Regény helyett pár szó Apámról

Czakó Gábor, h, 03/04/2019 - 00:16

 

 

 

 

Az idén 75 éves vagyok, édesanyám, bátyám már átment. Édesapámról 1943 óta a család nem tud semmi bizonyosat. Miután 1908-ban született, akár élhet is, hiszen Oroszország – többek közt – a világ legidősebb embereinek világa – miért éppen ő ne tartozhatna bele?

A Kaukázus meg az Andok vidéke a hosszú élet földje. Ráadásul kutatók mindkét hegységben tömegével találtak magyar népdalokra hajazó dallamokat…

Édesapám sorsára visszatérve, 1942 szeptember 14-én születtem. Ennyit tudott rólam, válaszolt is levelezőlapomra, amit Édesanyám írt a nevemben.

1943 januárjában áttörték az oroszok a frontot a Don-kanyarban, és Édesapám a harcokban eltűnt. Érkeztek felőle kósza hírek, elsősorban hazaengedett rabok révén, akik – állítólag – itt vagy ott együtt robotoltak vele valamelyik kényszermunka-táborban, például a Kercs-i vasbányában, de ezektől nem lettünk okosabbak. Amikor az oroszok bármi okból fölszámoltak egy-egy rabszolga-telepet, megesett, hogy a munkára alkalmatlanok közül néhányat hazaengedtek. No, 1950 tájékán beállított hozzánk egy „kercsi fogolytárs” azzal a hírrel, hogy Édesapám él, bizonyára jól van, mert munkaképes, elvitték másik lágerbe, de hogy kit hova, azt senkinek sem kötötték az orrára. A rab hadifoglyok sem tudták. A vasútállomásokon marhavagonokba terelték őket, az ajtókat rájuk zárták, majd az egyik kocsi erre döcögött, a másik arra. A hozzátartozók soha, semmiféle értesítést nem kaptak. Még gyászjelentést sem küldtek nekik, a boríték és a bélyeg ára nyilván rontotta volna a Gulág költséghatékonyságát.

Nehéz elmondanom, hogy ki volt az én sosem látott édesapám.

A Jászságból a XVIII. sz. végén Bácskába költözött Czakók jó módú családjából származó kópé volt. A család jócskán szerzett a híres, mert „zsíros temerini fekete földből.” Bőségben élt. Nevünket őrzi a „Czakó hídja” és a „Czakó kereszt” a falu határában.

Apám kópéságáról tömérdek történet szól. Édesapja egy nyári délután elküldte a sarki kocsmába sörért. Amíg sorára várt, hallgatta a nagyobbakat. Az egyik azt mesélte, hogyha az ő bácsikája a kidugná a padláslikon a gatyáját, estére a falu összes lánya-asszonya odacsődülne. Nosza! Czakó Sanyi gyorsan tanult. Új tudását tettre váltotta, majd ordított, mert édesapja hamarosan keményen verte nadrágszíjával a szérüskertben. A fél falu lánya-asszonya meg kint mulatott-kacagott az utcán, lám, a jó Czakó Szilveszter megbolondult: zászlórúdra tűzte a gatyáját és kidugta a padláslikon.

Az öreg Czakónak más kalandja is akadt hamarosan. A szolga jelentette, hogy a járeki út melletti tanyából lopják a szerbek a gabonát. Akkoriban szállták meg ugyanis a szerbek Bácskát. No, Czakó nagyapa sörét helyett öreg sóra töltött néhány töltényt és lesbe ült a tanya padlásán. Sötétedés után meg is jöttek a tolvajok, mire az öreg Czakó közéjük durrantott. Talált. Nem akárkiket: a frissen érkezett szerb csendőrök voltak a tolvajok.

Egy lehetősége maradt: Czakó nagypapa befogott a féderes kocsiba meg a trágyásba, fölpakolta a családot, meg amit lehetett, aztán irány Magyarország! Ott pedig olyan helyet keresett, ahol ugyanolyan zsíros és fekete a föld, mint Temerinben. Némi próbálkozás és vándorlás után kikötött a Sárközben, Decsen.

Édesapám ott nőtt föl, ott kezdett atlétizálni könyvekből, s onnan szerzett országos versenyeken helyezéseket gerelyhajításban, diszkoszvetésben. Ott alapította a DAC-ot, a Decsi Atlétika Clubot és ott szervezett virágzó sportéletet. A megyei versenyeken taroltak a decsiek. Természetesen megtették leventeoktatónak. Közben könyvek alapján mestervizsgát tett fényképészetből, műszerészetből, villanyszerelésből. A kellő szaktudást ugyanis akkoriban inaskodás nélkül is lehetett igazolni a területileg illetékes ipartestület előtt. Föl is szerelte magát: épített áramerősség- és feszültségmérőt, több fényképezőgépet, nagyítót, másolót, és ellátta a falut csirkekeltető gépekkel. Aztán ismét beütött a baj. Szilveszter nagyapa váratlanul meghalt. Özvegye, a Szüle, szétosztogatta a vagyont kegyencei között, apámnak semmi nem jutott. Erre ő megverte az egész családot – Szüle kivételével – Szekszárdon vett egy új keménykalapot, teleszedte szőlővel, majd elindult az idegenlégióba. Milánóban elfogták az olasz rendőrök és hazatoloncolták.

Idehaza folytatta a sportot, a leventeoktatást, a szakmáit. Magához vette elárvult unokaöccsét, Balla Imrét, ő lett az általános segítője. Megvásárolta egy kivándorló zsidó család szoba-konyhás házacskáját – az lett a bátyám, majd az én szülőházam. Ma is áll: Decs, Petőfi utca 3.

Hogy milyen ember volt?

Tizenegy-két éves lehettem, amikor valakit keresve bementem a nagykocsmába. Ott egy ember megkérdezte, hogy kinek a gyereke vagyok. Megmondtam, mire az ember fölállt, s kezet csókolt.

Édesanyám, bátyám és én elhatároztuk, hogy soha nem nyilváníttatjuk holttá Czakó Sándor honvéd szakaszvezetőt, sokszoros bajnok dobóatlétát, leventeoktatót, autodidakta, de mestervizsgázott fényképészt, műszerészt, villanyszerelőt, aki ilyenformán mindmáig élőként szerepel telekkönyvben és más nyilvántartásokban. Mégpedig azért nem, mert szerettük. Ő is szeretett minket, ezt egész életünkben tisztán, világosan, mondhatni kézzelfoghatóan éreztük.

 

 

Magyar Irodalmi Lap   

Hozzászólás ehhez


Belépés

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap