Prológus vagy prolegomena (Antigoné és Krisztus)

Turcsány Péter, sze, 05/25/2011 - 06:02

 

 

 

A drámát nem keresi senki. A dráma elindul feléd, és nem lehet kikerülni.

Drámát csak töltőtollal szabad írni, mert ez az írásmód lassítja az egymás fejéhez vágott mondatok végkifejletét.

A tinta kék szépsége olajozza a gondolatot s ugyanakkor olaj a tűzre: lángra lobbantja a lélek legrejtettebb kacatjait is.

Mennyi hálaadás már egy szándék mögött is! Mennyi szerető szónak, mennyi rejtett buzdításnak tartozunk a megvalósított párbeszédek hullámzásában! A Hold mozgatja így a tengert naponta, ahogy lelkünk szavait az emlékezés!

Hála és alkotás azonossága nélkül szánkon talán még egyetlen lélegzet se csusszanhatna ki, nemhogy mondataink mozaikdarabkái.

Kiadni a bennünk gomolygó lendületek feszültségeit - ez volna a művészet mozgató energiája, ez, de ez sem kevés.

Csak az őszinteség tehet bátorrá. - más vágy nem.

A színpad benépesítése a magunkban gondolkodás, a lelkünkről történő gondoskodás, a magunknál elidőzés tetőfoka.

A dráma a Kronosz és a Kráter művészete: a “hirtelen feltörő” láva térbeli kiterjedése a kibontakozó időben! Értsék, akik értik.

A dráma leginkább az álmok “hirtelenségéhez” hasonlítható.

Kétféle stílusnak hódol a világ drámairodalma: a retorikainak és a lélek-központúnak. Az előbbi a kifejezések csatája és halmozása, maszkjáték és hangtölcsér... - a társadalmi, a világi eligazodás nyelve. Az utóbbi inkább az örök leheléshez hasonlítható, a mindent felforgató és átforgató gyöngédséghez, a lélek-szellő megváltani képes erejéhez... - az Istenre és egymásra éhes ember belső drámájának nyelve ez.

A retorikai dráma: a nyelvezet kardcsörtéje, evilági dramaturgia...

A belső beszéd drámája nem lehet más, mint bűn és kegyelem élethalálharca. Ahol egymásrautaltságunkban mindnyájan mégis az örök Misztérum alkalmi megjelenítői vagyunk...

Bűn és kegyelem ellentéte. A küzdelem, amely minden halandóval újjászületik. Dráma, amely elkerülhetetlen.

A költői formák, a dráma elismert műnemei, a cselekmény látványos vonalvezetései megtörnek a lélek suta és elszórt töredékeinek érintésekor.

A dráma: nagyítás: mikroszkóp alatti élet, ugyanakkor beavatkozás, átalakítás, átrendeződés - a szellem fényének jelenléte.

Mozgásban, változásban, ütközésben, megváltásra való várakozásban van minden: minden részlet külön-külön és együtt az egész! Mindenkor már-már időtlen plazmikusságban: ez a dráma lét-ideje.

Nemcsak a felgyorsult szervezetet, de a lelassulót is igen nehéz egészséges egyensúlyba hozni... Előbbinél: a magas láz veszélye, utóbbinál: a kihűlésé. Mégis: a lelassuló lélekbe, a kihűlés árnyától meglegyintett szeretetbe, elevenséget, hőt, feltámadó erőt lehelni: ez a lélek drámájának egyik lehetséges katarzisa. Fonák introverzió: a kifordított labdabelső esztétikája: ez volna hát a megújult drámaiság. Amúgy és mindemellett marad örökké az, ami volt: játékmánia, ön-ki-belépés másba és vissza, beavatás és beavatkozás - elsősorban önmagunkba! -, egymás iránti falánkság, szeretetlakoma egészen a felfalattatásig.

Mintha lassan-lassan elkerülne már az élet minden háborgása. Csak behegedt törésvonalak egy kavics felületén - ennyi.

Körémfénylik, körém csillagragyogásodik a Délre futó Duna Keletre tárulkozása. Mint egy ajándéknyi csönd. Gyöngyszemeket vajúdó kagyló-tájék a Pilis-alj éjszakákon át virrasztó fénye.

A lázadó, a körülményei ellen háborgó nőt anarchikus pillanataiban csak a benne még parázsló szerelem fogja vissza: ez a különös látás- és érzésmód, amelyet a mindennapokban állandósult és megőrzött szeretetnek nevezhetnénk. Amely a már-már ideggörcsig ismételt robot-tevékenységet a taszítás helyett a vonzás, az elgépiesedés helyett az átlelkesítés alkalmaivá teszi, A teregetés, a lépcső- és konyhakő-felmosás, a lekozmált edények levakarása egyszer csak a magánvaló szeretet, a gondoskodás és figyelmesség aurájával gazdagodik. Ez utóbbi lélek-teljesség oly módon kér és kap magának helyet az életünkben, ahogy napról napra a Nap átmelegíti és derűs színekkel árasztja el a hideg, a sokszor sziklás-kopár északi hegyoldalakat is.

Mikor a társ (vagy pár) erőszakossága, vagy a nő saját és csak önmagára vonatkoztatott nagyravágyása keserű, kiköpni való mandulává teszi elsősorban saját, de másodlagosan mások életét is - már nincs méz, nincs édesítő íz, csak a dac, a viszont-agresszió vagy némelyeknél - talán alkatból is adódóan - az önmagára emelt gyilok: az önmarcangolás, az önvád, az önpusztítás. A lélek ablakára kormozódó megkeseredett percektől már sem a vakító Napra, sem a vakító örömre nincsen kilátás.

Az állat még őrzi a szerettei iránt érzett ragaszkodás titkát: tárgyait átlelkesíti, metonimikusan azonossá teszi szeretteivel: akár a gyermek és akár a szerelmes. Lélek-izzásban vagyunk egyek. De az állatnak nagyobb az állandóság-igénye, cselekvéseinek kisebb az ingadozás-értéke, létmódját akár ismétlődő áhítatosságnak is mondhatnánk. Hűsége nagyobb?

Kiábrándulási képessége kisebb? De némelykor elhagyatottságában, kiszolgáltatottságában újabb és újabb cselekvés-kényszer hajtja, amely éppen az elhagyatottakra és a kiszolgáltatottakra válik veszélyessé, de önveszélyessé szinte soha.

A személyiség egyetlen és valódi szabadságharcát saját jellemének tirannusai ellen vívja, ellenségének hidrafejeit magában hordja, és azokat magának kell megszelídítenie. A színművek világa éppen ezeknek az ütközeteknek a lenyomata, a kivetődése. Éppen úgy, ahogy álmaink szereplőgárdája is csak arra teremt lehetőséget, hogy szembekerüljünk önmagunk héroszaival és démonaival. Szabadságharcos barátaim, saját jellemünk az örök színpad, ahol nincs lámpaoltás még az elalvás pillanataiban sem.

A Szentlélek kegyelme abban nyilvánul meg, hogy ránk ijesztve vagy föleszméltetve ráállít pályánkra: a bekötött szemű kötéltáncost kézen fogva vezeti el a kötélhez, amelyen el kell indulnia a mélységek felett. Ettől kezdve tőlünk függ: jótetteink és szó-igéink szárnyaival milyen magasra emelkedünk, akár adottságaink kegyelmi sokszorozódásával is; vagy... vagy oly mélyre hullunk alá, ahová senki sem szánt bennünket.

Mint hajnalban küldé a Napot, a léleknek is úgy nyitja fel szemét az Ég.

 

 

Magyar Irodalmi Lap 

  

Hozzászólás ehhez


Belépés

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap