Reményik Sándor: Nem nyugszunk bele!

Szerkesztő A, cs, 08/04/2016 - 00:04

 

 

 

 

 

Reményik Sándor: Nem nyugszunk bele!

 

Téli szél a tar gallyakat fújja

Mint az Isten égre tartott ujja

Mint megcsúfolt, kikacagott álom

Állunk egyedül a nagy világon.

 

Elvették s most véle nagyra vannak

Törött véres kardját a magyarnak.

De még minden nép a sírját ássa

Van szava, hogy világgá kiáltsa

 

Csak mi, csak mi ne verjük kebelünk

Csak mi, csak mi ne emeljük fel fejünk.

Tiporhatják szûz tiszta igazunk

Csak mi, csak mi ne hagyjuk el magunk.

 

De hirdessük gúzsba kötött kézzel

Sebes ajkkal, lázadó vérrel

Idézve menny, pokol hatalmait

Hogy béke nincs, hogy béke nincsen itt.

 

Kezünk bár nem pihen a kardvason

A szíveinkben nem lesz nyugalom.

Jöhetnek jövõ századok s megint

Csak felszakadnak régi sebeink.

 

E sebek és e fájdalom örök.

Ettõl vonaglik minden magyar rög

Ettõl vérez ki majd nyomunkba hág

Ettõl nem gyógyulnak az unokák.

 

Tátra erdõk ettõl zúgnak-búgnak

Ettõl reszket lelke minden zugnak

Puha szívek kõvé ettõl vállnak

Kemény kövek élõ szívként fájnak.

 

Amíg élünk ettõl fájunk, égünk

Sírban ettõl nem lesz pihenésünk

Ettõl szorul a kezünk ökölbe

Ettõl sír a gyermek anyaölben.

 

Fenyõmadár behavazott fákon

Száraz haraszt téli pusztaságon

A folyók, a fák, a füvek szelleme

Minden süvít, mi nem nyugszunk bele.

 

Most Lomnic ormán rakjunk nagy tüzet

Versailles-ig lobogjon az üzenet

Hogy megroppant bár karunk ereje

Nem nyugszunk bele, nem nyugszunk bele!

 

 

(Felber Zsolt Trianon-gyűjtése)
 

 

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap