Prohászka és a keresztényszocializmus 2/2

Kalász István, k, 10/10/2017 - 00:12

Ezért következik be a „konzervatív természetű parasztnép” elszegényedése. Az anyagi lecsúszás pedig veszélyes, mert erkölcsi is, és a nincstelen parasztságnál nincs rosszabb „gyúanyag.”, ezt az egyház már megtapasztalta a magyar történelem során. Ezen a ponton érezni, hogy Prohászka tudta, a szociáldemokraták ugyan pozitívan szólították meg a magyar a társadalom kiszolgáltatottjait, a keresztény parasztságot programjukkal, de nem valami nagy sikerrel.

A liberalizmust, a koncentrált tőkét elutasítja, „mely a nyugati, keresztény társadalom egére ráborítja” az éjt. Úgy véli, hogy a parasztság lesüllyed, és ezzel a társadalmi változással együtt jár – hogyan is lehetne másképpen – a politikai egyensúly felbomlása, és ezért jelenik meg a proletariátus nemzetközi szervezete, mely rákényszerült saját érdekeinek érvényesítésére.

Prohászka nem mondja ki, de tudatja, hogy a szociáldemokrácia létrejöttét a liberalizmus okozta, ekképpen az egyik a másik éles kritikája. És végül mindkettőtől félteni kell az embert, hogy az „fel ne perzselje a keresztény társadalmat.”
És mi a papság feladata ebben a szituációban? Erre a kérdésre még ugyanabban az évben, 1894-ben keresi a választ a „A papság feladata a szociális kérdések körül” című írásában.

Prohászka a legfontosabbnak a szemléletváltozást tartja az egyházon belül. „Az egyházi akció modorában konzervativizmust nem ismerünk; a modor s a taktika változik, az nem lehet konzervatív, konzervatív csak az elv.”Vagyis Prohászka pragmatikusan gondolkodva újítja a módszert úgy, hogy azzal a régi keresztény elvet hirdethesse.

A millenniumi ünnepségek idején, 1897-ben jelent meg „Az Egyház demokráciája” című cikke, és ebben is az egyház átalakulását szorgalmazta; Prohászka ugyanis abból indult ki, hogy az egyház mindig is konzervatív volt, de a konzervativizmus nem jelenthet mást, mint a szerves fejlődést, hiszen az egyház fő feladatai közé tartozik megismerni a kort, annak hiányait, bajait. Az egyháznak fel kell ismerni a kor uralkodó eszméit is.

Ezt írja hát elszántan. „Mert biztos, hogy a megért eszmék szerint alakul a világ, s az eszme-nyílás irányában indul meg a haladás. Mi pedig a mai kor megért, ragyogó eszméje? Merre felé tart a világ haladása? [..] A demokrácia, ez képezi a kor ragyogó eszméjét; a demokrácia a haladás zodiákusának uralkodó állatjegye; ez állatjegyben áll az emberiségnek emelkedő napja, s nincs hatalom a földön, mely azt a napot megállítsa. [..] Az újkori egyház nőjön bele a demokráciába. Olvadjon föl a népben; forrjon össze, azonosítsa magát a néppel; fektesse bele erejét, szellemét, lelkét a nép érdekeibe; erjessze életképes szervezetté természetfölötti hatalmával a népek tömegét;”.Aligha lehet ennél jobban megfogalmazni az egyház és a társadalom kívánatos kapcsolatát, valamint Prohászka elkötelezettségét a haladás és a demokrácia mellett.

Két évvel később, 1888-ban már oda személyes hang, helyette a nagyobb összefüggésekről ír Naplójában. „Elszántan kell a világ gondatlanságával szemben, melynél fogva a bűnről fogalmai hiányzanak, a mi fogalmainkat állítanunk fel; anélkül bankrottok vagyunk. Ez a gondatlanság tért foglal a papok közt is; hányszor vesznek tréfába valamit, amin sírni kellene. Ez ellen tehát rendíthetetlen elszántsággal.” De nézzük, mit is kell tennie a papságnak szerinte?

„Az egyházban is több felől emelkedtek már hangok, amelyek sürgetik, hogy nemcsak a szegényeknek való tűrést és szenvedést kell prédikálni, hanem; hanem a gazdagok és a birtokos osztály által elkövetett igazságtalanságokat is kell az evangélium nevében megbélyegezni.” Az evangélium nevében? Megbélyegezni gazdagok és a birtokos osztály által elkövetett igazságtanságot? Vagyis cselekedni, és a tettel változtatni ezen a világon? Itt tisztán megmutatkozik, hogy Prohászka a keresztényszocializmust nem absztrakt normarendszernek tekintette, hanem a tapasztalat reflexiójának. Az evangélium nagy szó, az Új Szövetséget is jelenti, és ebben a kontextusban valószínűleg így értendő. A szociológia többek között azzal is foglalkozik, hogy egy adott társadalom miképpen viszonyul a gazdagságoz, és milyen módon, miféle módszerekkel védi meg azt. A keresztény világban sokáig a gazdagság Istennek tetsző létet (is) jelentett, de ez ma már nem számít igaznak. Vagyis hogyan kell értelmezni ezt a prohászkai gondolatot akkor, ha feltűnik a mondatban, hogy a cikkíró két elkövető osztályt nevez meg, a gazdagokat és a birtokos osztályt? Miért új ez? Mert a kereszténység elsődlegesen a szegények, az elesettek felé fordul, a rabságból történő kiszabadítás a legelső opció, mely szinte kötelező cselekést ír elő a hívőnek. A próféták különösen kihangsúlyozzák, hogy nem szabad kizsákmányolni, elnyomni, és Isten ítéletére bízzák a bűnösöket. De valójában itt is a világ megmentése, és nem a büntetés a cél, hiszen ebben a kijelentésben ott rejlik, hogy az igazságosság elérhető, ha nincs igazságtalanság, ha az emberek igazságosan bánnak egymással. Hiszen a gazdag és szegény párosításban azonnal felmerül a javak szétosztásának igazságossága is, és ez – a prohászkai mondat szerint – nem történt meg. Vagyis felmerül a gondolat, hogy Prohászka nemcsak a szegénységet tekinti problémának, hanem a gazdagságot is? És ezt tette éppen akkor és úgy, amikor semmilyen igazi, mondhatni mai és modern szociológiai vizsgálat nem volt a kezében, hanem pusztán a saját tapasztalataira támaszkodhatott? Úgy tűnik, hogy így volt, mert etikai igazságosságot is követelt az Evangélium nevében.

Vagyis tehát olyan struktúrákat kell teremteni, mégpedig olyan társadalmi struktúrákat, melyek a társadalom igazságosságát fejlesztik. És ennél a teremtésnél a keresztény etikának – úgy tűnik – kiemelten fontos szerepe van - ezért is utal Prohászka az Evangéliumra. Vagyis a felebaráti szeretet elve nem válthatja ki az igazságosságot, sőt az utóbbi felülírja az előzőt.

De nézzük, hogyan folytatja Prohászka?

„A tekintély nem segíthet a szociális bajokon hatalmi jelszavakkal; a tekintély nem reformálhat, ha az embereket nem járja át a reformáció vágya, ha nem fogtak előbb erős karral a dologhoz; csak miután a kereszténység buzgalmi munkája nekiállt és megpuhította a szíveket az eszmék befogadására: akkor ütött a tekintély órája s föllépését siker koronázta. Előbb nem!  [..] Tehát ne várjunk, s ne panaszkodjunk, hanem tegyünk.” Világos szavak, világos felhívás 1894-ben. Mégpedig többes szám első személyben. Prohászka a szociális semmittevés okát is látni véli: a dolgok bonyolultak, a szocializmus kavarog, és a papok – itt már egyes papokról beszél – nem rendelkeznek egységes, közös, összekötő programmal a bajok enyhítésére.

Röviden: Magyarországon nincs szociális program. „Mire irányuljon tehát jelenleg közvetlenül a papság szociális működése, vagy talán jobb lesz, ha mondom, szociális készülődése?”

Egy igazságos társadalom két elvet vall magáénak, az egyik a szolidaritás, a másik az alárendelés, a szubszúdiaritás elve, mert e kettő eszme fejezi ki, hogy az ember egyszerre egyén és társadalmi lény. A szolidaritás fogalomnak – bár ma már kissé megkopott a jelentése – de a legelső jelentése az, hogy az ember sorsközösségben él, mely – minden különbség ellenére – a „mi” érzetet kelti benne, és ez az érzés cselekvésre, szolidáris tettekre serkenti, és az összekötő „mi” erő nem engedi meg egyetlen tagnak, hogy a közösségből kihasználjon valakit. Vagy, és ez is nagyon fontos, magát a közösséget károsítsa.

Mit követel tehát Prohászka? A „mi” érzetét kéri legelőször számon, azt a közös nevezőt, mely minden cselekedetnek kiinduló pontja kell, hogy legyen. Ez az elv nem szól másról, mint arról, hogy „egy csónakban evezünk”. Ha mindenki dolgozik, ha mindenki kap eleget, ha összetartunk, ha segítünk a gyengébbnek az evezésben, ha szociálisan felelősen viselkedünk, akkor a csónakunk sem borul fel. Hogyan is ír a Rerum Novarum 1891-ben, vagyis három évvel előtte?

„Mindenki lásson azonnal a munkához, mert a baj folyton súlyosbodik s gyógyítása még nehezebb lesz, mint amilyen ma.”. Majd követeli, hogy az egyház pártolja mindazokat az intézményeket, melyek a munkásosztály javát szolgálják. Majd erős kritikával illeti az egyházat is, kíméletlenül ostorozza a papok pénzköltési szokásait, és praktikus, azaz szerényebb kereszténységet követel. Továbbá, és ez szintén új, a cikk végén már-már gerillaharcra buzdítja a papokat, azaz, hogy keressék a munkásokat akkor is, ha gyakran nem engedik be őket a gyárakba. Mert Prohászka tudja, hogy „jelenleg a szociális téren kell [..] a hitét megvédeni, - s hogy a szociális téren dől majd el az ellenséges világnézetek harca…”  

 

 

 

 Magyar irodalmi Lap

 Magyar irodalmi Lap 

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap