Rendhagyó prémium

Kő-Szabó Imre, k, 12/30/2014 - 00:12

  Gyula bácsi az évei szerint a hetvenhez közeledett. Ősz hajával, mokány termetével, piros arcával, jó egészségnek örvendett, legalább is ez volt a látszat. Az volt az elfoglaltsága, vagy éppen munkája, hogy a vállalkozó vej szerviz telepén olyan udvarosi feladatot lásson el. Így döntött a családi tanács, amikor látták, hogy Gyula bácsi a lakótelepi lakásban nem találja helyét. Legyen legalább valamiféle elfoglaltsága, ha már élete során munkához szokott. Minden reggel nyolc óra körül bejött a porta kapuján szürke Zsigulijával. Az udvari parkolóban letette kocsiját. Érdekes módon úgy állt be a parkolóba, hogy a többi autó takarta, szinte nem is látszott. Majd fogta vas talicskáját, söprűjét, lapátját és körbe járta a telepet. Összegyűjtötte az eldobált szemetet, rendbe rakta a területet. Volt olyan nap, amikor motoros fűkaszával lenyírta a füvet, kint a telep előtt, de bent az udvaron is. Szép komótosan dolgozott, nem kapkodott el semmit. Meg saját beosztása szerint dolgozott, megvolt minden napra a feladat. Tudta, hogy az udvaron lévő szemetes konténert, minden kedden ürítik. Ilyenkor a hátsó kapun bejött a kukás autó, a két konténert a gép beborította a gyűjtőjébe. Az öreg, a sofőr meg a segítő egy kicsit elbeszélgettek. Olyan volt, mint ha egy szigeten lennének, ők hárman és kényelmesen, egy kis szusszanásként, szót ejtenének a hétköznapi gondjaikról. Volt, amikor a diskurzus a magas politikáról szólt. Amikor befejezték az eszmefuttatást a sofőr, meg a gépkezelő beszállt a kocsiba. A sofőr röviden megnyomta a dudát és kiszólt a lehúzott ablakon:

   - Viszlát fater, majd kedden jövünk! – mintha meg kellene magyarázni, mikor is következik ismét a látogatás. Az öreg intett a kezével, néha szalutált, az autó, pedig kigördült a telepről.

    - Ez is megvan! – nyugtázta önmagának és ment a dolgára..

    A szerdai nap a kávé automatáé volt. A főnök megtiltotta a különböző helyeken folyó kávéfőzést, mert az rengeted időt, elvesz a melóból. Egyszerűbb egy automata beállítása. Az kiszolgálja az igényeket. Ennek működéséért is Gyula bácsi felelt. Korábban traktorodként dolgozott egy téeszben. Szántott, aratott, vagy éppen egy boronával a szénát gyűjtötte össze. Ettől az automatával való törődés egy kicsit messzebb esett, de egyszer megmutatták neki, és attól kezdve úgy készítette, mintha egész életében kávé automaták töltésével foglalkozott volna. Mert ugye kezelni kellett ezt a félautomata gépet. Arra volt csak képes, hogy a bedobott pénzért, kávét, teát, capucsinót, forrócsókit adjon, hozzá poharat, és ha több volt a betáplált pénz, a visszajárót lepengette. Persze ő is tévedhetett, mert ugye ő is egy félautomata volt. Nem kapott teljes kiképzést, így előfordult, hogy nem adott poharat, a kért italt a levegőbe töltötte. Legtöbbször rabló módon „zsebre” tette a bedobott pénzt és meg sem nyikkant. Még elpirulni is elfelejtett. Aztán néha a visszajárót felejtette leszámolni. Ezen soha nem csodálkoztak, mert ugye embertársaitól is megszokott dolog volt az ilyen. Tehát gondozni kellett, poharat tenni bele, kávét, cukrot, tejport, csokoládét, meg ami kellett ahhoz, hogy rendesen, előírás szerint működjön. Karban tartotta, csöveit lemosta, a szennyes folyadékot kiöntötte. Ilyenkor mindig megvendégelte magát egy forró csokoládéval. A nyitott ajtónál megnyomta azokat a gombokat, melyek ezt a részt működtették. Rájött, ha bentről egy kis pecek kiakasztásával úgy érzékelteti a géppel, mintha pénzt dobott volna be, teljesíti kérését. Ez volt a prémium számára.

    Hozzá tartozott még az alapanyagok beszerzése. Leltárt készített, majd telefonon felhívott egy kereskedelmi céget, leadta a rendelést, a leszállított árúkat, pedig az öltözőben lévő lemezszekrénybe, gondosan elzárta.

    Csütörtöki napon kellett a szerelőműhely fáradt olaját összegyűjtenie, egy központi tartályba egybe önteni. Ilyenkor szedte össze az autószerelés, javítás során lehullott, kicserélt vas hulladékokat. A nagyobb darabokat az udvari lerakóba vitte. A kisebb, súlyosabb darabokat, pedig óvatosan becsempészte autója csomagtartójába. Hazafelé aztán a hulladékgyűjtő – MÉH - telepen, eladta. Ezt is a prémiumok közé sorolta. A portások nem nézegették, mit visz az öreg. Úgy voltak vele, ha elkapják, mit mondanak majd? – Az após lopja a vej szereldéjének a hulladék anyagát? Csak legyintettek! Az öreg meg is fogalmazta: - Egy kis zsebpénzt formálok belőle – mondta, ha mégis felnyittatták vele a kocsi hátulját. Csóválták a fejüket, de nem szóltak, elköszöntek az öregtől: - Jó pihenést Gyula bácsi!

    Ez a vascsórás, akkor alakult ki benne, amikor nyugdíjas évei után a rendszeresen kereső ember számára megszűnik a fizetés. Mert ugye, amikor felvette a havi bért, nem szaladt mindjárt az asszonyhoz leadni. Volt egy kis birtoklási idő, amikor a pénz a zsebében lapult. Érezte, most gazdag. Persze relatív volt, mert ugye az ember azzal a pár ezer forinttal azért nem henceghet. De mióta nyugdíjas, más lett a helyzet. Ez az udvari munka sem hozott kedvező változást, mert a havi bérét egy banki számlára utalták, ez az új rend, hozzáférni nem egyszerű, így öregen. Igaz a pénz nem úgy áramlott, mint aktív korában. Nem is kellett annyira, mert erre az időre az embernek megvan mindene. Ingből, gatyából, zokniból annyit halmozott fel, meg karácsonyra, névnapjára azt kapott ismerőseitől, rokonaitól, ajándékba, több nem is kellett.

    Most ugye úgy van, hogy havonta, a megjelölt napon a postás hozza a nyugdíjat. Legtöbbször éppen az asszony kezébe számlálja le Attila, a postás, aztán átveszi a szállításra szánt borravalót és távozik. Az asszony bejön a szobába és elteszi a pénzt a szekrénybe. Gyula bácsit észre sem veszi. A bankba is az asszony jár. Néha azért ad neki pár száz forintot mondván: - Legyen magánál mindig pénz! – ezzel aztán el van intézve minden. Valóban egy darabig elég, mert cigarettára nem költ, már régóta nem dohányzik. Néha, ha nem ül az autóba, megiszik egy fröccsöt. Ezt otthon is megtehetné, de izgalmasabb ezt a kocsmában elfogyasztani. Ilyenkor az ember hall híreket, ő is beleszólhat egy vitába, és nem utasítják rendre. Szóval, ennek különleges hangulata van. Ezt nem érti senki, csak az, aki bejáratos ebbe a világba. Jobb érzés, ha cseng pár forint a zsebében. Erre találta ki a hulladék vasanyag eladását, azzal úgysem lesz több a cégnek, meg a vej jól tudja az üzleti ügyeket csavarni, tehát nem keletkezik veszteség. Gyula bácsi és a szerviz közötti rend több évig működött, szépen, csendben, mindenki megelégedésére.

    Történt aztán egyszer, az öreg Gyula bácsi nem jött dolgozni. Mondták az értesültebbek, beteg lett, hozzá tették: - Benne van a korban! A valóság azonban más volt. Panaszkodott, de csak az asszonynak, hogy fáj a gyomra. – Nem kell fröccsöt innia kendnek! – igazolta ezt ezzel a kifejezéssel. Az öreg meg hozzá tette: - Maga meg komolyan vehetne! Ennek a kétoldali párbeszédnek, az lett a vége, hogy orvoshoz került. Jöttek a vizsgálatok, labor, CT eredmények, és a végén az orvos összegezte. – Daganata van!

    Következtek a kezelések, amelyek alaposan elhúzódtak. Sugárkezelés, később kemoterápia. Gyula bácsi olyan apróra fogyott, mint egy kis madár. Egyszer volt bent a cégnél, alig lehetett megismerni. A fehér ing nyaka csak lötyögött a testén, olyan érzése volt az embernek, ha megfordítanák, talán ki is esne az ingjéből.

    A szerviztelep képe siralmassá változott. A gaz felverte a műhely körüli placcot, a kidobált vas szerelvények hegyekbe álltak. Annyi volt belőle, hogy Gyula bácsi Zsigulijának hátulját többször is meglehetett volna tölteni, persze ha a veterán autó bírta volna a terhelést.

*

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap