Rafael Dieste: Szegény Bieito haláláról

Szerkesztő B, sze, 07/20/2016 - 00:07

 

 

 

 

 

Már közel jártunk a temetőhöz, amikor valami mocorgást hallottam szegény Bieito koporsójából. (Én voltam az egyik a négy közül, akik vittük őt.) Hallottam vagy csupán képzelődtem? Akkor nem tudtam megbizonyosodni róla. Olyan halk volt az a zörej! Mint amikor éjjel zizeg, zizeg a száraz venyige, úgy zizegett lázas fejemben ez a finom nesz.
De mivel én, barátaim, nem voltam biztos a dologban, így hát emiatt – értsétek meg, hallgassatok hát meg – így emiatt nem tudtam, nem mondhattam semmit.
Képzeljétek el, ha egyszer csak azt mondom:
– Bieito életben van!
A gyertyákat vivő öregek homloka összeráncolódna a bolond ámulattól. A huncut gyerekek, akik kinyújtott tenyérrel várják a gyertyáról lecsöppenõ viaszt, körém sereglenének. Az asszonyok a koporsó köré gyûlnének. Félénk és különös morajlás futna végig minden ajkon:
– Bieito életben van, Bieito él!
Abbamaradna az anya és a nővérek jajgatása, és – elveszítve az ütemet – hirtelen megállna a komoly menet is, mely a kis fúvószenekar hangjaira jajveszékel. Én lennék a nagy felfedező, a megmentő, minden ámulat és minden hálálkodás befogadója. És a nap beragyogná az arcomon az előre nem sejtett jelentőséget.
Ó! És ha akkor, amikor kinyitják a koporsót, hibásnak bizonyulna a megérzésem? Az a nagy álmélkodás hátborzongató és óriási nevetséggé változna. Az anya és a nővérek hőn áhított hálálkodása bosszúságba fordulna. Az újonnan felhangzó kalapácsütések zaja a koporsón magányos és fenyegetõ hang lenne a nyugodt estében. Értitek már? Ezért nem mondtam semmit.
Volt egy pillanat, amikor a gyászos terhet cipelő társaim közül az egyiknek az arcán a meghökkenés nyugtalan érzése jelent meg, mintha ő is hallotta volna azt a lágy kopogást. De ez nem volt több, mint egy villanás. Azután megnyugodott. És nem szólt semmit.
Volt egy pillanat, amikor majdnem megtettem. Odafordultam a mellettem levőhöz, és a kérdést ravasz mosoly mögé rejtve tettem fel:
– És ha Bieito életben van?
Amaz huncutul nevetett, mint aki azt mondja: „Hogy mik meg nem történnek!” Én meg még szélesebben és még ravaszabbul mosolyogtam.
Akkor is közel voltam hozzá, hogy még a temetőben megmondjam, amikor már leengedtük a koporsót és a pap a gyászbeszédet mondta.
Amikor majd a tisztelendő úr abbahagyja, gondoltam. De a pap abbahagyta, és a fekete ládát leeresztették a sírba anélkül, hogy bármit is mondtam volna.
Amikor az első, egy kisgyerek által eldobott rög megkoppant a koporsó deszkáin, a torkomba tolultak a megmentő szavak… Már majdnem elhangzottak. De akkor újból felrémlett előttem a majdnem biztosra vehető szörnyű tévedés, a becsapott család dühöngése, ha halva, méghozzá menthetetlenül holtan találják meg Bieitót. Mindazonáltal ha ennyire későn mondanám meg, az csak fokozná az így is túlzottan abszurd helyzetet. Mivel magyaráznám, hogy nem szóltam előbb? Persze, már tudom, hát persze, hiszen mindent meg lehet magyarázni! Úgy ám, igen, igen, amit csak akartok! De aztán… És ha utána hal meg, miután meghallottam, hogy mozog; s minderre talán rá lehetne jönni valamilyen jelből? Ez egy bűntett; igen, bűn, hogy hallgattam! Hallgassátok csak az emberek hőzöngését…
– Segítséget kért, de nem adta meg neki ez a szerencsétlen…
– Hallotta, hogy sírt, hogy fel akart állni, de nem tudott…
– Meghalt a rémülettől, megállt a szíve, amint megérezte, hogy leeresztik a sírba…
– Íme, láthatod, az arca egészen eltorzult az erőlködéstől!
– És ez meg, aki tudott róla, hej, de nyugodt volt, úgy mosolygott, mint egy bohóc!
– Hát bolond ez, vagy mi!?
Barátaim, én egész nap félőrült voltam a lelkiismeret-furdalástól. Láttam szegény Bieitót, amint a deszkákat kaparássza az élve eltemetettek teljes rémületében, túl minden vigaszon és reményen. Végül már úgy tűnt, mintha mindenki olvasna révedező és a vétség rögeszméjében elmerülő tekintetemben.
És aztán éjjel – nem tudtam megállni – elindultam a temetőbe, felhajtott gallérral közeledtem a falakhoz.
Odaértem. A kerítés alacsony volt az egyik oldalon: ott állt néhány hatalmas sziklatömb, melyeket benőtt a borostyán és a szeder. Átmásztam rajtuk, és egyenesen arra a helyre mentem… Lefeküdtem a földre, rátapasztottam a fülem, és hirtelen meghallottam valamit, amitől megfagyott az ereimben a vér. A föld mélyén elkeseredett körmök kaparászták a deszkákat. Kaparásztak? Nem tudom, nem tudom. Volt a közelben egy kapa… odamentem érte, ám ekkor gyanút fogtam. Az úton, mely a temető mellett vitt el, léptek hallatszottak és beszéd zaja. Emberek jöttek. Akkor persze hülyeség, őrültség lett volna a jelenlétem abban az időben egy kapával a kezemben.
Azt mondtam volna, hogy hagytam élve eltemetni?
Átugrottam a falakon és elfutottam felhajtott gallérral.
Telihold volt, és messze kutyák ugattak.

Gergely Veronika fordítása

 

 

Forrás: Polísz, 2006. 99. szám

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap