Rendszerváltás kérdőjelekkel 11/23

Bogár László, szo, 12/01/2012 - 00:03

 

 

 

Folytatás...

 

 

2. A birodalom “Bokros teendői”

 

Olyan sajátos szocietális fenomenonról ejtünk most szót, amelynek megítélésében nemcsak hogy homlokegyenest eltér egymástól a mainstream és az ehhez képest alternatív magyarázat, hanem ez a jelenség az ún. „rendszerváltozás” legnagyobb erejű ideológiai és politikai összeütközéseinek színtere. Mindez szükségessé teszi, hogy legelőször is megpróbáljuk rekonstruálni azt a narratívát, amelynek segítségével a mainstream megközelítés a Bokros-csomag történéseit a „rendszerváltozás” meghatározó jelentőségű pozitív fordulataként ünnepli. Sőt ma már ennél is tovább megy, és egyenesen a globális hatalomgazdaság „tankönyvbe illő” emblematikus akciósorozataként írja le a globalizációs folyamatok hőseként megnevezett Bokros Lajos tetteit. Lássuk tehát, hogyan érvel ez a narratíva.

 

Az előtörténet fontos eleme, hogy míg 1992 augusztusáig a folyó fizetési mérleg állandó pozitív egyenleget mutat, ettől kezdve egészen 1995 áprilisáig – tehát mintegy két és fél éven át – a fizetési mérleg egyenlege folyamatosan romlik, és aránya kétségtelenül jelentősen felülmúlja azt a szintet, ahonnan kezdve a globális birodalmi fegyelmező hatalmak már erős kritikáiknak adnak hangot. Most még nem belemélyedve az okok elemzésébe, azt is hozzá kell tennünk mindehhez, hogy e folyamatokkal éppen ellentétes irányú tendenciát mutatnak viszont a növekedési adatok. Míg 1992 közepéig a visszaesés trendje mélyül, innentől a tendenciák éles fordulatot vesznek, és – szintén 1995 elejéig ‑ a növekedési dinamika trendje egyre fokozódik. A folyamatok, az elemzéstechnikai felszínen legalábbis azt a közkeletű feltevést látszanak alátámasztani, hogy a magyar gazdaságban a növekedés, illetve a külső egyensúly tendenciái fátumszerűen ellentétes irányba mozognak. A kormányra kerülő MSZP és SZDSZ liberokrata gazdasági szakértői már jó előre jelzik, hogy szerintük a folyamatok rendkívül veszélyes irányokba mutatnak, és hogy az új kormány megalakítása után azonnal akcióba lépnek e vészes tendenciák visszafordítása érdekében.

A bizonytalanság és a rendkívül erős leértékelési várakozások a nyár folyamán már iszonyú erővel ki is provokálják a jelentős leértékelést, ám ez csupán a nyitány. Példátlan módon ugyanis az új pénzügyminiszter ahelyett, hogy csillapítani igyekezne a külföldi hisztériát, ‑ ami az éppen zajló mexikói pénzügyi válság miatt egyébként is rendkívüli ‑ ,drámai nyilatkozatokat tesz a magyar gazdaság „katasztrofális” állapotairól. Az ősz folyamán a nemzetközi gazdasági klíma és Magyarország megítélése folyamatosan romlik, a lélektani feszültség folyamatosan nő, ám a stratégiai megoldásnak nem látszik nyoma. A színfalak mögött zajló csatározások nyomán a pénzügyminiszter januárban lemond. A miniszterelnök sejtetni engedi, hogy konfliktusuk fő oka az volt, hogy ő – mármint a miniszterelnök – semmilyen körülmények között nem tud elfogadni olyan „konszolidációs” elképzelést, amely jelentős társadalmi rétegek életviszonyait kedvezőtlenül befolyásolná. Ám néhány hét múlva, egy márciusi vasárnap este – Surányi és Bokros kíséretében – drámai bejelentésben tudatja az ország népével: a „stabilizáció” elkezdődött.

Az intézkedéscsomag legfőbb makrogazdasági eleme a 9%-os leértékelés, valamint a kvázi-leértékelésként működő 8%-os importvámpótlék és az ezt követő három évben fennmaradó csúszóleértékelés. A központi döntésű ár- és bérintézkedések részben közvetlenül, részben közvetett hatásokkal „állítják elő” a stratégiai cél megvalósulását, vagyis a 18%-ról 28%-ra növekvő inflációt és az ehhez szorosan kapcsolódó – két év alatt közel 17%-os! – reálbércsökkenést, amellyel az egy keresőre jutó reálbér a 30 évvel azt megelőző 1966-os szintre esik vissza. Az intézkedési csomag következő eleme inkább ideológiai célzatú. Ebben a szocietális reprodukciót befolyásoló fejezetben az egyetemi tandíj bevezetése, a családi pótlék rászorultsági elvre alapozása vagy a fogmegtartó kezelések ingyenességének megszüntetése valójában üzenetek. Lényegük a mainstream nyelvén úgy fogalmazódik meg, hogy az „újraelosztó paternalizmus” helyett a „felelős öngondoskodás” irányába mozdul el a kormányzati társadalomfilozófia. És végül a privatizációs fejezet programja szerint a legnagyobb stratégiai szektorokban, a villamosenergia-iparban, a kőolaj- és földgáziparban és a távközlésben nagyarányú privatizálás kezdődik, és a készpénzbevételként megszerzett több mint 3 milliárd dollárt a külföldi adósságállomány csökkentésére használják fel.

Fontos hangsúlyozni, hogy a kormány, de főként a liberokrata elitek és az engedelmes szócsövükként működő média egyértelműen jelezték, hogy „szükségintézkedésekről” van szó, hogy ami történik, az „a kisebbik rossz”, hiszen a „fizetőképesség elvesztése” minden elképzelhető rossz között is a legrosszabb. Az alap-attitűd tehát ekkor még kicsit szégyenkező és defenzív, ám ez később radikális változáson megy át. Napjainkra már a liberokrata elitek eredetmítoszának egyik leghősiesebb epizódjaként rögzült a legendáriumokban, olyan tettként, amelynél nagyobb jót aligha tehetett bárki is a magyar társadalommal.

Mindezek után akkor most vegyük kicsit alaposabban szemügyre a történés ontoszociális mélyszerkezetét. Kiinduló feltételezésünk alapja az, hogy a Bokros-csomag a globális hatalomgazdaság Magyarországon történő berendezkedésének egyik döntő fontosságú mozzanata. A multinacionális tőkestruktúráknak arról a jellegzetességéről van szó, hogy igyekeznek saját talapzatuk felépítésének költségeit és kockázatait a „gazdaszervezetként” tételeződő lokális társadalomra hárítani. Az ilyen bonyolult akció-sorozat eredményes végrehajtásához persze finoman összehangolt együttműködésre van szükség a multinacionális óriások, a globalitás monetáris fegyelmező hatalmai (Valutaalap, hitelminősítők, „nemzetközi pénzügyi és befektetői körök” stb.) és a lokális globalo-komprádor peremtársadalom elitjei között. El kell ismerni, hogy ez az együttműködés az 1994-98-as időszak Magyarországán mintaszerű volt. Hazánk a globális hatalomgazdasági „network” elismert objektuma és a multinacionális tőkestruktúrák kedvelt befektetési és megtelepedési célpontja lett. A dicséretözön legfőképpen azt emeli ki, hogy Magyarország a térség legversenyképesebb gazdasága. Lássuk azonban, hogy mit is takar a „versenyképesség” eufemisztikus fogalma, és mit jelent ez valójában a magyar társadalom vesztes többsége számára.

Ennek megértéséhez azonban vissza kell térnünk a liberokrata elitek diagnózisához, amelyet 1994 őszén felállítottak az 1992-94 időszak gazdaságstratégiai tendenciáiról. Hipotézisük lényege az volt, hogy a növekedés ugyan elindult, de ez veszélyesen „egészségtelen” növekedés. Akárcsak 1945-90 között az ún. „szocializmus” gazdaság-ideológusai, ez a kurzus is a fogyasztásban véli felfedezni azt az „ősgonoszt”, amely minden baj és veszedelem legfőbb forrása. Állításuk lényege tehát az, hogy a külső egyensúly megbomlásának fő oka a fogyasztás kóros „elfutása”, ami jelentős importnövekedést provokált.

A valóság ezzel szemben egészen más. Az 1992 és 1994 között valóban jelentős külgazdasági egyensúlyromlás fő kiváltó oka nem elsősorban az import, hanem az export. Ez csupán késleltetett következménye volt az 1990-92-es külkereskedelmi összeomlásnak, annak a rendkívül brutális átrendeződési kényszernek, amely azért következhetett be, mert az előzőekben említett világhatalmi alku erre lehetőséget adott. Az „impériumváltás” költségeit minden tompítás nélkül az e folyamatban kétszeresen is vétlen vesztes többségre hárították az eastern és western globalizáció alkut kötő urai. A rejtett sokkterápia két-három év alatt felére csökkentette az ipar export-árualapjait és láncreakciószerűen maga alá temette az egyébként életképes gazdasági struktúrákat is. Talán ennél is drámaibb volt a visszaesés a mezőgazdaságban. A gazdálkodási formák átrendeződésének adaptációs veszteségei, a keleti piacok teljes összeomlása és az évszázad aszálya egymásra torlódva az addigi legbiztosabbnak tűnő konvertibilis export-árualapunkat roncsolta szét.

Kétségtelen tény, hogy a nemzeti valuta felértékelődése – noha fékezte az inflációt – tovább rontotta az export esélyeit, és 1994-re már hisztérikussá fokozta a leértékelési várakozásokat. Ha e várakozások felerősödnek, akkor ez kikerülhetetlenül önmagát erősítő hibás körré záródik, ráadásul fokozza az import „túlszámlázására”, illetve az export „alulszámlázására” való törekvést. Ez lehet az egyik döntő oka annak a meghökkentő ténynek, hogy 1992-től 1996-ig évről évre nő a külföldi érdekeltségű vállalatok részesedése a külkereskedelmi egyenleg deficitjében. Miközben ezek a vállalatok 1992-ben a magyar külkereskedelemből kb. 30%-kal, 1996-ban pedig kb. 60%-kal részesedtek, a deficitből való részesedésük 1993-ban már 53%-os, és 1996-ban már gyakorlatilag ők adják a deficit 100%-át, vagyis a tisztán hazai érdekeltségű és még ekkor is a külkereskedelem 40%-át adó szektor egyensúlyban van!

Annak a meglehetősen brutális ténynek, hogy a magyar lakosság „mértéktelen fogyasztási hedonizmusával” szemben – amit a liberokrata elit elhitetni igyekezett – a multinacionális befektetők uralkodó gazdasági hatalommá válása jelentette a fő deficitképző hatást, azért van rendkívüli jelentősége, mert először sikerült empirikus módon alátámasztani a „non-mainstream” közgazdászok e régóta élő gyanúját. Ahhoz, hogy ezt a multinacionális tőkestruktúrák megtehessék, arra volt szükség, hogy miközben a magyar piaci szereplők számára a költségvetési korlát kemény (sőt kőkemény) lett, a magyar belső piac „felpuhuljon”. Az importliberalizáció, a privatizáció, a forintfelértékelő árfolyam-politika és számos más gazdaságstratégiai tényező hatására a magyar piac kifejezetten „puha” lett, különösen a külső szereplők számára. Az előző évtizedekkel ellentétben a magyar gazdasági tér hirtelen „szabadon elérhető” lett a multinacionális tőkestruktúrák számára. A befektetői törekvések piacvédelem, korlátozás, sőt mindenféle közvetett „terelési” szándék hiányában abszolút szabaddá váltak. Ha valaki feltételeket szabhatott – és szabott is! –, az sokkal inkább maga a befektető volt és nem a „national market space” menedzseléséért felelős nemzetállam.

A külföldi érdekeltségű vállalatok masszív túlreprezentáltsága a kereskedelmi mérleg deficitjében jelentős mértékű rejtett profitrepatriálást is feltételez. 1992 és 1996 között a Magyarországon befektetett külföldi tőke „átlag állománya” 10 milliárd dollár felett lehetett, így mérvadó becslések alapján az öt év alatt keletkező profit összmennyisége elérhette a 7-8 milliárd dollárt, ám a „hivatalosan” repatriált nyereségtömeg alig egymilliárd dollárt tett ki. Fölöttébb valószínű, hogy az ugyanezen idő alatt kialakult kumulált külkereskedelmi deficit, amelynek összege kb. 9 milliárd dollár, jelentős mértékben éppen rejtett profitkimentési célokat szolgált. Ezt leginkább az látszik alátámasztani, hogy 1995-ben a kereskedelmi mérleg több mint egymilliárd dolláros javulásában szinte kizárólag a hazai vállalatok játszottak szerepet, a külföldi érdekeltségű vállalatok deficitje változatlanul 2 milliárd dollár felett maradt. Valószínűleg olyan erős volt a rejtett profittranszfer e formájának determinációja, hogy az érintettek annak ellenére sem módosítottak stratégiájukon, hogy a radikális leértékelés és importvámpótlék jelentősen megdrágította ezt a technikát.

Mindezzel azt kívántuk jelezni, hogy a „diagnózis” teljesen hibás felismerésekre épült, és összességében ugyanilyen hibás volt az ehhez kapcsolódó „terápia” is. Ez utóbbi ugyanis a fogyasztás brutális erejű visszafogására épült, és ennek rendelt alá mindent. A globális monetáris értelmező és fegyelmező hatalmak ezt nagymértékben segítették azzal a rafinált hamis tematizációs metafogalommal, amit „ikerdeficit”-ként tart nyilván a mainstream szakirodalom. E teóriának az a lényege, hogy a fizetési mérleg és a költségvetési mérleg egyidejű romlása ugyanannak a folyamatnak a két oldala, és hogy az így előálló ikerdeficitet jelentős mértékben éppen a költségvetési egyenleg radikális javításával lehet megszüntetni. Nos, először is nem nehéz észrevenni ebben az elméletben az állami újraelosztás radikális visszaszorítására való törekvést, vagyis általában az állam korlátozásának a liberokrata narratíva számára evidenciaként értelmezendő parancsát. Másrészt a teória egyik fele egyszerű tautológia, hiszen az teljesen nyilvánvaló, hogy ha a belső felhasználás egésze jelentősen magasabb, mint az előállított jövedelem, akkor az valószínű, hogy a legnagyobb „jövedelemtulajdonos” (az állam) is „túlfelhasznál” és ez az államháztartás magasabb hiányában nyilvánul meg. Az azonban súlyos tévedés és durva, elfogadhatatlan méltánytalanság, hogy erre adekvát válaszként a normatív kiadáscsökkentést alkalmazzuk („fűnyíró elv”). Nem először fordulna elő, hogy ami „makro-aggregátumok” szintjén igaz, az egyáltalán nem feltétlenül igaz az egyes „részsokaságok” esetében. Ha ugyanis ezek között „létminőségükben” eltérő társadalmak vannak, akkor a fő átlag a szó szoros értelmében „semmit”-mondóvá válik.

Nagyon leegyszerűsítve, ha a fizetési mérleg azért romlik, mert az itt tevékenykedő multinacionálisok „kreatív” könyvelést alkalmazva, így csempészik ki a profitjukat, vagy mert a globalitás lokális elitjei az importliberalizálás nyomán jelentősen növelik a méregdrága importált luxusjavak iránti keresletüket, akkor nem biztos, hogy az a legcélszerűbb és legméltányosabb magatartás, ha ezért a költségvetés és valamint az infláció hatalomgazdasági szivattyúival az alávetett roncs- és törmeléktársadalmakat büntetjük. Márpedig ontoszociális lényegét tekintve, ez volt a Bokros-csomag fő törekvése.

Az infláció lökésszerű növekedése (18%-ról 28%-ra ugrott az infláció éves üteme néhány hónap alatt) ráadásul rendkívül differenciáltan érinti a különböző társadalmi csoportokat. Aki sem a tradicionális „naturálgazdaságba” nem tud visszaváltani, sem tartalékokkal, sem olyan alkuerővel nem rendelkezik, hogy saját munkaerejének árát „hozzáigazítsa” az árszínvonal általános emelkedéséhez, az kiszolgáltatott áldozata az infláció gyorsulásának. Aki viszont jelentős „konvertálható” tartalékokkal bír és saját produkciójának áraiban az őt sújtó terheket képes továbbhárítani, az akár nyertese is lehet a változásoknak. Erre utal az is, hogy míg a bérből és fizetésből élők jövedelempozíciója reálértékben 20%-kal romlott 1995-96-ban, a tőketulajdonosok profit,-kamat-és osztalékjövedelmei reálértékben 40%-kal nőttek. Ez utóbbi csak azért következhetett be, mert az 1994 közepétől folyamatosan gerjesztett hisztéria sikeresen provokálta ki 1995 közepére a 13%-os reálkamatot, olyan körülmények között, amikor semmi nem indokolt volna 3%-nál többet. Nos, tíz százalékpontnyi ajándékként kínált kamatprémium már elég komoly mozgósító erő ahhoz, hogy a globális hatalomgazdaság aktorai rövid időn belül az „emerging market” legsikeresebb országának kiáltsák ki Magyarországot és az átalakulás tankönyvbe kínálkozó nagymesterének Bokros Lajost.

Az infláció felpörgetésével végrehajtott és a XX. század folyamán békeidőben példátlan reálbércsökkentéssel a bérből és fizetésből élő vesztes többség megfegyelmezése egy másik szimbolikus üzenetsorral is folytatódott. Azért „szimbolikus”, mert egyrészt az Alkotmánybíróság utólag megsemmisítette e „szociálisreformcsomag” jelentős hányadát, másrészt az ezekkel megtakarítható költségvetési kiadások egyébként is egészen jelentéktelenek voltak (vagy inkább lettek volna). És végül szimbolikusak abban az értelemben is, hogy csupán felszíni jelzések, „üzenetek” voltak a hatalomgazdasági stratégia hosszú távra szóló fegyelmezési programjának irányáról és dimenzióiról. A felsőoktatás ingyenességének megszüntetése, a gyermekgondozási segély, a gyermeknevelési támogatás és a családi pótlék jogosultsági körének szűkítése vagy a fogmegtartó kezelések ingyenességének megszüntetése vészjósló egyértelműséggel igyekezett világossá tenni az új társadalomfilozófiai trendeket. Azt, hogy a végleg három társadalomra hasított magyar „társadalom” egyes szocietális univerzumai milyen jövővel számolhatnak. Ebből a jövő vízióból egyértelműen kiderült, hogy az uralkodó társadalmi valóságot egyedül generálni képes lokális peremtársadalmi elit végképp eloldani készül minden szolidaritásköteléket, ami még a másik két társadalomhoz – a nemzeti középtársadalomhoz és a roncstársadalomhoz – köti. Az ún. „államháztartási reform”, vagyis a humán szféra, az oktatási-kulturális és egészségügyi-szociális rendszerek privatizálása, a magánnyugdíjpénztárak bevezetése ennek a „hosszú menetelésnek” a főbb állomásai. Bokros és programja ezekkel a szimbolikus lépésekkel azt üzente, amit az MSZP frakcióvezetője a program bejelentését követő heves parlamenti viták során azzal a diadalmas mondattal fejezett ki, hogy „most ért véget a Kádár-korszak, nekünk volt bátorságunk végleg szakítani vele”. Nos, ez a rafinált és gonosz, mondat az egész hamis tematizációs szerkezetet egyszerre jeleníti meg. Abban ugyanis lehet valami igazság, hogy az Antall-kormány kétségbeesett és módfelett ellentmondásos kísérletet tett arra, hogy legalább tompítsa a nyers „reökonomizált” kapitalizmus, a „piac diktatúrájának” brutalitását, és ebbéli igyekezetében valóban mutatott hasonlóságot a kádárizmussal. Kádár ugyanis, szintén óvatosan, csupán arra tett kísérletet, hogy a magát „szocializmusnak” nevező nyers politikai kapitalizmus pusztító kegyetlenségét fékezze. Kérdés azonban, valóban dicsőség-e az, hogy a Bokrosprogrammal az MSZP-SZDSZ komplexumot uraló liberokrata elit végleg likvidálni igyekezett azokat az intézményes technikákat, amelyekkel Kádár és Antall a vesztes többséget sújtó kifosztást igyekezett legalább kulturált keretek között tartani. Az említett frakcióvezetői kijelentés akkor lett volna becsületes, ha azt is hozzátette volna, hogy a kádárizmus felszámolása után, most, a legújabb kori magyar kapitalizmus nagyobb dicsőségére, bátran vállaljuk Grósz Károly örökségét, a „rendőr-bankár” nagykoalícióra épülő „reformdiktatúrát”.

Végül, de nem utolsósorban Bokros gazdaságpolitikai stratégiájának harmadik fő eleme a magyar gazdaság legértékesebb „hatalomgazdasági” komplexumainak a radikális „de-nacionalizálása”. Ez utóbbi kifejezést azért használtuk, mert kérdés, hogy vajon lehet-e „privatizációnak” nevezni azt a tulajdonváltási aktust, amelynek során a magyar állami tulajdon egy darabja egy másik állam tulajdonába kerül. (Talán esetleg a „transzetatizálás” lehetne még az adekvát fogalom a jelenség leírására.) A világgazdaságban – részben a mexikói válság nyomán – kialakuló bizonytalanságot és hisztériát kihasználva, a Bokros-csomag újabb „konszolidációs” elemeként az energiahálózatok, a kőolaj- és gázipari komplexum és a távközlés legértékesebb darabjait kivonták a nemzeti ellenőrzés alól. Mivel olyan stratégiai jelentőségű szegmentumokról van szó, amelyeknek az értéke, éppen a szimbolikus hatalmi elem miatt, bizonyos értelemben „felbecsülhetetlen”, így nehezen adható válasz arra a kérdésre, hogy vajon megérte-e. Hogy nagy valószínűséggel ismét csak a magyar nemzeti szuverenitás újabb „csonkolásáról” van szó, azt jól jelzi az akció „második felvonása”. A kormány ugyanis nemcsak az eladásokat hajtotta végre „rajtaütésszerűen”, hanem ugyanígy „revolverezett”, amikor keresztülverte a parlamenti döntést arról, hogy az ellenértékként kapott több mint 3 milliárd dollárt a külső adósságállomány gyorsított ütemű törlesztésére fordítsák. Elhangzott ugyanis a kérdés, hogy mire ez a nagy sietség, és hogy nem kellene-e valami olyan konstruktív társadalmi-gazdasági cél, amelyet ha ebből a 3 milliárd dollárból valósítunk meg, a hozadék nagyobb lehet, mint az a kamat, amelynek fizetését megtakarítjuk azzal, hogy „előtörlesztünk”. Nos, erre a kérdésre az a szimptomatikus válasz született, hogy nem, ez lehetetlen, mert bármilyen efféle cél hozadéka mindenképpen kisebb kell legyen, mint az adósságunkért fizetendő kamat. Ez azért módfelett elgondolkodtató, mert akkor ezek szerint már a hitelek felvételénél – a 70-es és 80-as évek során – bizonyosan lehetett tudni, hogy nincs – és nem is lehet! – olyan cél, amelynek megvalósítása esetén olyan hozadékhoz jutnánk, amelyből a kamatokat fedezni lehetne. Ebben az esetben viszont joggal merül fel a kérdés, hogy akkor ki és hogyan mert mégis a hitelek felvétele mellett dönteni, hisz a hitelfelvétel ebben az esetben “öngyilkosság”, vagy ha tudatosságot feltételezünk, nemzetvesztő hazaárulás.

A Bokros-csomag tehát, szemben meghirdetett céljaival, hamisan értelmezett diagnózisra épülő torz és a nemzeti társadalom erőforrásait kifosztó akciósor volt. Ontoszociális lényegét tekintve az volt a funkciója, hogy a berendezkedő globális birodalom hatalomgazdasági struktúrájának felépülését megfinanszírozza. Hatalmas és professzionálisan megkonstruált értékszivattyúként működött tehát, pontosabban a magyar társadalom ökoszociális terébe beépített szivattyút ez az aktus hozta működésbe. Ezzel lezárult az ún. „rendszerváltás” első nyilvános szakasza. Az új szuverenitásgazda megkezdte „üzemszerű” működését.

 

 

   

Folytatjuk...

 

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap