Püthagorasz és a pökhendiségünk

Balogh Bertalan, cs, 04/12/2018 - 00:02

 

 

 

Alig tudunk valamit más kultúrkörökről vagy korábbi kultúrákról. Ott vannak például a piramisok.

Fogalmunk sincs igazán az egészről, abban sem vagyunk egészen biztosak, hogy kik és

mikor építették azokat, főleg pedig hogy mi okból, ám amint rájuk bukkantunk, pökhendiségünkben

azon ámultunk el azonnal, hogy olyan „primitív” emberek, mint az akkoriak, hogyan

tudtak ekkora valamiket építeni. Ugyanezzel az arroganciával állapítottuk meg azt is, hogy

bronz vésőkkel, bunkószerű fakalapácsokkal és szolgák tízezreivel épültek a piramisok, akár

így történt, akár nem. Valahogyan mindig lenézéssel intézzük el azt, ami túlságosan ismeretlen,

túlságosan nagy, túlságosan meglepő, mert az ilyen jelenségek igen vaskos házi feladatot

adnának, ha igazán végére akarnánk járni a dolgoknak.

Úgy tűnik, a pökhendiségre és a dolgok azonnali lekicsinylésére való hajlam - velünk született.

Jó Püthagoraszról is tanultunk az iskolában (ámbár csakis középiskoláink szintjéig tudott

közöttünk felkapaszkodni), és úgy mutatták be számunkra, hogy alig lehet rangosabb

elképzelésünk róla, mint egy primitív idők falusi tanítójáról, aki véletlenül rájött valami

nyilvánvaló összefüggésre a háromszögekkel kapcsolatban.

Sokáig magam sem értettem, hogyan tudta ezzel a bizonyos a2+b2=c2 históriával elnyerni a

kora legnagyobb matematikusának kijáró megbecsülést, hacsak valóban nem volt az a kor

kritikán alulian primitív, mint hinni szeretnénk. Kérdeztem is magamban egy párszor, hogy

mivel tölthette hátralévő éveit ez a „nagy” matematikus, miután felfedezte a nyilvánvalót és

szimplát. Csak évtizedekkel később kezdett a dolog megvilágosodni, ugyanis véletlenül

rábukkantam egy kis példányszámban megjelent régi könyvre, amely éppen a Püthagorasz kori

matematikáról szólt egyet-mást. Roppant meglepő és izgatóan különös gondolkodási

szisztémát írt le a könyv. A számoknak ugyanis akkoriban teljesen más természetük volt, mint

ma, és a matematikus sem csupán a számok embere volt, hanem legalább annyira filozófus is,

sőt majdnem hogy pap, ami az általa hirdetett tételek világot magyarázó szándékát illeti.

Határozott jellemük, lelkük, karakterük, spirituális tartalmuk is volt a számoknak, ami roppant

szokatlan felfogás nekünk, ilyesmiről sohasem hallottunk, mármint arról, hogy a szimpla

mennyiségi jelentésükön kívül a számok minőséget is hordoztak, mintha az organikus világ

szerves részei volnának. Azt is nehéz elképzelni mai fejjel, hogy a számoknak akkoriban éppen

a spirituális természete volt bizonyos értelemben a fontosabb, nem pedig puszta névértékük.

Ma például a KETTŐ semmiképpen sem jelent nekünk mást, mint amit ma a kettes egyáltalán

jelenteni képes, azokban az időkben azonban az intellektust is jelentette, valamint az ideák

forrását. A HÁROM a maga szimpla mértékén kívül a hímnem és nőnem dualizmusát is

jelentette, amiből produkció ered. A NÉGY az anyagot jelentette, az ÖT a káoszt, amely

egyben a végtelenségre is emlékeztet, a HATOS szám szimbolizálta a zavart, a HETES az

elegyedést és így tovább...

Nemcsak személy szerint Püthagorasz, hanem azokban az időkben, sőt, az őt megelőző idők is

valahogyan így értékelték a számokat; a jelentések jóformán csak „tájszólásban” különböztek,

amint az akkád, a kaldeusi, az egyiptomi, a sumir és más kultúrkörök jelentés-listáját vetjük

össze. Vagyis a számok a mi korunk előtti időkben a Teremtés jelenségeinek megértéséhez

adtak eligazítást

Nyilvánvalóvá válik így, hogy amikor Püthagorasz a háromszögről beszélt (amelyben a két

befogónak a négyzete egyenlő az átfogó négyzetével), nem csupán méretekről szólt, hanem

éppen és főleg az organikus jelentéstartalomról, filozófiáról, megállapításról vagy fölfedezésről,

és voltaképpen azt tanította nekünk, hogy bepillanthatunk két dolgot ismervén az ismeretlenbe,

a titokba, a rejtélyesbe, a teremtés rendjébe, az isteni szisztémába, és hogy az a REND igenis,

valós valami, szimbolikus is és kézzelfogható is...

A világ isteni harmóniájának létéről beszélt tehát; azt akarta mondani, szinte kétségbeesetten,

hogy olyan tiszta és nyilvánvaló a Rend, hogy akár a legegyszerűbb geometriai konfigurációval

is világosan bizonyítható.

Mindjárt más értelmet kap így a tétel.

Tanítása a Rendről szól, a világmindenség szövetének szerkezetéről, és arról, hogy nagyon is

betekinthet az ember a misztikumba, a dolgok csodálatos hátterébe. Tehát nem a háromszögről

papolt, hanem azt akarta megértetni a tunya világgal, hogy harmónia vesz bennünket körül,

hogy bölcsesség hatja át a teljes képet: az Alkotó bölcsessége.

Meg kellett volna ezt valahol említeni tankönyveinkben...

E harmónia fölismerése több is, nagyobb is, nemesebb is annál, ami a hétköznapok emberét

egyáltalán foglalkoztatja. Sőt, mai tudósaink többsége sem jut el a nagyszerű struktúra felismeréséig

vagy gyanításáig sem, mert ez Püthagorasz-kaliberű zsenialitást követelne, viszont

pökhendiség dolgában lépten-nyomon megdöntjük a világrekordot. A legmagasabb bölcsesség

templomának kis kulcsát adta kezünkbe Püthagorasz, akit érdemei elismeréseként egyből

háromszög-emberkévé kicsinyítettünk, és noha használjuk a kis kulcsot, fogalmunk sincs arról,

mi mindenhez tárja az fel a kaput, és hogy egyáltalán van egy - templom.

 

 

Magyar Irodalmi Lap 

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám


 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

Inter Japán Magazin

Turcsány Péter honlapja

Jankovics Marcell honlapja

Papp Lajos

Magyar Irodalmi Lap