Rejtő Jenő Emléknap

Szerkesztő A, k, 01/01/2019 - 00:04

 

 

 

 

 

 

 

A NEVETVE ELGONDOLKODTATÓ

 

Nevetés, méghozzá önfeledt kacaj, amelyet a Rejtő-művek előhoznak belőlünk, és az elgondolkodás, úgy tűnhet, két külön kategória. Viszont ha a nevetés után gondolkodunk is azon, amin az előbb olyan jót nevettünk, akkor nagyon el kell töprengenünk: ennyire bizarr a világ!

A bizarr világ és benne a bizarr emberek és szituációk bemutatása maga a rejtői életmű. Rejtő megnevettet minket, de minden művében ott van a mögöttes, nagyon is magvas gondolat.

Az általunk leginkább Rejtő Jenőnek, vagy P. Howardnak, esetleg Gibson Lavrerynek ismert alkotó egész életútja – rövidke élete – egy rejtői figura életútja volt. A jó szerzőben benne van minden főhőse, ez igaz, hiszen az ember arról tud legmeggyőzőbben írni, amit-akit ismer. És kit tud leginkább ismerni az ember, mint önmagát? Rejtő viszont a magánéletben, élete „hétköznapi kalandjaiban” is rejtői figura volt. Egyszer Senki Alfonz, akinek szülőhelyén, saját megismert világában nem jó, elmegy, nem is kissé álmait kergetve világgá. A majd lesz valahogy alapon, meg úgy még sosem volt, hogy valahogy ne legyen. (Legföljebb idegenben az ember sokkalta rosszabb körülmények közé kerül. Az álmok meg fordított irányúak lesznek, és álmodja vissza magát az ember a szülőföldre.) Keresi azért mégis, ha már elindult, a nagy kalandot, meg a szerelmet, sikert, barátot. Vagyis, ha három a testőr, mint a magyar igazság, akkor keres két társat maga mellé, és persze a nőt, ha már férfiember. Hallgatag, de marcona öklű hős ez a Senki Alfonz, egyszerű hős, az utca hőse. És hiába is van ott az utca, az egyszerű világ még néhány „elfuserált” hőse, egy amerikai gyalogos, egy francia őrvezető, egy angol géppuskás és egy komplett orosz hússaláta, Senki Alfonz mégis, csakazértis hős lesz, ha hőssé kell lennie. Legalább egy szép és fiatal és gazdag és-és nagyszerű hölgy szíve hőse. Minden kisember, minden elfuserált hős erről álmodik, vagy erről álmodna. Vagy erről álmodunk! Persze, s olvassuk Rejtőt, hogy nevessünk. Rajta. Mondjuk Senki Alfonzon. És önmagunkon.

Igaz, nem vagyunk karcsú, szép arcú, hidegvérű, titokzatos gentlemanek… de nem is rohanunk a francia idegenlégióba, egészen Afrikáig! (Különösen, hogy oda tulajdonképpen feleslegesen is rohannánk, legalábbis az idegenlégió okán.)

De Rejtő maga Piszkos Fred, álfoglalkozására nézve kapitány, akit Fülig Jimmy Piszok Alfrédnak szeret emlegetni. Milyen érdekes, korántsem véletlennek tekinthető névadási játék: Alfonz-Alfréd. Senki Alfonz a koszban is úriember, Alfréd vagy Fred viszont úri környezetben is egy koszos ember. Pedig mind a kettő ugyanaz a karakter, csak más ruhában.

Ennek a Frednek van a legtöbb esze a világon, legalábbis úgy mondja, aki találkozott vele, valamelyik regény lapjain. Amúgy mások szerint, és bevallottan önmaga szerint is egy fukar, kegyetlen, mogorva öregember, aki egyáltalán semmitől sem riad vissza, ha pénzről van szó. Ami viszont sosincs neki! Pedig hogy igyekszik: mindenkit becsap, mindenből hasznot húz. Persze senki sem szereti, és ő maga sem akar senkit szeretni, senkivel sem barátkozik, egyedül járja a világot. A magányos hős. Aki amúgy, és ez mindig kiderül, hogy egy aranyszívű ember, aki úgy segít például egy kelekótya ifjún, hogy meg akarja ölni. Erre minden alvilági gyilkos, mert Fredet utálják, a szegény ifjoncot kezdi dajkálgatni.

Leírunk még egy halhatatlan hőst: szikár, vállas alakjához kamaszosan sima, ámde csontos és széles arc társul, állandóan vigyorog – kit ismerünk fel?

Nézzünk rá most egy fotóra. Magas homlok, egyre magasodó. Csontos arc. Szájzugban mindig a kis mosoly. A rejtőző vidámság. Ő Rejtő Jenő! Vagy Fülig Jimmy?

Ahhoz, hogy az 1930-as években megszülessenek, s bennünk, elolvasva egy-egy Rejtő- művet, tovább éljenek ezek a karakterek, meg kellett születnie az írójuknak, aki a fenti, néha nagyon bizarr alakok életét élte néhány évtizeden át.

1905. március 29., Budapest székesfőváros, Magyar Királyság, Osztrák-Magyar Birodalom, Szövetség u. 22. szám. Ekkor és ott – és az ekkor és ott minden regényben, minden életben, még egy rejtőiben is fontos – született egy kisember a világra Reich Jenő néven. Igen! Nem német, hanem valamikor német – jiddis – nyelvű zsidó család volt a Reich. Jenő születése környékén már csupán úgy tartották vallásuk előírásait be, ahogyan a környékükön élő református, katolikus és más kispolgárok. Templomjárás „sátoros ünnepeken”, amúgy meg a vallás is csak pénzbe kerül, ami nekik nincs!

Reichék amúgy nem voltak annyira szegények, igaz, gazdagok se soha. A napi betevő nem jelentett gondot, de a gyerekek ruházása és taníttatása már annál inkább. Különösen, hogy Jenőn kívül még ott volt a két idősebb fiú, Lajos és Gyula. Jenő-Jenci a legkisebb, a legkisebbségnek minden nyűgével és pozitívumával együtt kezdte életét. Eszmélése a világra az Izabella tér 5. szám alatt, az I. emelet 9. számú lakásban történt, mert akkor már itt éltek. Az édesapa egyébként papírkereskedő, nyomdai tisztségviselő, de a visszaemlékezések szerint volt ügynök – vigéc – és sok minden. A családot el kellett – akkor is – tartani. Az anya otthon volt, nevelte fiait, s így visszatekintve nem is rosszul. Lajosból később Egri Lajos néven sakkmester és szakíró lett, míg Gyula felnőttként mint dr. Révai Gyula jogász, és korántsem mellesleg, mint versenybridzs-játékos élte életét. Mind a két idősebb testvér jóval tovább élt, mint Jenő, aki már gyermekkorában is betegeskedő volt. Kissé, valljuk be, rá is játszhatott a köhécselésre, mivel melyik az a kislegényke, aki a kemény iskolapadot és matekdolgozatot választaná az otthoni puha ágy, forró kakaó és anyai dédelgetés helyett?

Jenő egyébként mint beteges gyerek sokat volt ágyban, és ágyban mit lehet csinálni: olvasott és álmodozott. Talán ott született meg, két köhintés között a leendő író!

De Jenő mégsem maradhatott mindig otthon, mert mindig beteg sem lehetett, s kénytelen volt elmenni az iskolába. Ahonnan, mert sokat hiányzott, nem is túl nagy csoda, hogy rossz jegyeket hozott haza. Meg néha egy-egy monoklit. A két bátyja nem lehetett mindig ott, hogy megvédje. Ezért Jenő sportolni kezdett. Gondolnánk, futóedzésre járt, hogy mindenkinél gyorsabb legyen, de ő inkább – ez is neki és hőseinek jellegzetes vonása – ellenállt. Állta az ütést, no meg kapott is!

Bár az alsóbb iskolákban magyarból, németből és történelemből volt csak jó, mégis atyja kívánságára a kereskedelmiben folytatta – volna – a tanulmányait. Jenő később úgy mesélte, hogy kirúgatta magát, bár nehezen, több hónapos kemény munkával, a hivatalos iratok szerint viszont kicsapták. Ugyanis megütötte a tanárát, betörte az orrát.

Erre mi – különösen, ha a sors különös „kegyelméből” tanárok vagyunk, és itt, Magyarföldön – máris háborognánk, s fordulnánk el Jenőtől, de azért hallgassuk meg őt is. Miért is volt az a bizonyos klasszikus jobb horog? Egyszerű: tanára antiszemita megjegyzést tett, mire Jenő nem vitázott, hanem ütött. Klasszikus jobbost, már ha egy szélsőségesen jobboldalit kell leütni.

Jenő szakmát, érettségit nem szerzett, hanem inkább bokszolt. A ringben az ő orrát is betörték, de ebben már semmi harag nem volt, ez annak a sportnak a velejáró tünete.

Jenő tizenévesen váratlanul megnyúlt, sőt, az akkori korban szinte óriásnak számított a 190 cm-es méretével, aztán a napi sport miatt meg is izmosodott. Annyira, hogy a csapatába felvette előbb a Spárta, majd az FTC is. Sebaj, Rejtő egyszerre kettő helyre járt. Szerették, megbecsülték mind a két csapatban, annyira, hogy még szinte kölyökként indították versenyen. Csakhogy neki beteget kellett jelenteni. Mivel a Spárta és az FTC egymás ellen játszott, és ő mind a kettő klubban egyszerre hogyan szerepelhetett volna? Rejtő bokszolt volna Rejtő ellen? (Szó szerint árnyékbokszolást csinálhatott volna önmagával.)

Jenő, ha nem bokszolt, akkor mással foglalta el magát. 19 éves volt, a három testvér közül a legkisebb, s bátyjai nem mindig vitték magukkal. Jenő ezért – s mert a mamája messzire egyedül nem engedte – a nem messzi, konkrétan a házukkal szemközti Pesti Magyar Színházat kezdte kerülgetni. Olyan jól kerülgette, hogy belülre is került, no nem a nézőtérre, hanem a díszletmunkások és a segédszemélyzet közé. Így egyáltalán nem csodálni való, hogy gondolt egy nagyot, és színészetet kezdett el tanulni. Méghozzá nem is akárhol és akárkitől, hanem az akkori legjobb helyen, a legjobbaktól. Rákosi Szidi színi-tanodájából az akkori színpadi világ nagyjai kerültek ki. Rejtő nem volt köztük. Mert betegeskedett, mert bokszolt, s ki-kimaradozott. Szerepét nem tudta, vagy mondta, de átköltve, mert már akkor is színészet helyett sokkalta inkább íróságra készült.

Az 1924 januárjában tartott vizsgaelőadásán nem mondhatni, hogy leszerepelt, mert tulajdonképpen alig szerepelt. Egy jelentősége van ennek az előadásnak: Jenő mint Rejtő Jenő szerepelt a színlapon.

Rejtő Jenő – már ő maga is így beszélt önmagáról – akkortájt verseket is írt. Méghozzá nem is keveset. Egy kisebb kötetre valót. Amelyek nagy része – ahogyan az író később vallotta – szerencséjére az utókornak, elveszett. Amelyek megmaradtak, azokat meg Rejtő később tagadta – volna. Majd, mivel ő maga a költészet lázas állapotát is megérte, művébe írta Troppauer Hümért, aki nagyon akart verselni, más meg nagyon lebeszélte volna. Már ha bírta erővel.

Jenő ezekben az években itthon tengett-lengett. Nem találta helyét, mert tudta, ő más, mint amit rá akarnak kényszeríteni. Ő nem tudna komoly könyvelő vagy még komolyabb ügyvéd lenni, mint egyik vagy másik bátyja. Ő más akart lenni, egy-egy igazi rejtői figura.

Jenő kisebb-nagyobb – inkább kisebb, mint nagyobb – munkákat végzett, aztán, mert szeretett jönni-menni, kutakodni, riporteri állásra adta be az önéletrajzát, de nem vették fel.

Ekkor gondolt egy nagyot, s mint annyian előtte és később is, nyugatra ment, jó szerencséjét kergetve. Kergetve, de meg nem találva.

Bécs, Berlin, Svájc, Németország, aztán Franciaország. Egyszer kabátjában román lejt is talált, és nem tudta, az hogyan került oda, mert ő délkeleti szomszédunknál biztosan nem járt – a kabátja viszont ezek szerint igen.

Ki kívánta tanulni a színházi rendezés, a revümenedzselés szakmai fogásait, sőt, ahogyan állítja, még Max Reinhardtig is eljutott, de csak gyakornok lehetett volna, ő meg máris-egyből alkotni akart.

Jött a Légió, mint minden teljesen elkeseredett helye. (Vagy nem jött. Ugyanis Jenő önmagáról mint egy regényalakról mesélt, így már saját korában is nehéz volt eldönteni, mi igaz abból, amit mond, s mi az, amit hozzáköltött. Ráadásul nem csak élőszóban költött így, hanem önéletrajzában is jelentősen kozmetikázta magát.)

Aztán Afrikából hazatért. Közben Olaszországban is voltak, elsősorban rendőrségi-csendőrségi kalandjai. Majd, mihelyt 1930-ban hazatért, észrevette, hogy várták, s nem csak a szűk család meg a barátok, hanem mások is tudnak róla. Erre beszélni kezdett. Magáról. Érdekes történeteket. Az író minden percében író marad!

Gyermekkori barátja, Buttola Ede segítségével kiadta a Nagykörut (így írva!) című bulvárlapot, amelynek kiadója és főszerkesztője, szerkesztője, írója, le- és mellégépelője, az oldalszámozást mellőzője, egyszóval mindenese ő maga. Nagy karriert várt a laptól. Egyetlen szám jelent meg. Az se fogyott el.

1932-ben találkozott szintén gyermekkori jó barátjával, Nádasi Lászlóval, aki akkor már elismert kabarészerző. Nem színpadi szerző, hanem csak a kabarék színpadán előadandó mini bohózatok szerzője. Nádasi panaszkodott, hogy annyi kabarétréfát kell írnia, hogy annyit ő már nem tud. Erre Rejtő ott helyben – hol másutt, mint egy kávéházban – papírra (állítólag szalvétára, mert az is papír) vetett egy kis jelenetet. Nádasinak tetszett, Jenőnek tetszett, Nádasi bevitte a már legépelt jelenetet egy kabaréba, ahol Jenő találkozott végre-vége a sikerrel. Mert siker az, ha az író nem maga fizet azért, hogy művét kiadják-nyomtassák, hanem neki fizetnek, még ha csak néhány pengőt is. Mondjuk egy kiadós ebéd árát. De fizetnek!

Jenő híresztelte is: színpadi szerző lett!

Állítólag összesen 120 tréfát és jelenetet írt, amelyeket ott és akkor ő maga sem számolt. Mivel sokat dolgozott (mert fantáziája, az aztán volt), s figyelmesen nézte maga körül az eseményeket, az embereket, amelyeket meg is tudott, méghozzá humoros formában jeleníteni, ezért pénze is lett. Amely számára könnyen jött. Így könnyen is ment.  Kabarészerző korában lett az a szokása, hogy pénz nélkül beült a kávéházba vagy az étterembe, s szólt az ismerős pincérnek, hogy fizetni egy negyed, egy fél, vagy akár egy egész oldallal tud. És mivel a pincérek tudták, hogy Rejtő műveinek minden lapja valuta, méghozzá konvertibilis, azaz átváltható, ezért elfogadták a sajátos csereeszközt. A pincér  átszaladt a közeli kabaréba, vagy később, amikor Rejtőnek már regényei jelentek meg, a kiadóba, ahol ellenőrizték, hogy a „valuta” nem hamis, azaz valóban Rejtő írta, aztán máris fizettek.

Egyébként Rejtő sok műve, szövegkönyve, tréfája kéziratban maradt. Lehet, némelyik éppen azért, mert darabjainak lapjai szanaszéjjel szóródtak, Rejtő meg lusta volt azokat összeszedni. Csoda, hogy ha nem minden Rejtő-mű állt össze innen-onnan összegyűjtött, pincérek és kifutófiók, meg az úri szabó és a fűszeres által hozott darabokból, mégis annyi műve kiadásra került, annyi művét játszották a kabarék.

Rejtő neve eltűnt volna mára a kis kabarék világával együtt, ha 1936-ban a Nova kiadónál nem kezdett volna el fordítóként dolgozni. (Fordításai kissé kalandosra sikeredtek, volt amikor „feljavította” a fordítandó szöveget a saját fantáziájával.)

A Nova kiadó tulajdonosai, Müller Dávid és Pál felfigyeltek az elsősorban német nyelvből fordító Rejtőre, és bár a Literária Kiadóvállalat Kft. gondozásában jelentek már meg kisregényei, a Nova kiadó ismertette meg Rejtő nevét az országgal. Azaz P. Howard vagy  Gibson Lavery nevét. Üzleti szempontból így jobb volt. Rejtő tehát írt kalandos légiós regényeket meg vadnyugati kalandos történeteket egyaránt, amelyek majdnem mindegyikében megcsillant a humor. Méghozzá a „komoly”, az elgondolkodtató humor. Gondoljunk csak példának okáért a Csontbrigádra.

Rejtőt a filléres és csak néhány esetben „komoly” pengős regények tették ismertté. Igaz, sokan álnevei egyikén ismerték, mivel az egyre szigorodó zsidótörvények miatt csak álnéven alkothatott.

Nevettethetett, gondolkodtathatott.

Több művét szerkesztői, kiadói többször is átíratták vele, mert szerintük túlságosan komolyra sikeredtek. De hát milyenek lettek volna, miért mindig csak kacagtatók, minden oldalon humorosak, ha a világ egyre komorult körülöttük?

Bár Rejtőnek operett-szövegkönyvei is vannak, mint az Egy görbe éjszaka; Aki mer, az nyer; vagy az Urilány szobát keres (amelyből film is készült), meg forgatókönyvekhez ötleteket, gegeket, sztorikat is írt, mint a Sportszerelem című filmhez, vagy éppen az ő szövegkönyve alapján készítették el a filmet, Rejtő mégis – saját korában és most is – a nevettető, bár kalandos könyvek szerzője.

Rejtő, mintha egyszerre több életet élt volna, több hőse életét. Mindent akart, egy életet egy nap alatt megélni minden örömével, s egy óra alatt mulatni, táncolni, inni, nevetni, sírni, de dolgozni is, mert csak az az óra, az a perc a fontos, ami most van, amit éppen élünk. Ez adott. Látjuk, tudjuk, a halottakról rosszat mondanak, ha akarnak. A jövő meg? Nem kellett nagy fantázia, hogy Rejtő lássa a jövőt.

Testvérei és szülei gondoskodtak magukról. Jenő a figyelem középpontjában volt, onnan kikerülni nem is akart. Mert úgy érezte, egy művész, akire nem figyelnek, már nem művész. És ha már nem művész, akkor nem él.

Ő nem hátrált, nem menekült. Vállalta a pofonokat. Vállalta a bírósági tárgyalást.

Aztán vállalta a halált. Munkaszolgálatosként 1943. első napjaiban, talán éppen az újesztendő első napján. Valahol messze keleten, a Don partján. Vagy attól nem messze.

Csontjai rég elporladtak, sírja talán sosem volt jelölve, vagy ha mégis, az ottaniak számára  csak egy idegen név lenne. Számunkra sosem az. Sosem idegen. Mert ő Rejtő Jenő!

Igen, Rejtő neve összeforrott a könnyed irodalommal. A szórakoztatással. Miért baj ez? Az írók nem első és legfontosabb dolga szórakoztatni és persze szórakoztatva tanítani? Rejtő minden művében, sok humorában ott van, ott lüktet, pulzál a gondolat. Amely újabb gondolatokra sarkallja azt, aki gondolkodni tud és akar. Aki meg akarja látni az elesett, a világ által gyötört kisembert, kinek bűne az, hogy szegény családba született és nincsenek pártfogói, akinek az életért küzdeni kell, a falatért, a lakásért, a jövőért, a jelenért, sőt még a múltért is. Igen, a múltért! Amikor diktatúrák el akarják venni a múltját, meg kívánják semmisíteni nemzetét, nemzetiségét, vallását.

Pedig ő csak egy magyar ember, aki minket akart vidámítani s elgondolkodtatni. Minket, magyarokat. Régen, most, s nevettetni és gondolkodtatni fog a jövőben is.

 

 

Petrusák János

 

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap