahogy errefelé mondják - trágya illatozna, ha mozdulna bármilyen lomha szellő. Még annyi szél se mozdul, ami orrát facsarná a fiúnak, aki kedvetlenül kaptat kényszeredett lépteivel a meredeken felfelé. A falu irányából a présháznak kanyargó úton.
-    Eridj, kisfiam, ’s vigyél egy demizsont is üresen. Töltsd teli a hátulsó átalagból a tavalyi veres borral. Apád, és nagyapád neve ünnepe lesz estvéletkor – küldötte neki a ló izzasztó útnak nagyanyja.
A nagyfiú kedvetlenségét látva, még – oldani azt – hozzátette:
-    Ha valamelyőjüket ereszteném neki (netán együtt, mindkettőt) megkezdenék az ünneplést már ott fenn, s a vendégek szomjasan maradnának – mosolyodott rá a morcossá lett „onokára”.
-    Az előszobában, a fogas alá oda készítettem a fonottas mellé egy két literes palackot is. Töltsd meg azt is, és add be a plébánián Magda nővérnek. Úgy tudom, fogytán van a misebor – tetézte meg a megtiszteltetést az öregasszony.
A feladatok kiosztása után a sütőt vette vizsgálódás alá, ahol a süteménynek kellett készülnie.

A parancs ekként megbízatássá nemesült, és így már jobb szívvel vette fel bélelt kabátját, fűzte be bakancsát.

                                                                                                              *

A dűlőn felfelé már jobb kedvvel kopogott a cipője sarka.
A dermedt délutánban nem mozdult még egy árva cinke sem.
A fiú számára titkokat sejttető ház ablakán a bezárt zsalu vakon meredt tájra. Az ajtó fáradtan fordult a csukló pántjain.
Az ablakot fedő fatáblákat nem is nyitotta meg a gyerek. Gyertyát gyújtott, ami csak másodjára sikerült, mert a nedves gyufa elsőbb inkább tört fejjel pottyant a földre. A sárgás fény mégiscsak némi életet adott az árva szobának.
Hosszú, langyos volt az ősz. A galagonyát, kökényt, somot be is csapta az idő, apró virágai a gyér termésű gallyak tövén ki is bomlottak. Kivirágzott a tornác melletti mandula is. A hiszékeny növények virágai az óta lefagytak. Ezt a gyertyaláng mondta el a fiúnak. A szoba neheztelt, amiért fiatalabbik gazdája ilyen sokáig magára hagyta. Duzzogva az utolsó fenn jártakor arcra borultan, nyitva felejtett könyvre libegtette a pisla fényt.
-    Igaz, úgy hagytam! Jöttem volna én, csak amikor tehettem volna, akkor dolgozatírásra kellett készülnöm. Azután pedig nagy esők jöttek, és mély volt a sár – szabadkozott a legényke a zsörtölődő háznak. Felemelte a dikón hagyott kötetet, és felhelyezte a nyersfából fűrészelt polcra, ahová az való.
A bútorok megbékélten pattantak halkan.

Régi barátság kötötte össze a nemzedékek óta a család tulajdonában lévő házikóval. Az öreg ház, a pince látták első, bátortalan lépéseit. Nagyapja ráncos marka a hóna alatt segítette a mindent látni, megismerni akaró kis emberkét.

A szoba végében lévő ajtó vezetett a hegyoldalba ásott pincébe. Az ajtó mögött három időtlen tölgyfa lépcső vezetett lefelé.
Egykor itt több hordó őrizte a családi birtokocskán termett bort. Hogy ideje korán „el ne párologjon” itt tárolták a gyümölcsfák terméséből párolt pálinkát. Külön edényekben a szilva, a barack, és a hatalmas körtefa terméséből, külön-külön főzött italokat.

Odalenn az ászokfákon egyik oldalt a két átalag: 70 literes tokaji boroshordó. Dédpapa még félhordónak szólította őket, és jobban szerette ezeket, mert a tisztításhoz időnként fel kellett cepelni helyükről, és az bizony kemény munka volt. Őket gőgösen nézte a náluk nagyobb, régibb gönci hordó. A pince jobb oldalán a boltív alá szerelt rúdon a pálinkás csobolyók lógtak a füles dongákba fűzött köteleken.

A fiú a gyertya fényénél megszívott csővel töltötte tele előbb a kosárüveget, majd a lopóval a leendő misebort a hasas hosszúnyakúba. A szobából nyíló kis kamrába is bekukkantott. Itt megtöltötte zsebét a tálcán várakozó aszalt alma karikákkal, vegyesen néhány ráncos szilvával. hátizsákjába tette a kisebbik üveget. Tett az etetőkbe kevés napraforgó magot. Gondosan eloltotta a gyertyát. Bezárta a házat, és megindult hazafelé.

A városi telek szomszédok által nyáron oda édesgetett macskának megvakargatta a füle tövét. Mivel nem volt nála semmi eleség a szürke – sárga – fekete foltos tigris rokon számára, elbúcsúzott tőle. A macska csalódottan távozott.

                                                                                                              *

Mire leért a faluba, már szürkült. A levegő is mozdult, a köd estére megritkult, és mikor a fonottas kotyogós boros edényt letette, már sötétben vitte át a paplakba szánt borocskát.

A plébánián a szokott békés légkör helyett felzaklatott válságstáb fogadta.
A tisztelendő úr, a házat vezető nővér, és a fél combig begipszelt lábú idős harangozó, meg annak surmó unokája gyászos hangulatban állták körül az egyik székre terített piros Mikulás ruhát.
Gábor bácsinak nem ez volt a legszerencsésebb nap az életében.
Reggel felmászott a padlásukra, hogy a galambjai körül ellássa a teendőket.
Visszafelé pedig eltörött alatta a korhadt létrafok.
A déli harangszót elhúzta, de a térde cipónyira dagadt.
Az orvoshoz elsántikált. A doktor mentőt hívott, a városi kórházban megállapították, hogy eltörött a lába. Körül se nézett, fél combig érő gipszet kapott.  Ágynyugalmat is előírtak, de az öregember szerint feküdni elég lesz a sírban, ha eljön az ideje.
Sógora mankójával a hóna alatt el tud sántázni, ahová családja éberségét kijátszva lehetséges…  Azonban az évtizedek óta gyakorolt falu-mikulási ténykedésről idén le kellett mondania.

Ki legyen idén a Mikulás?
-    András, a rendőr nem lehet, mert a harmadik faluban az őrsön ügyeletes.
-    Béla atya, a fiatal káplán hazautazott a szüleihez.
-    A boltos nem lehet, mert még nyitva tartja az üzletet. mikor bezárja, és végig járja a falu kicsinyeit, akkor éjfél lesz, mire végez.
-    A boltos különben is a boltból a bevétellel a városban a Bankba megy. Ha onnan visszaér, akkor pedig a kocsmába – vetette közbe a sérült.
Bárkit céloztak meg szükség mikulásként, valami okból kiesett, az idő pedig múlt…
Magda nővért – a plébános nővérét – a plébánia házvezetőnőjét, gépírónőjét, mindenesét nem hiába hívta a falu népe a háta megett a „plébánia eszének”. Amint tanácstalanul nézett körbe, megállt a tekintete a nyurga fiún:
-    Itt van, ez a Laci gyerek – mondta elgondolkodóan.
A fiú szabadulni, menekülni szeretett volna, de mint a kígyó által megbűvölt béka, moccanni se tudott.
-    Még, ha krampuszt csinálnánk belőle! – ellenkezett még a plébános is, bár tudta, hogy húgával szemben véleményének világi dolgokban halvány esélye sincs.
A fiú pár perc múlva egészen helyre Myrai püspök lett. Mutáló hangú ajándékosztó még úgyse volt errefelé. A harangozó unokája lett az egyik krampusz, a többi a vigyázatlanul a közelben kántáló betlehemesek közül került ki. A fiúk nagyon beváltak kisördögnek. A csinosabb kislányok arcát bekenték korommal, amit ők se tudják, honnan kerítettek! A virgácsok is nagyokat csattantak a kellő helyeken.

A pót Mikulás becenév, előnévként rajta ragadt.
Évekkel később az egyik, hajdan bekormozott képű leány, akkor már a felserdült, megházasodott László felesége, ha valamiért csípőre tett kézzel kifogásolt valamit férjével kapcsolatban, gyakran így kezdte szoprán szólamát:
-    „Hát idefigyelj, te pót-Mikulás!”

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám


 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

Inter Japán Magazin

Turcsány Péter honlapja

Jankovics Marcell honlapja

Papp Lajos

Magyar Irodalmi Lap