Prosenszki Róbert: Távolság és üveggolyó

Szerkesztő B, h, 07/18/2016 - 00:02

 

 

 

 

 

 

1984 késő tavaszán, egy napos szombat délután Krahovszki Zolika, anyai nagyszülei kóródi birtokán elhatározta, hogy egyszer s mindenkorra leszámol a vörös hangyákkal.
Nyolcéves volt, de már határozott elképzelésekkel rendelkezett arról, hogyan lehet minél látványosabban és tömegesebben irtani a vörös hangyákat. Bár ellene volt a kivételezésnek, most mégis úgy gondolta, neki is kivételeznie kell. A fekete hangyákat megkíméli, a vöröseket, akiket nem szívelt – különösen mióta förtelmesen összecsipkedték a lábait – most kicsit megtizedeli.
A nyolcvanas években, talán a tisztelt olvasók közül még sokan emlékeznek rá, az ecetet fehér műanyag flakonban lehetett kapni. Volt ennek a flakonnak egy jellegzetes tulajdonsága, hogy izzó, sercegő olvadékként égett el. Ha a flakont, mondjuk szalonnasütés után, nyársra húzta a fiúgyerek, és meggyújtotta, az izzó, sercegő, lecsöpögő láva tökéletesen alkalmas volt arra, hogy szép módszeresen akár egy egész hangyaboly népét halálra pörkölje. Ezt a módszert Krahovszki Zolika 12 éves bátyjától és 14 éves unokabátyjától ismerte meg egy békés, családi szalonnasütés alkalmával, ahol a szülők és a nagyszülők is jelen voltak. A fiúk addig folytatták a hangyabolyok láva-bombázását, míg anyai nagyanyjuk, kemény, korholó litánia kíséretében, fel nem zavarta őket a felső udvarba. A szülők a heti munka után, ha nem volt komoly az ügy, szívesen hagyták a fegyelmezést a nagyszülőkre. A közeli kisvárosban, ahová másfél éve költöztek át, a gyerekek példásan viselkedtek. Csak itt, faluhelyen engedték el magukat; szülők és gyerekek a nagyszülőkkel együtt élvezték a szabad falusi levegőt. A városban, az iskolában kicsit még mindig feszengtek, hiszen ott lépten-nyomon meg kellett felelni, ellenben itt, a szabadság megannyi színes, élettel teli formája várta őket. Visszavárta. Itt még a szocializmust sem vették olyan komolyan, Krahovszki Zolika eljárhatott bibliaórákra a debreceni teológián végzett, fiatal református lelkészhez, aki megtoldotta és némileg finomította nagyanyja Krisztus-történeteit, ellentmondás nélkül fogadta meg a nagyszülők kérését. Úgy beszélt az evangéliumokról, mint hosszú és tanulságos népmeséről, Jézusról és az apostolokról, mint a népmese hőseiről. Azt mondta, ezt a népmesét egy életen át tanulni kell, és hogy az írás véges ugyan, de a történet nem. A nagyszülők tudták, s most már a fiatal tiszteletes is, hogy ez beválik, a gyerek felnőttkorában is ragaszkodni fog gyermekkorának történeteihez és mesehőseihez. 
Zolika nem értette Lenint, a vörös zászlót meg az ünnepségeket, de azért május elsején büszkén viselte a kisdobosok kék nyakkendőjét. A bibliaórákról nem beszélhetett az osztálytársainak, ezt szülei megtiltották. József Attila-idézet volt az osztályteremben: „Dolgozni csak pontosan, szépen, ahogy a csillag megy az égen, úgy érdemes.” – Az ám! – kiáltott föl magában Zolika. (Akkor még fogalma sem volt róla, hogy ez kiragadott idézet, amely elöl hiányzott az első két sor: „Ne légy szeles. Bár munkádon más keres”). – Ennek én hogyan tegyek eleget? – folytatta. Meg aztán, ott van az a másik felirat Lenintől, a címer alatt: „Tanulni, tanulni, tanulni!” Csupa nagybetűkkel. Nem igazság! Még a tornateremben sincs olyan, hogy: „Játszani, játszani, játszani!” Ha olyan okos volt ez a Lenin, akkor a gyerekekre is gondolnia kellett volna. Vagy lehet, hogy neki nem volt gyereke? – tette fel magában Zolika a kérdést. – Az nem létezik, minden normális felnőttnek van gyereke, pont egy ilyen nagy embernek ne lett volna? – az osztálytársai biztosan kinevetnék, ha megkérdezné a tanító nénit. Végül eldöntötte magában, hogy Leninnek legalább három gyereke volt. (Igen, majdnem. Krupszkaja öt gyereket szült, de egyet se Lenintől. Négyet volt férjétől, egyet volt férje öccsétől, egy 17 éves egyetemistától. Arról nem is szólva, hogy Lenin utasítására végezték ki a cári családot, válogatás nélkül, a gyerekeket is. Na, ha ezt az iskolában Zolika elmesélte volna! – szerencséjére nem mesélhette el, mert ilyesmiről nem tudott, nem tudhatott.) 
Azért volt egy felirat, amelyik tetszett neki. Az énekteremben látta. Kék betűkkel írták, s a felirat mérete is kisebb volt, mint az aulában vagy az osztályteremben, mégis úgy érezte, ez igazán hozzá szól. De azt nem értette, hogy miért csak a felsősök termébe írták ki. Az ő osztályukba ez illett volna a legjobban: „Nem lehet igazán boldog ember az, akinek nem öröm a zene.” (Kodály Zoltán)
A tisztelt olvasó most bizonyosan hitetlenkedik, hogy egy nyolcéves gyerek ezt a mondatot a maga mélységében vajon megértheti-e. Megérti, ha nem is tudja elmondani. Zolika lefordította saját fogalmai nyelvére, és átköltötte. Hogy átköltse, értenie kellett eredeti jelentését is; de az eredeti jelentésével is ugyanolyan mértékben egyetértett, mint a maga átköltésével. „Nem lehet igazán boldog ember az, akinek nem öröm a játék” (Krahovszki Zolika).
Azon a szombat délutánon a hangyák irtásához először is be kellett szerezni az eszközöket. A gyufát, a flakont és a nyársat. Nyársnak megteszi bármelyik vessző, amit az almafájáról kisbicskájával lenyisszant – ezt úgysem veszik észre, meg aztán, ott van a szomszédé, az még jobb. Kovács Palit, ezt a részeges, durva alakot amúgy sem kedvelte. Kovács Pali egyszer úgy megverte a feleségét, hogy az vérző fejjel futott végig az utcán. Az asszony egy hét múlva elköltözött. Soha többé nem jött vissza, Kovács Pali nyomorultul, magányosan öregedett meg, amikor meghalt, nem volt mellette más, csak a pálinkásüveg. A két ikerfia ekkoriban már elmúlt húszéves. Volt egy-egy Jawa motorjuk, amikor ezekkel a nagy dögökkel végigrepesztettek a kisutcán, sűrű porfelhőt hagyva maguk után, Zolika és pajtásai kikerekedett szemekkel, tátott szájjal álltak az árokparton, s mire a motorok eltűntek, már el is felejtették, miért civakodtak.
A nyársnak való vesszőt a szomszéd almafájáról szerezte be, a flakont a nagy szemetes zsákból emelte ki, a gyufát meg a nyári konyhából csente el. Mamó, Zolika így hívta a nagyanyját, éppen a disznóknak adott enni, Anyu a barátnőknél szomszédolt, Irén, a kissé flúgos nagynéni, elugrott a boltba margarinért a süteményezéshez. Apu este érkezik, egy kis fusi fuvart vállalt. Papó, Zolika így hívta a nagyapját, kiment a háztájiba, Zolika 12 éves testvérbátyja, Laci, a legelőn csámborgott, vagy a Kis-Tisza-partján figyelte barátaival a halászokat. – Tiszta a terep. Most vagy máskor aligha! – gondolta Zolika ötletesen.
Zolika szeretett ötletesen, rendhagyóan gondolkodni, bár nyolcévesen előfordult, hogy fogalmilag összezavarodott. Ez később hasznára vált; felnőttkorában ez lett személyes, eredeti intuícióinak alapja. Akkor már nem veszett el a fogalmak erdejében, ha alkalmatlan főnökei vagy rosszakarói tudatosan arra törekedtek, hogy összezavarják. Mire felnőtt, az emberek képességeit úgy mérték, hogy előbb alaposan túlterhelték őket információkkal, s mikor már a kívánt mértékig összezavarták – miközben ők maguk abban a hitben voltak, hogy imponálóan tájékozottak –, megmérték emberi és szakmai képességeiket, majd behelyettesítették egyenletrendszerükbe, s eredményként megkapták, mennyit ér az ember mint piaci alany, munkaerő, fogyasztó. Piacon kívül nincs élet, és ha van élet, az nem élet. – Azt úgy hívják: szegénység. Vesd össze: „Extra Hungariam non est vita, si est vita, non est vita.” Vagyis: „Magyarországon kívül nincs élet, és ha van, az nem élet.” Nemes őseink, jó Pató Páljaink, most vajon forognak-e sírjaikban?
Nekiiramodott, nehogy feltűnést keltsen. Két perc múlva már a gyümölcsösben volt. Nem sokat teketóriázott, azon nyomban hozzálátott, hogy hangyaügyileg felmérje a terepet. Hangyaboly van elég, főleg a drótkerítés mentén, most már csak azt kell megnézni, melyikben laknak vöröshangyák. Szépen sorban piszkálni kezdte a hangyabolyokat a nyárssal. A negyedik talált – hemzsegtek a vöröshangyák, apraja nagyja: dolgozók, szárnyasok, lárva-bölcsődések, egy egész raj, s talán még maga a királynő is előkerül. Egy külön világ. Zolika csodálkozva nézte. – És ezt most én irtsam ki? – kérdezte magában. – De hisz ezért megverhet a Jóisten! Kiirtani egy egész hangyabolyt? – folytatta a lelkiismeret. – Gyerek vagyok, és Isten a gyerekeknek könnyebben megbocsát, mint a felnőtteknek. Ezt Mamó is mondta egyszer, azt hiszem – kereste a mentséget. Aztán arra gondolt, hogy bárki megláthatja, bármelyik szomszéd, még ha nem is marad nyom… mert azt hamar eltünteti… – egy eltüntetett hangyaboly, egy lyuk a földben, ráadásul jól látható, feltűnő helyen, a drótkerítés mellett. Az nyom.
Így hát elnapolta – azazhogy lemondta. Elég lesz, ha csak nézi, mint a múltkor, amikor a bátyja és az unokabátyja csinálta – mert hiszen, lesz még szalonnasütés, és ha a felnőttek megunják, nem ő lesz a hibás. Akárhogy is, jó szándék, lelkiismeret-furdalás és spekuláció ide vagy oda, Zolika még aznap olyan tűzesetet okozott, amire emberemlékezet óta nem volt példa a falu történetében. Egy csapásra híres lett, mi több, hírhedt. A falu csibészei, lingárok és huligánok, magukban mind irigyelték egy kicsit, hogy ez a kis tökmag, ez a jelentéktelen taknyos egyszerre híresebb lett mindnyájuknál. És ez nem amolyan egy napra szóló híresség volt; Zolika hosszú évekig, mint a „gyújtogató” forgott közszájon.
Csibésznek lenni olyasmit jelentett, ami a legtöbb fiúgyerekre igaz óvodás és kisiskolás kora körül. Ki mikor érett meg a csibészségre. Ez még enyhe kifejezésnek számított – még a szigorúbb öregasszonyok is mosolyogtak hozzá. Aki nem volt csibész, az nem is volt igazán életrevaló. Lingárnak lenni, az már csak a kiválasztottakra, a megpecsételtekre vonatkozott. Olyan 10-14 éves fiúkra, akik már letettek valamit az asztalra. Betörtek egy-két ablakot, elvették a kisebbek biciklijét, esetleg még egy pár pofonnal is megtoldották, kővel megdobálták a kerítés túloldalán hörgő kutyákat, vagy a kertek alatt, a Kis-Tisza-partján horgászás közben közösen elpöfékeltek néhány szál cigarettát. Látnivaló, hogy még ez sem számított igazán súlyos dolognak, de már fokozottabban figyeltek rájuk. Kijárt nekik a pellengérből; ők voltak a középsúlyú fegyelmi ügyek alanyai, tetteik pedig azok tárgyai… Magyarul: hol elszenvedték, hol elnevették ezeket a komolytalan kirakatpereket. Ki hogyan került ki belőle. Ki kinek a fia volt. A huligánok? Az már igazán nehézsúlynak számított, csak az igazán nagyok, a kamaszok kiváltsága volt – az ipari tanulóké, a szakközépiskolásoké, s néhány „rossz helyre tévedt” gimnazistáé. Ők voltak azok, akik péntekenként és vasárnaponként megtöltötték a buszokat és a vonatokat, ők voltak azok, akik hétvégenként hangos rockzene mellett a kultúrház klubtermében őrjöngtek, sörrel a kezükben, telefüstölve az egész helyiséget. Őket már nem lehetett elintézni dorgálással, hangos szóval, szidalmakkal, ők már vakmerően visszabeszéltek, elmondták, kinyilvánították, ha valami nem tetszett nekik. Ők már kézen fogva, ölelkezve jártak a lányokkal faluszerte, nem sokat törődve avval, ha a kapuba kiült vénasszonyok összesúgtak a hátuk mögött, vagy éppen nyíltan, kertelés nélkül megszólták őket. Ők voltak azok, akiknek helyenként és időnként a rendőrséggel is akadt dolguk, mert ittasan állítottak be a kollégiumba, mert a kalauz többszöri felszólítására sem hagyták abba a hangoskodást, a randalírozást a vonaton vagy, mert egy koncert, egy buli után garázdaság vétségéért kellett felelniük a rendőrtisztek előtt. De ők voltak azok, akik fekete bakelitlemezeken és fehér magnókazettákon a nagyvárosokból hazahozták az István, a királyt, az Eddát, a P. Mobilt, a Korált, az Omegát, Hobót és vele a Rolling Stones-t. És ők voltak, akik átörökítették ezeket a zenéket az olyan tátiszájú kissrácokra is, mint az ekkor még csak kilencedik évében ugrabugráló Zolika.
Mire a megyeszékhelyről megérkeztek a tűzoltók, a falu népének sikerült eloltani a tüzet. Teli vödrökkel szaladgáltak az emelős kutak és a felcsapó lángok között. Egy csapat férfi azzal próbálkozott, hogy megindítsa az utoljára a 40-es években használt, muzeális értékű tűzoltókocsit. Két szép, testes kancát kötöttek elé, s úgy húzatták le a tűzoltó szertárból a rozsdás, kézi pumpálású szerkezetet a kis utcára – de hiába próbálkoztak, nem lehetett megindítani; maradtak a vödrök. Két és fél óra alatt leégett két szalmakazal, két farakás, három szilvafa és a fakerítés. Zolika elszökött. Már esteledett, amikor anyai nagybátyja csuromvizesen rátalált a töltésoldalban, közel a zsiliphez, ami a Kis-Tiszát kötötte össze a folyómederrel. Nem volt nehéz kitalálni, hogy Zolika elterelő manőverrel kísérletezett. – Öngyilkos leszek, ha rámfogják a gyújtogatást! – dohogott magában, miközben arra várt, hogy végre rátaláljanak. Kétszer is megmártózott a zsilip alig egy méter mély betonmedencéjében, nehogy idő előtt megszáradjon. 
A kis utcán összecsődült bámészkodók tömege megriasztotta Zolikát. Ott volt mindenki: a szomszédok, az utcabeliek, a nem utcabeliek; a boltos, a zöldséges, a hentes, a mozigépész, a tanító, a tsz kocsisa, de még maga a tanácselnök is megjelent vadonatúj Aro terepjárójával. Ő kezdett el „hivatalosan” tárgyalni a kékesszürke egyenruhát viselő tűzoltókkal. – Tisztára, mint a munkásőr bácsik, csak a fegyver hiányzik – gondolta Zolika, mikor meglátta őket, s megborzongott. Valami jegyzőkönyvfélét is írtak – ettől még inkább megriadt. Hiszen most az ő bűne, ami egyébként nem is volt szándékos, feljegyzésre kerül – s így egész biztos, hogy nem marad következmények nélkül. Tudta, hogy amit feljegyeznek, annak nyoma van, afölött már nem lehet elsiklani. Szólították. Nagybátyja odavezette a tűzoltókhoz, de még mielőtt felrakhatták volna a két ülősoros, nagy szürke Ifára, Mamó odarohant, és kitépte egyetlen fia kezéből a legkisebb unokáját.
– Endre, mit csinálsz?! Nem engedem, hogy odaadd ezeknek a kommunistáknak az unokámat! Még a végén nevelőintézetbe rakatják! Ezektől kitelik! – súgta haragosan fia fülébe, nem kis zavart és feltűnést keltve.
– Anyu, nyugodjon meg, nem lesz semmi baj! A jegyzőkönyv miatt kell, hogy kikérdezzék. Na, adja vissza! – csitította fia az anyját.
– Várjál! – kiáltott rá Mamó, majd odahajolt Zolikához.
– Kisfiam, be ne valld, hogy te voltál! Nagyapáddal már megbeszéltük… jaj, kisfiam! Hát miért szöktél el? – hangja elcsuklott, s könnyeivel küszködve folytatta tovább. – Mi már sok mindent megéltünk, nagy veszedelmeket… a háború, meg ’56-ban is itt jöttek át az orosz tankok Becsnél… Anyád fenn játszott a nagy utcán, úgy futottam érte, hogy el ne tapossák. Kislány volt, annyi idős, mint te most. Te ezt még nem érted, csak azért mondom, volt már nagyobb baj is, és mégis itt vagyunk. Kisfiam, tudnod kell, hogy nem haragszunk – s mélyen, áthatóan unokája szemébe nézett, szinte delejezte a kisfiút féltő szeretetével. Majd így folytatta: – Azt mondtuk a tűzoltóknak, hogy nagyapád eldobott egy csikket, az okozta a tüzet. Te is ezt mondd! Be ne valld! – Zolika megenyhülve bólintott, jelezve, hogy így már nem is fél annyira, mint az előbb.
Mamó megcsókolta, és odaadta a tűzoltóknak. De egy tapodtat se mozdult arrébb, végig az Ifa közelében maradt, amíg Zolikát vallatták. Árgus szemekkel figyelte a szélvédőt, nem kiabálnak-e, vagy ne adj isten, nem bántják-e a gyereket. Zolika azért még mindig nagyon félt. Érezte, bár felfogni sehogy sem tudta, ez a dolog túlhaladja nagyszülei óvó, elnéző szeretetét. Ez ellen, ezekkel az egyenruhákkal szemben az is kevés.
– Hogy hívnak? – kezdte a kapitány, egy feketebajuszos, szemüveges, szigorú tekintetű ember.
– Hol születtél? Mikor? Stb. – és ellenőrizte az adatokat, amelyeket Zolika anyja már előzőleg megadott.
– Nagyszerű! – mondta a kapitány látszólag elégedetten, miután Zolika mindenre szépen válaszolt. – Okos vagy, s ha ilyen okos vagy, azt is biztosan el tudod nekünk mondani, hogyan gyújtottad meg a szalmakazlakat.
Ebben a pillanatban Zolika rájött, hogy a tűzoltók már mindent tudnak. Hogy honnan? A szomszédtól. Ugyanis ez a részeges, erőszakos alak, látta őt felfelé szaladni, de ő akkor annyira meg volt rémülve, hogy bár ő maga is látta, hogy látja, nem vett tudomást róla. Az egész terv füstbe ment, nem hazudhat, és ettől úgy érezte, mintha egy kicsit megkönnyebbült volna.
– Igen, a kisdobos nem hazudik – ezzel, a kisdobosok hat pontjára való utalással próbált némi együttérzést kelteni vallatóiban.
– Még jó, de a kisdobos nem is csinál ilyeneket! – szólt erre a kormánynál ülő tűzoltó. Akkor mindegyik tűzoltó, mind a hat, mert hatan voltak, gúnyos, hangos nevetésben tört ki.
Zolika nagyon elszégyellte magát, és halk, félszeg hangon, töviről hegyire elmondta, hogyan próbált egy közönséges lótetűt megpörkölni pár lépésnyire az egyik szalmakazaltól. Elismerte, hogy hibázott, hogy figyelmetlen volt, és égő gyufaszállal a még élő, menekülő „bogár” útját követve túl közel került a szalmakazalhoz. Elismerte azt is, hogy ezzel hatalmas kárt és riadalmat okozott, s belátta, unszolni se kellett, hogy a tűz könnyen tovább terjedhetett volna a környező portákra, s onnan a fél falura, csak éppen szerencse, hogy nem fújt a szél. Arról nem is beszélt, hogy kis híján ott égett, s csak gyors helyzetfelismerésének és lélekjelenlétének köszönhette megmenekülését. A vadul felcsapó lángok beszorították – mint most a tűzoltó bácsik, s később a nevelőintézet.
Zolika három hónapot töltött a szalkai nevelőintézetben. Gyors helyzetfelismerő képessége és lélekjelenléte azért ott sem hagyta cserben.
13 évesen, amikor osztályfőnöke azt firtatta, mi szeretne lenni felnőttkorában, így válaszolt: – Egy valamit biztosan tudok, hogy mi nem szeretnék lenni, ahogy a költő írja: „tűzoltó… s katona!” – s hozzátette: – Inkább lennék vadakat terelő juhász.
És hirtelen beköszöntött egy új korszak, amikor is sokan ködmönt cseréltek. A fejek bejáratainál új szörny riogatott, mint valamikor Théba kapuinál a talányos, emberevő szfinx, akinek csak Oidipusz tudott megfelelni… de az már egy másik történet.

Eger, 2006 novemberében

 

Forrás: Polísz, 2009. 111. szám

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap