Rendezés

Kalász István, h, 09/29/2014 - 00:08

Anyám nem akart semmit az utóbbi időben, csak molyolni, aludni, ételmaradékban matatni. Már beszélni sem akart velem, csak meredt maga elé. Először életemben depressziós lettem, mondta anyám, és kiöntötte a kávét. Tudod, ez új nekem, mondta halkan, eddig az új dolog mindig érdekelt, de már nem akarok semmit tudni, elegem van. Kamasz koromban anyám mindig átrendezte a szobámat, de miért tetted, kiabáltam ilyenkor mutáló hangon, ez az én szobám, hagyjad békén! Erre azt felelte, a változás jó a szellemnek. Éberen tart, elviszi a világfájdalmat, hogy ne akarj meghalni itt nekem fiatalon, mondta és nevetett, és igen, kamasz koromban gyakran meg akartam halni. Így, ha a közös nevezőt, a szén szánalmas vegyületét tanultam, az átrendezés után mindig mást láttam az íróasztallal szemben, éjjel, ha felébredtem a sötétben nekimentem a falnak, a széknek, és néhány napig eltartott, mire megtanultam, az ágy melyik oldalán tudok felkelni. És mégis igaz volt anyám elmélete: az alkalmazkodás kifújta belőlem a fájdalmat, nem magamra figyeltem. Anyám szellemét kell felráznom, az öregséget kell legyőznöm a szellemi kihívással, következetesen kell cselekednem, gondoltam, és néztem anyám fáradt, véreres szemét. Tudod mit, mondtam, segítek, majd megkértem, menjen a hátsó szobába. Aztán toltam a szekrényt, a székét, az éjjeli szekrényke is mozdult, az íróasztal a sarokba került, az ágy az ablak mellé, a fotel a másik sarokba. Anyám kérdezte, mikor jöhet ki végre, mondtam, várnia kell. Majd a rakodás végén úgy döntöttem, nem megyek haza. Ültem az új rendben, és éreztem, mégsem jó ez így; bár minden más helyen állt, mégis a szoba szelleme ugyanolyan maradt; kényelmes, kihívás nélküli. Megszokott, sima, érdektelen, meghitt. Radikális változás kell. Folytattam a bútorokkal a csatát: az ágy a szoba közepére került, a szekrényt úgy fordítottam, hogy ajtaja a sarokba nézzen, az olvasólámpát az íróasztal mögé tettem, a könyvespolcot megfordítottam. Anyám kiabált a hátsó szobából, hogy éhes, kapott vajas kenyeret, vizet, tejcsokoládét, aztán rázártam az ajtót. Bezártam a lomok közé, majd bekúsztam az átrendezett szobába, és lefeküdtem az ágyra. Az új rend szerint könyvhöz csak mászással lehetett hozzájutni, az ablakot nem lehetett kinyitni, ha ki akart valaki menni, az íróasztal alatt kellett mászni, asztalhoz leülni, komputert használni? Képtelenség volt. Feküdtem, bámultam a mennyezetet, és az jutott eszembe: anyám mennyit nézte élete során, és közben aggódva gondolt rám. Igen, korábban sok baj volt velem, nem dolgoztam, ittam, semmi tervem nem volt, nem akartam semmit. Csak meghalni olykor. Feküdtem, és gondolkodtam, és rájöttem, anyám ágya a régi lelki göngyöleget hozza vissza, vagyis még mindig változtatni kellett. Lefeküdtem az asztal alá, de ott is zavart, hogy mennyi-de-mennyi bajról olvasott anyám ezen az íróasztalon. Közben kopogott, dörömbölt a hátsó szobából, engedjem ki, erre mondtam, várnia kell. Tűrnie. És különben is, aki meg akar halni…, ne kopogjon. Végül a szekrénybe ültem be, anyám ruhái között fájó háttal vártam. Hajnalban kimásztam, megdermedve nekimentem a széknek, bevertem a lábamat, és azt éreztem, nem változott semmi. Minden olyan volt, mint előtte, a bajok nem lettek kisebbek. A fájdalom sem tanít semmire. Így hát visszatoltam a szekrényt a helyére, az ágyat úgy állítottam, ahogyan volt, az olvasólámpát visszatettem, végül kinyitottam a hátsó szoba ajtaját. Anyám a dobozok között ült, mosolygott rám, és azt mondta, bezárták.
Elvették a szabadságát, félt.
Most kijöhet.
Akkor most kijön.
Átölelt.

 

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap