Reményi Tibor: A döntés

Szerkesztő A, szo, 05/16/2015 - 00:08

Már hetek óta nyugtalan volt a hangulat a városban. A páncélos laktanyában a megszokott rendben folyt az élet, de a kimenőkön érezték, hogy valami van a levegőben. A rádió a környező országokban folyó átalakulásokról beszélt, de a hírek szűkszavúak voltak. Az események valódi arculatát csak kikövetkeztetni lehetett. Az utóbbi napokban már a laktanyán belül is megváltozott a légkör. A tisztek kimértebbek, mogorvábbak lettek, megszűnt az a leereszkedő bratyizás is, ami nem volt ritka az idősebb katonákkal, tisztesekkel, különösen némi alkohol benyelése után. Többször rendeltek el próbariadót, komolyabban vették a harceszközök karbantartását, sőt, pár nappal ezelőtt a harckocsikat is „feltöltötték” a bevetési készültségnek megfelelő ágyú- és géppuskalövedékkel. Ez utóbbi önmagában még nem számított rendkívülinek, hiszen a „gépesített menetgyakorlatok” (amikor a tanknak teljes felszereléssel kellett robogni a terepen), vagy az éles lőgyakorlatok alkalmával ugyanígy történt.

Az ünnepekre szeretett volna szabadságot kapni, de ebben a helyzetben nem volt rá sok remény.

Sokat gondolt a családjára. Az otthon innen több száz kilométerre volt, ennél kisebb városban, és ha hazament, annak csak úgy volt értelme, ha legalább négy–öt nap szabadságot kap, hiszen maga az oda- meg visszaút majdnem két napot vett igénybe. Pedig nagyon szeretett hazamenni, otthon tölteni pár napot. Amióta bevonult, sok mindent másképp látott, másképp érzékelt a világból. Most vette észre, hogy a hazai színek élénkebbek, az otthoni ízek milyen erősek és finomak, a beszédnek dallama van, a mozdulatok lehetnek tétovák, lassúak vagy szenvedélyesek, a táj nem terep, a ház nem objektum, az emberek nem parancsra jönnek-mennek. Katonaként, a seregből hazalátogatni annyira más volt, mint régebben az osztálykirándulásokról vagy hosszabb rokonlátogatásokról visszatérni... A felnőttség érzete-öntudata tette ezt, vagy az alakulatból való ideiglenes kiszabadulás öröme? – Maga sem tudta igazán.

Bátyja a biztonságiaknál szolgált, bennmaradt az állományban, tetszett neki ez a „munka”, ő ritkábban járt haza, pedig tehette volna, mert már százados volt, és több szabadsággal rendelkezett. Fájlalta, hogy sohasem voltak igazán közel egymáshoz. Négy évvel volt idősebb nála, és kezdettől fogva lekezelte, sokszor meg is szégyenítette, amiért nagyon haragudott. Azt hitte, mindez csak kamaszos vetélkedés, erőfitogtatás, és majd később elmúlik. De nem múlt el. Ahogy felnőttek, egyre nagyobb lett közöttük a távolság. A tényleges szolgálat alatt bátyja egyre fennhéjázóbban viselkedett, amikor hazajött, ő körülötte forgott a család, anyja ellágyultan hallgatta katona fia történeteit. Nagyon jól értesültnek látszott, amikor elragadtatott hévvel magyarázta a nemzetközi erőviszonyok alakulását és a szövetségi rendszer stratégiai előnyeit. A vacsorák közben rögtönzött politikai előadásaitól szinte libabőrös lett, ilyenkor arra gondolt, hogy mi lett és mi lesz az ő testvéréből, aki ilyen komolyan képes venni ezeket a maszlagokat. Szívből sajnálta, hogy testvére idegen lett számára.

Amikorra aztán őt, a kisebbik fiút is besorozták, már kifejezett utálatot érzett a fegyveres szolgálat iránt. Az érzelmi elutasítás és a gyűlölettel vegyes félelem teljesen eluralkodott benne. Megfordult a fejében, hogy lehetne elkerülni a katonáskodást, de nem talált járható utat. Egészséges volt, az orvosi felmentés szóba sem jöhetett. Meghamisított orvosi véleményre nem számíthatott. Más törvényes mód viszont nem volt a bevonulás elkerülésére, vagy akár szolgálathalasztásra. Igen, ha elmegy az országból, ha disszidál, akkor talán… Ám ez veszélyes volt, sokakat visszahoztak a határról, vagy akik nem álltak meg felszólításra, azokat egyszerűen lelőtték. Keveseknek sikerült. Bevallotta magának, hogy fél, nem mer neki vágni, ugyanakkor azt is érezte, hogy egy másfajta gyávaság vagy inkább gyengeség lenne mindenáron kibújni a „hazafias kötelesség” teljesítése alól, amiben egyébként egyáltalán nem hitt. Sem abban, hogy a gyilkolás kitanulása kötelessége lenne egy normális és értelmes embernek, abban meg végképp nem, hogy a dolog „hazafias”.

Egyáltalán a hazafisággal is bajban volt, és erre csak rátett az a sok politikai előadás, amit katonáéknál végig kellett hallgatnia. A városát, a környező hegyeket és erdőket nagyon szerette, homályosan azt is érezte, hogy ha ezt a tájat erőszakkal el akarnák venni tőle, akkor ez ellen valamiképp tiltakozna, sőt küzdene, de fegyverrel ismeretlen embereket meggyilkolni, erre talán soha nem lenne képes. A történelem nagy háborúival csak annyit foglalkozott, amennyit az iskolában meg kellett tanulni. Egy ideig bizonytalan volt a jövőjét illetően is: vonzotta a tanítás is, a műszaki tudományok is. Tanár legyen vagy mérnök? Végül kétszer sikertelenül felvételizett a műszaki egyetemre, most akart nekifutni harmadszor és utoljára. Ha ez sem sikerül, letesz a nappali továbbtanulásról, elmegy a technikusképzőbe vagy kitanulja az elektronikai műszerész szakmát. Ám mielőtt még minderre sor kerülhetett volna, megjött a behívó.

A technikai kiképzést bírta a legjobban. A műszaki kérdések érdekelték, ha tehette, a híradósoknak segített, velük igyekezett barátkozni. Szívesen dolgozott a műhelyekben, javította és tisztította a gépeket, a fegyvereket, a járműveket. Az alapkiképzés utána a páncélosokhoz osztották be.

A nagy hadgyakorlatokat valahogy átvészelte, tudta, hogy nincs kibúvó, azokon részt kell venni, és csak magának árt, ha még felesleges és értelmetlen dühvel terheli meg lelkét. Már háromszor voltak ilyen nagy gyakorlaton, két alkalommal az éleslövészet is része volt a gyakorlatnak. Amikor a tankágyúból közvetlenül lőttek a 200 méterre lévő célra, mindig pontosan találtak, de amikor az 5 kilométerre lévő láthatatlan célra kellett az elektronikus lőelemképzővel irányozni, akkor elfogta a szorongás, biztos-e, hogy ott sem tesz kárt senkiben és semmiben, csak a célként felállított deszkaépületben… Jó eredményeket ért el a gyakorlatokon, megtanulta finoman kezelni a 70 tonnás acélmonstrumot. A technikát, a műszaki teljesítményt látta benne, nem gondolt az elsődleges célra, a rombolás és gyilkolás parancsára.

Harckocsi-parancsnok lett, nem nagy rang, de izgalmas beosztás. Négyen vannak egy korszerű tankban: a harci jármű vezetője, az irányzó-lövész, a rádiós és a parancsnok, de a kiképzés és az elrendezés olyan, hogy szükség szerint át tudják venni egymás feladatát.

Benn a laktanyában nem tudta, nem tudhatta, hogy már forrong az ország. A helyi rádió csak szakszervezeti felvonulásokról, elszigetelt bérkövetelésekről és az önkormányzatok jogainak bővítéséről beszélt. A valódi helyzetről fogalma sem volt. Ha hallgathatták volna a szomszéd ország azonos nyelven beszélő rádióadását, akkor elég pontosan értesülhettek volna az állapotokról, de erre nem volt lehetőségük. A laktanya hermetikus éterzárlat alatt volt, egyetlen kis rádiókészülék sem lehetett a legénység birtokában, csak a központi rádió hangszóróiból bömbölt a zene vagy valamilyen szöveg. Lassan azért beszivárogtak a hírek, zavargásokról lehetett hallani, a politikai foglyok elengedésének követeléséről, kormányellenes jelszavak röppentek fel, sőt valami csoda folytán bejutott a laktanyába egy olyan röpcédula is, amely az államvédelmi biztonsági szolgálat és az ehhez szorosan tartozó karhatalmi ezredek feloszlatását sürgette.

Mindezek ellenére a laktanyában látszólagos nyugalom volt, a kimenőket ugyan megvonták, de esténként működött a mozi, a tornateremben lehetett focizni vagy röplabdázni, a kantinban továbbra is mérték az alkoholmentes sört, a könyvtár sem zárt be.

Amikor a békés reformmozgalom élén álló papot el akarták hurcolni a parókiáról, akkor lobbant be a láng az indulatok addig parázsló gyúanyagából. Az emberek addig bíztak a békés fordulat lehetőségében, valami csodaszerű demokratikus átmenetben. De amikor a papot megfenyegették, és kísérletet tettek a parókia feltörésére, akkor majdnem egységesen megmozdult a város lakossága. Családról-családra vitték a friss híreket, és először egy több tízezres tiltakozó tüntetést szerveztek a prefektúra épülete elé, a következő napon pedig megszervezték, hogy ugyancsak ezrekből álló embergyűrűvel vegyék körül éjjel-nappal a templomot és a mellette álló parókiát.

Megkapták a parancsot, hogy vonuljanak ki tíz harckocsival a város különböző pontjaira. Neki a főposta előtti tér jutott. Ekkor kerítette először hatalmába a rémület. Miért? Ki ellen kell felvonulni? Mire ez az egész? Csak nem kell külföldi beavatkozástól tartani? A parancs csupán annyi volt: kivonulni a főposta épülete elé, ott állást foglalni a bejárat előtt. Végig a páncéltorony felnyitott ajtajában állt, nézte az utcákat. Mindenütt nyugalom volt, a szokásos hétköznapi jövés-menés, a mellékutcákon gyér autóforgalom, egy-egy villamos csörömpölése a főúton. A békés utcakép láttán ő is kezdett kissé megnyugodni, csak erődemonstráció ez az egész, biztosan hamar le is fújják. Nyilván senki nem akarja elfoglalni a postát, a telefonközpontot, a távírdát és az épületben üzemelő mikrohullámú állomást. A térre érve azonban hatalmas tömeget vett észre, az egyik széles betorkolló utca közelében gyülekeztek az emberek, és jöttek mindenfelől egyre sűrűbben. Diákok, fiatal munkások, fiúk és lányok, középkorúak és idősek, a legkülönfélébb öltözékben, készülve és készületlenül, céltudatosan és hirtelen elhatározásból, ünnepélyes arckifejezéssel és unott bámészkodással. Pillanatok alatt óriási embersokaság töltötte meg a teret, láthatóan várva valamire, talán valami jelre vagy felhívásra, amely irányt ad a tömegtüntetésnek. Mint később kiderült, itt volt a gyülekezője annak a menetnek, amely a pap lakása felé indult, és ott élő fallal vette körül a templomot és a parókiát.

De arra semmi jel nem mutatott, hogy valaki is meg akarná támadni, és el akarná foglalni a posta épületét. Alighogy beállt a harckocsi a főbejárat elé, a magasból sorozatlövő fegyverek éles, fülsüketítő kelepelése csattant fel, és a sorozatok véres árkokat vágtak a téren szorongó tömegben. Halottak és sebesültek zuhantak a földre. A pánik, mint a villámlás, úgy csapott le a térre, az emberek egymást rángatva, taszigálva rohantak volna ki a térről, de olyan sokan voltak, hogy csak összepréselődni tudtak, egymást is fellökve, eltaposva szorították a széleken állókat a házak falaihoz, és a mellékutcákba. A gyilkos golyózápor ördögi pontossággal követte őket, csak azok voltak biztonságban, akik a postaépület mögé be tudtak jutni.

Megkövülten nézte a mészárlást, talán percekig is bénultan állt a tankban. Aztán parancsot adott, hogy az épület bejárata elől menjen előre a tank a tér túloldalára. A géppuskák folyvást kattogtak, a holttestek és sebesültek között alig tudtak áthaladni a téren. Amikor kiértek a tér közepére, egy pillanatra elhallgattak a fegyverek, de amint továbbmentek, újra felugattak. A tömegből, aki csak tudott, már berohant valamelyik kapualjba vagy üzletbe, a tűzvédett árkádok, kapuk alatt százak szorongtak.

Ahogy megfordította a lövegtornyot, a döntés visszavonhatatlanná vált. Tudta, hogy a döntés rossz, de azt is tudta, hogy nincs jobb. Már nem hallotta a külső zajt, csak a fejében hallott valami pokoli dübörgést, és a mellkasában egy iszonyú nyomást. Szinte üvöltve adta ki a parancsot:

– Ágyút tölts! Irány 10 óra, cél a géppuskaállások a tetőn… Tűz!

És kiadta még egyszer:

– Irányzék mínusz 2 fok! Tűz!

Két rettenetes rázkódás vonaglott végig a nehéz harckocsin. A 120 mm-es ágyú csöve könnyű füstöt eresztett a levegőbe. A posta tetején elhallgattak géppuskák. Most már végleg.

Azután minden megváltozott. Megváltozott az országban és megváltozott benne is. Nem tudta eldönteni, hogy ez a változás jó-e. Egyben soha nem kételkedett: ott, akkor nem tehetett másképp.

Nagyon megkönnyebbült, amikor a forradalmi napok és a hatalomátvétel után először találkozott otthon bátyjával. Most hallgatag volt a testvér, de a köztük való jeges viszony nem enyhült. Úgy tudta, hogy miután a régi karhatalmi alakulatokat felszámolták, beállt valamilyen újonnan alakult nagy cég őrző-védő szervezetébe. Egyre ritkábban találkoztak, és soha nem tudta meg, hogy ő hol volt és mit csinált a forradalom napjaiban.

 

 

Forrás: Polísz, 2014. 154. szám

 

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap