Rendszerváltás kérdőjelekkel 19/23

Bogár László, h, 02/04/2013 - 00:02

 

 

 

 

 

Folytatás...

 

10. A nagy globális “álság”

 

Ám Gyurcsány Ferencnek és “reform-politikájának” a kegyelemdöfést végül is az a történés adta meg, amely az elmúlt három év során nemcsak a Magyarország nevű lokalitás, hanem az egész globális világ folyamatait meghatározza. 2008 nyarán olyan globális válságörvénylések kezdődtek el, amelyek ősszel már olyan drámai eseményekbe fordultak, amelyeket a világ évtizedek óta nem élt át. Ennek a történetnek ma sincs vége, és nagyon nehéz is megjósolni, hogy mi vár még ennek kapcsán világunkra. Ha megpróbáljuk megvonni ennek a három évnek a mérlegét, akkor nagyjából az alábbiakban foglalhatjuk össze a történések lényegét. A globalitás hatalmi rendszere láthatólag egyre súlyosabb válságba kerül. Ez a válság a legmélyebb szinteken alapvetően ontológiai krízis, a globalitás, mint lét-mód olyan brutálisan megy szembe a létezés egész talapzatával, hogy ez egyre iszonyatosabb reakciókat vált ki a megtámadott létből. Az a komplex öko-szocio-kultúrális világdiktatúra és lét-erőszak, amelyet a globalitás gyakorol az önmegsemmisülésbe hajszolja a világot. Mindebből logikusan következik, hogy a konstrukció már valójában nem létezik csak “fennáll”, és ez a “fennállás” egyre hatalmasabb kötségeket emészt fel. A növekvő ellenállás ugyanis értelemszerűen növeli a befektetendő energiát és annak fajlagos költségeit. A költségek fedezésére a globális birodalom egyre gyorsabban növeli a lokalitások kifosztási-rátáját, ami még nagyobb ellenállást vált ki, és máris kibontakozik előttünk az, az öngerjesztő örvénylés, amely leállításának feltételeit most már elméletileg is rendkívül nehéz feladat pontosan leírni.

A válság látszólag a “felelőtlen hitelezéssel” vette kezdetét, legalább is az uralkodó beszédmód máig is ezt tartja a válság legfőbb okának. Aligha tagadható, hogy a lejátszás-technikai felszínen valóban ezt találjuk. Első sorban az USA-ban, de jelentős mértékben Nyugat Európában is a fogyasztási, de legfőképpen az ingatlan hitelezés hatalmas és veszélyes globális piaramis-játékká kezdett válni. A hitelben történő dinamikusan növekvő fogyasztás mélyebb okainak megértéséhez itt újabb rövid kitérőt kell tennünk.

Az elmúlt néhány száz év során a tőke-tulajdonosok vágyakozásának legvégső tárgya a napi 24 órás munkaidő és nulla bér kombinációjával leírható konstrukció volt. Kétségtelen tény, hogy ez volna a “legversenyképesebb” megoldás, de sajnos tapasztalatilag könnyű belátni, hogy tartósan aligha működtetethető. Ám a tőke ahol és amikor csak tehette igyekezett a napi munkaidőt a 24 óra közelében, a bért pedig a nulla közelében tartani, noha szomorúan tudomásul vette, hogy ezek a legvégső fiziológiai határok. Csak a XX. század közepén kezdett lassan kiderülni, hogy a “végső megoldás” nem a munkaerő-állatok fiziológiai határ közelébe vitt kifosztásában rejlik, hanem a fogyasztóerő-állatéban, ott ugyanis, bármilyen különösen is hangzik, nincsenek ilyen végső fizikai korlátok. Az engedelmes fogyasztóerő-állat fogyasztása térben és időben is kvázi-végtelenül tágítható. Térben azért, mert az engedelmes konzum-idióta, pláza-zombi azt is fogyasztja, ami nemcsak, hogy nem építi az egészségét, hanem rombolja azt. A szakértők szerint ma a világon élelmiszerként forgalomba hozott áruk legalább 10%-a már legyártása pillanatában is veszélyes hulladéknak minősül. Ám, ha a fogyasztók megvásárolják és jóízűen elmajszolják azt a százmilliárd dollár értékű “junk-food” (“szemét-kaja”) tömeget, amelyről a globális véleményhatalom lám nyíltan és cinikusan ki is mondja ezt, akkor miért kellene ebben a derék fogyasztókat megakadályozni?  Így legalább az előálló betegségek gyógyítására mindjárt ott a globális hatalom-gazdaság “betegség-ipari” üzletága, amely a busás profitért szívesen gyógyítgatja azokat a betegségeket, amelyek az ő pusztító tevékenysége nélkül nem is léteznének. (“Pártunk és kormányunk sikeresen számolja fel azokat a problémákat, amelyek pártunk és kormányunk nélkül nem is léteznének.”)

Az engedelmes fogyasztóerő-állat működtetése nemcsak térben, hanem időben is végtelen távlatokat nyit, hiszen, nemcsak azt fogyasztja, amire semmi szüksége nincs, hanem akkor is fogyaszt, ha nincs pénze, vagyis munkaerő-állat minőségében nem kapja meg e végtelenített fogyasztás fedezetét. Fogyasztása azért lehet időben is kvázi-végtelen, mert ott a hitelezés rendszere. Korlátlanul (legalább is látszólag!) fokozható a futamidő, és ha kell a következő nemzedék(ek) élete is megterhelhető. Ebből a nézőpontból válik drámaian érthetővé, hogy mi célt is szolgált a tradicionális társadalmakban a “kikürtölés” intézménye. A tradicionális társadalmak következetesen tiltották a kamat-szedést, mert pontosan tudták, hogy a kamat exponencialitása nem fér össze az élet lényegével. Ha valaki egy dollárt tesz a bankba évi 2%-os kamatra, az összeg 2000 év elteltével, kamatos kamattal számolva 25 ezer trillió dollárt tenne ki! Vagyis a Föld minden lakójának 4 ezer évi fizetését kellene odaadni a szerencsés betétesnek. De mivel a kamat-szedés tilalmát nem igazán lehetette betartatni, a szakrális elitek bizonyos időközönként egyszerűen eltöröltek minden adósságot,és ezt az országot bejáró kürtösök hírdették ki. A szakrális elitek így próbálták megakadályozni, hogy az adósságok a jövő nemzedékeit is megterhelhessék.

A “felelőtlen hitelezés” tehát mondhatni természeténél fogva jelen van a globalitás létmódjában, hiszen csak ezzel lehet a fogyasztóerő-állatok kvázi-korlátlan fogyasztását biztosítani. A világot behálózó multinacionális vállalatok letarolják a lokalitások népét, reálbérét évtizedekkel az előtti szintre nyomják vissza, és így hatalmas profitra tesznek szert, ám a globalitás kígyója itt saját farkába harap. Egyrészt azért, mert így a kifosztott munkaerő-állat alig tud fogyasztani, más részt, mert a hatalmas profit egyre jelentősebb részét kénytelen a globális bankrendszerben tartani, és ott kamatoztatni. Kicsit érdes hasonlattal élve a multi a “rabló”, a globális bank meg az “orgazda”. Az orgazda “kezét pedig égeti a “lopott jószág” így kellően magas kamatért bármilyen felelőtlen hitelezésre kész. Sőt igyekszik is mindent megtenni azért, hogy a mit sem sejtő adósok ne is érzékeljék a kockázatokat. A “felelőtlen hitelezés” már csupán a lejátszás-technikai feszínt jeleníti meg, és persze mindíg csak idő kérdése, hogy a globális “lufi”  (“bubble economy”) mikor pukkad el. Az elmúlt három év válsága azonban legalább ilyen mértékben “álság” is, amennyiben “csinálva van”, vagy legalább is “csinálva” is van. Ha ugyanis részletesen szemügyre vesszük 2008 drámai ősze fejleményeinek visszatükröződését a meghatározó globális médiumokban, azonnal feltűnik valami. Még pedig az, hogy ezek az igen nagy befolyású vélemény-hatalomként tételeződő orgánumok nemcsak, hogy nem igyekeztek tompítani a történések drámaiságát, hanem elég nyilvánvaló módon és látványosan fokozták azt. Könnyű belátni, hogy a világ urainak az lett volna az elemi érdeke, hogy a hisztéria mihamarabb “lecsengjen”, a globális média mégis heteken át mindent megtett azért, hogy az általános “világvége” hangulat mindenen úrrá legyen. Az önteljesítő jóslat logikája alapján így a válság szinte napok alatt öngerjesztővé vált, hiszen elméletben sem létezik olyan pénzügyi rendszer, amely azt a napok alatt kialakuló eladói nyomást kibírta volna. A Economist címlapján például heteken át a lehető legdrámaibb grafikák jelzik, hogy itt a vég, meneküljön ki merre lát. Mindez már akkor is gyanakvást keltő mozzanat volt, a lezajlott folyamatok tükrében azonban ma már bizton állíthatjuk, a globális birodalom tudatos akciósorozatáról van szó. A hisztériára azért volt szükség, hogy kellő képpen megrettentsék a világ népeit, és a népekért felelős kormányokat, nemzetállamokat. A figyelmeztetés egyértelmű volt: ha nem tesztek “valamit” azért, hogy a világ pénzügyi rendszere ne omoljon össze, akkor a pénzügyi összeomlás társadalmi újratermelési katasztrófához, ez pedig permanens polgárháborúhoz, teljes káoszhoz, a nyugati civilizáció széteséséhez vezethet. Az viszonylag gyorsan kiderült, hogy ez a “valami” nem lehet más, mint egy kis “viszonzatlan transzfer”, magyarul ajándék a világ pénzhatalmi rendszere számára. És valóban, egyetlen év alatt a világ kormányai összesen kb. 12 ezer milliárd dollár ajándékban részesítették a “bajba jutott” pénzhatalmi rendszert. A globális pénzoligarchia ebből a gigantikus összegből először is bőkezűen megjutalmazta önmagát. Szó se róla, volt mit ünnepelni, hisz az évszázad trükkje bevált, így érthető volt az örömük, és, az, hogy egyes vezetők tíz milliárd forintnak megfelelő jutalmakat vettek fel a kimagasló “teljesítményükért”.

Az adófizetők pénzéből végrehajtott pénzdáridó érhető módon kicsit irritálta a világ közvéleményét, de egy kis rosszalláson kívül más baj nem történt. Az önmegjutalmazásban különösen élen járt az a Goldman Sachs, amelyről utóbb kiderült, hogy nagyon kreatívan működött közre a válság kirobbantásában. Sok tíz milliárd dollár értékben adott el ugyanis rendkívül nagy kockázatú értékpapírokat (“mérgezett derivatívákat”) elsőrendű követelésnek álcázva azokat. Amint a gyanútlan vásárló kifizette a vételárat, az erre jó előre felkészült Goldman Sachs brókerek azonnal felvették azokat a spekulatív pozíciókat, amelyekből elkezdtek nagyértékű üzleteket kötni az általuk éppen az imént eladott értékpapírok ellen. Ez a történet szép példája annak, hogy az “önszabályozó” piac, hová is “önszabályozná” a világot, ha az valóban el is hinné az piaci önszabályozás hazug mítoszát.

A bőkezű önmegjutalmazás után megmaradó ingyen pénzeket a világ pénzhatalmi rendszere szépen elhelyezte a nemzetállamok jegybankjaiban, ahol azok szerény, de biztos jövedelemhez juttatták, de most már őket. Az a tény, hogy úgy mellesleg ezt a gigantikus pénzt arra kapták volna, hogy ebben a kétségtelenül kockázatos hisztérikusan bizonytalan helyzetben is hitelezzenek, itt már valahogy elfelejtődött.  Könnyű ugyanis belátni, hogy, ha a rendkívüli bizonytalanság miatt azok sem jutnak így hitelhez, akik egyébként elsőrendű adósok lennének, akkor megint csak az önbeteljesítő jóslat logikája alapján, a válság tovább mélyül, hiszen azok is tönkremennek, akik egyébként  kiválóan működnének. Ráadásul a rohamosan növekvő munkanélküliség és az ebből eredő fizetőképes kereslet csökkenés eleve gyorsította a vállalkozások tömeges tönkremenetelét, így félő, hogy ez a negatív spirál most már valóban végezetessé válhat a világ számára.

Mindezeket követően a globális pénzoligarchia kis hatás-szünetet tartott. Időre volt ugyanis szükség ahhoz, hogy a pénzajándék, és az ehhez kapcsolódó mega-botrányok okozta feszültségek csillapodjanak. Majd egyre inkább sokasodni kedtek azok a hangok az uralkodó globális beszéd-térben, hogy nincs ez így jól. Mármint az nincs jól, hogy a nemzetállami költségvetések hiányának és az ennek nyomán előálló államadósságnak a  növekedése minden elképzelést felülmúló gyorsasággal növekszik. Nincs ez így jól, ingatta a fejét a “globalo-gazdi”, ez engem, a “piacot” kifejezetten irritál. És elkezdődött az újabb hisztéria-hullám, amelyben már a “pazarló-túlfogyasztó” állam, és annak polgárai kerültek a célkeresztbe. A hisztériakeltő globális média újra a hamis értelmezés ketrecébe zárta a világot, hiszen az már elbeszélhetetlen, hogy a nemzetállami költségvetések rohamos eladósodása éppen a 2008-ban mesterségesen felszított hisztéria, illetve az “álság-válság” nyomán kizsarolt 12 ezer milliárd dolláros “váltságdíj” következménye. És, hogy  szemantikai szinten a metaforák, szimbolumok világában is átvegyék a teljes ellenőrzést, bevezettek egy drámai rövidítést a világsajtóban, ez a PIGS. A rövidítés Portugália, Írország (vagy éppen Itália), Görögország és Spanyolország neveinek kezdőbetűiből ered, és, hogy, hogy nem angolul a PIGS azt jelenti Disznók! Az üzenet kétirányú. Részben alkalmas arra, hogy a kevésbé eladósodott elit-országok közvéleménye előtt úgy állítsa be, hogy ezen országok lakói lusta, ingyenélő, pazarló gazfickók, akik meg is érdemlik a sorsukat, és azt a brutális megszorítást, ami ezek után rájuk vár. A másik, mélyebb üzenet, hogy a “globalo-böllérek” elkezdték fenni a késüket, és disznóként vágnak le minden országot, amely nem követi a “piacok” diktátumait.

Az első áldozat Görögország lett, pontosabban ő kapta a halálraítélt tesztbábú szerepét, akin megmutatják, hogy hogy jár az, aki dacol a globális pénzhatalmi rendszer figyelmeztető-fegyelmező fegyveres erejével. Görögország az elmúlt évtized folyamán mindíg pontosan ugyanabban a makrogazdasági helyzetben volt. Az állami költségvetése krónikusan magas deficitet mutatott, viszonylag magas volt az államadósság, de az egész rendszer minden további nélkül biztonságosan üzemeltethető volt. Ám a globális média uszító-hatalma némi hisztériakeltéssel 10 hónap alatt elérte, hogy Görögország a világ legnagyobb pénzügyi kockázatú országává váljon, pedig közben a “fundamentumokban” semmi sem változott. Ez a brutális akció jól jelzi, hogy a globális hatalmi rendszer professzionális virtuozítással használja ki a társadalom-lélektani fegyverek nyújtotta lehetőségeket, és, mint a példa is mutatja ezek a lehetőségek ma már szinte korlátlanok. És mivel a megrettent Európai Unió azonnal kifizette a 110 milliárd eurónyi váltságdíjat, a “piacok” megnyugodtak. Nyilván ezzel is jelezni kellett a “globalo-gazdinak”, hogy megbízható ügyféllel van dolga a világnak, és aki engedelmes, azt nem éri bántódás. Mindez arra emlékeztet, amit a klasszikus vicc úgy fogalmaz meg, hogy amikor a labdázó gyerekek berugták labdájukat Lenin elvtárs kertjébe, az ugyan késsel kiszúrta és csúnyán káromkodva dobta vissza, de hát akár közéjük is lövethetett volna. Vagy a Pál utcai fiúk hasonlatával élve, aki önként odaadja az üveggolyóit a Pásztoroknak, az valójában “jól jár”, hiszen, aki nem ezt teszi, azt üveggolyóik elvétele után még jól meg is rugdossák.

És a globális értelmező hatalom hamis beszédmódja ezt úgy “fordítja le”, hogy a görög nép kapott 110 milliárd eurót, persze érdemtelenül, hiszen, mint tudjuk, lusta, hedonizál, pazarol és túl-fogyaszt. Pedig ez a gigantikus pénztömeg azokhoz a spekulánsokhoz jut el végül, akik eredményesen hiszterizálták “fel” a görög állampapírok eurokamatlábát 2%-ról 12%-ra, és így ez a “csekély” 10% pontnyi extraprofit a “jól végzett munka” jutalma. Hasonló “mészáros” munka ment végbe azóta Írországban is, és már készülőben van Portugália “levágása” is. A perifériák “disznó” államai azonban csak az előjátékot jelentik, a valódi célpont maga az Európai Unió és az euró, mint világpénz.

A 2008 őszén Magyarországon lejátszódó “sajnálatos események” már bizonyos értelemben a fent leírtak főpróbájának számítottak. Az 1956-tal való szándékos dramaturgiai összehangolás aligha tagadható, hiszen a hisztériakeltés, majd a drámai csúcspont éppen az október 23.-át megelőző hétre esik, majd a Magyarország közvetlen birodalmi irányítás alá helyezését megalapozó IMF megállapodást november 4.-én írják alá. Az egész színjáték a “három V” címet is viselhetné, vagyis Valutaalap, Verőlegények, Védelmipénz. A lejátszástechnika nagyon hasonlít ugyanis ahhoz, amikor egy panzióban, vagy étteremben megjelenik egy diszkrét úr, és azt ajánlja a tulajdonosnak, hogy némi szerény díjazásért ő és cége szívesen megvédenék. De, hát kitől kellene engem megvédeni? - kérdi a megrettent tulaj. Természetesen tőlünk, hangzik a diszkrét úr vészjósló válasza, és, ha ez nem lenne elég meggyőző erejű, akkor behívja a “fiúkat” akik rendeznek egy kis “bemutatót” és a tulajdonos akkor már biztosan rádöbben, hogy bizony-bizony tényleg védelemre szorul.

A 2008 tavaszi népszavazást követő hónapok során az uralkodó globális és lokális média csak “arról szólt”, hogy a demagóg ellenzék meghiúsítja a szerkezeti reformokat, és ez Magyarország vesztét okozza majd. Sőt íme máris erről van szó, hiszen látható, hogy a globális válság azonnal leteríti a reform-hiányos legyengült országot. És, mint az később kiderült a magyar kormány titokban már júniusban szándéklevelet jutatott el a Nemzetközi Valutaalaphoz, amelyben jelzi, hogy a pénzügyi instabilitás miatt valószínűleg szükségessé válik egy olyan készenléti hitelkeret, amely a költségvetés megrendülése esetén garanciát ad a “piacok” számára a magyar állam fizetőképességét illetően. És persze ennek fejében jó előre ígéretet tesz az újabb megszorításokra, illetve “szerkezeti reformokra”, amelyeket a jelek szerint ezzel a kettős csavarral külső (IMF) diktátumként fetűntetve próbált a magyar társadalomra kényszeríteni. Mindez  elég egyértelműen jelzi, hogy egyszerű színjátékról van szó, amelyet a magyar kormány és a globális pénzhatalmi rendszer már hónapokkal a globális hisztéria kitörése előtt precízen megtervezett, és csak a konkrét időzítésre vártak. És a megfelelő pillanat ősszel el is érkezett. A Lehman Brothers nevű amerikai óriásbank szeptemberi összeomlása volt a “start-pisztoly”, amely 600 milliár dolláros pénzügyi krátert maga után hagyva, elindította a hisztéria örvényeit. A magyar tőzsde három hét alatt nagyobbat zuhant, mint fennállása óta bármikor, és a forint árfolyama is gyorsuló ütemű romlásba kezdett. Mint később kiderült néhány európai óriásbank, frankfurti és londoni brókerei néhány nap alatt kb. 70 milliárd eurót mozdítottak meg, hogy beálljanak azokba a spekulatív pozíciókba, amelyek 2008 végére az augusztusi 250 forintos euróárfolyam helyett 500 forintosat vártak. Márpedig, ha valamely erőcsoport ilyen pozíciókat vesz fel, igyekszik is mindent megtenni, hogy ez be is következzen. A “verő-legények” tehát megtartották a “bemutatójukat”, és a halálra rémült, pontosabban halálra rémültségét mímelő “tulaj”, vagyis a magyar állam azonnal kifizette a “védelmi pénzt”, egekbe emelte e kamatlábat, felvette az IMF hitelt, és hagyta zuhanni a forintot.

A globális pénzhatalmi oligarchia Magyarországon kísérletezte ki tehát azokat az eljárásokat, amelyeket most már rutinszerűen alkalmaz a világ lokalitásainak a kifosztására. Gyurcsány Ferenc, és a globalo-kollaboráns belső oligarchia elérte a célját. A megszorítás és a “reform” most már nem az ő belpolitikai diktátumuknak látszott, hanem a tekintélyes nemzetközi intézmények és a globális “piacok” megfellebbezhetetlen döntésének. Ez azonban már nem volt elegendő Gyurcsány Ferenc személyes megmeneküléséhez, a globális kiválasztó hatalom ugyanolyan határozottan “vonta vissza” 2009 tavaszán, mint, ahogy felépítette 2004-ben. Némi bohózatba illő miniszterelnök-kereső hét után Bajnai Gordon “csődgondnokságával” próbálták eljuttatni az országot a rendezett “rendszer-megdöntéshez”, ami 2010 tavaszán be is következett. Bár erről majd a könyv utolsó részében több fejezet is szól, most csak egy 1991-es Cseh Tamás dalból idézve: “Azért lettünk mi mostan szabadok, mert megengedték nekünk a nagyok!”, vagyis az “engedélyezett szabadságok” e szépúj világában már “csak” azt kell majd tisztáznunk, hogy mi is a 2010-ben kivívott “forradalmi új rendszerünk” birodalmi “ára”, és mi az, az ezt megalapozó paktum, amely ma még a menevezthetetlen mélyben lapul.

De kis kitérőként érdemes azon is elmerengenünk, hogy az elmúlt évek során számos alkalommal találkozhattunk az uralkodó közbeszédben azzal a fordulattal, hogy „a piac azt nem engedné”, „a piac ezért megbüntetne minket”, „a piac ezt aligha tűrné el”. Mindez arra enged következtetni, hogy ez a bizonyos „piac” igen fontos szereplője az életünknek, hiszen minden társadalmi, gazdasági politikai lépés helyes vagy helytelen volta kizárólag attól függ, hogy a „piac” mit szól hozzá. És persze ebből elég logikusan következik az is, hogy akinek kedves az élete, az bizony mindent igyekszik is megtenni azért, hogy döntései találkozzanak a „piac” ítéletével. Mindez azért érdekes, mert úgy egyébként az „lett mondva” valamikor húsz évvel ezelőtt, hogy Magyarország innentől szabad és független ország, ahol a hatalom a népé, aki mindezt a nyugatias demokrácia intézményein keresztül gyakorolja. És a 2010-es választások óta meg „az van mondva”, hogy ez a húsz évvel ezelőtt létrejött rendszer valójában rossz rendszer volt (szó mi szó valóban az volt), és a rossz rendszereket meg szokás dönteni, és a magyar nép most demokratikusan megdöntötte. Érdekes módon a „piac” korlátlan uralmát ez nem nagyon zavarta/zavarja, pedig valószínűleg az eddig volt rossz rendszer is tisztelhette a „piacot” mert egyébként elég nehéz lenne elképzelni, hogy hogyan állhatott fenn ilyen sokáig. A „piac” a maga részéről még üdvözölte is a 2010-es nagy győzelmet és a kétharmados felhatalmazást. De, hát akkor ki ez a titokzatos „piac”, aki teljesen függetlenül attól, hogy valami a magyar nép és annak kormányai parlamentjei szerint jó vagy rossz, ítél mindenek felett? És, hát azt már csak egészen halkan merjük megkérdezni, hogy ki, mikor és hogyan is hatalmazta fel ezt a bizonyos „piacot”, hogy élet és halál ura legyen?

Talán segíthet minket a „piac” titokzatos lényegének a megismerésében, ha megpróbáljuk áttekinteni, hogy mit szokott volt szeretni, vagy éppen nem szeretni az elmúlt évtizedek során. A piac leginkább az „ingyenes dolgokat” nem szereti. Szokta is mondogatni, hogy „nincs ingyen ebéd”, vagyis minden társadalmi, gazdasági, politikai szereplő köteles becsületesen megfizetni mindennek az árát. Tessék öngondoskodni szokta ennek alapján biztatni a „piac” azokat, akik nem öngondoskodnak, pedig tudhatnák, hogy a „piac” szerint ez nem szép, csak hát nincs nekik miből. Érdekes módon az viszont tetszik a „piacnak” sőt el is várja, hogy az államok óriási nyílt vagy rejtett támogatásban és/vagy kedvezményekben (vagyis ingyen ebédben!) részesítsék a világ legnagyobb transznacionális óriás vállalatait, mert ezek a támogatások fokozzák az adott ország nemzetközi „versenyképességét”. Ebből mindjárt az is kiderül, hogy a „piac” szereti a versenyt és a versenyképességet. Azt mondja például, hogy az, az ország lesz versenyképesebb, amelyik sokat áldoz a humántőkére, mert ez minden gazdagodás alapja. (Ebben egyébként igaza is van!) Ám azt már nagyon nem szereti a „piac”, ha nőnek a bérek, vagy az adók, mert ez meg rontja a versenyképességet. Arra persze nincs válasz, hogy, ha nem nőnek vagy a bérek vagy az adók (vagy mindkettő) akkor miből és hogyan lenne humánbefektetés, hiszen ez csak úgy képzelhető, ha vagy van elegendő bér, hogy abból a „munkaerő” piaci alapon vásároljon magának humánszolgáltatást, vagy nőnek az adók, hogy abból az állam a közintézményeiben biztosítson humánszolgáltatást.

A „piac” tehát szereti, ha alacsonyak a bérek, alacsonyak az adók és alacsony a szabályozási szint. Ez utóbbi azt jelenti, hogy nem macerálják szegény „piacot” mindenféle állami szabályokkal, holmi környezetvédelmi, vagy munkavédelmi előírásokkal, pláne a pénzügyi, banki és biztosítási szolgáltatásokra vonatkozó szabályokkal. (Hisz van szegény „piacnak” éppen elég baja e nélkül is!) Hogy az alacsony bérek lassan a fiziológiai létminimum alá szorítják a „munkaerő-állatok” elemi megélhetését? Hogy az alacsony adók egyben szétverik annak a nemzetállamnak a maradékát is, amely éppen arra szolgálna, hogy megvédje a „piac áldásaitól” a teljesen kiszolgáltatott többséget? Hogy a „deregulált” környezetvédelmi szabályok egyetlen elmocskolt hulladéktárolóvá változtatják a Földet? Hogy a „deregulált” pénzügyi rendszer nyomán minden gyanú felett álló pénzügyi óriások „mérgezett papírokat” adnak el a mit sem sejtő vevőknek, akik ellen azonnal spekulálni is kezdenek, hiszen pontosan tudják az eladott „termék” valóságos értékét? Mindez a „piac” szerint teljesen rendben van, hisz ez a „szabadság” lényege. Meg egyébként is, és ez a végső érv, a „piacot” már csak azért sem kell, sőt nem is szabad, szabályozni, mert a „piac”, mint tudjuk „önszabályozó”! Nos, erről az „önszabályozó” képességről azon iszonyatos károkat és szenvedést okozó, máig sem csituló gigantikus globális válság-örvénylések kapcsán, amelyek a világot az elmúlt években megrázták, sok érdekes részletet lehetne megvitatni, ha…ha volna kivel. De, nincs! Mert, hogy a „piac” elérhetetlen potenciális vitapartnerei számára. Mi több, kapaszkodjon meg a nyájas olvasó, a „piac” valójában nincs is! Csak a gyűlölet-beszélők, az összeesküvés elmélethívő elmebetegek, a rasszisták, fasiszták, kommunisták terjesztik létezésének tévképzetét. Hiszen ha létezne, és mint azt állandóan halljuk „Ő” határozna meg mindent a világon, akkor, mivel becsületességéhez nem férhet kétség, vállalná is döntéseinek minden következményét. De, hát ugye, mivel nincs, így csak ítélni, dönteni és büntetni tud, felelősséget vállalni, fájdalom, nem tud, hiszen nincs! Legfeljebb az elmeháborodottak és/vagy gonosztevők sötét képzeletében. De azoknak meg rövidesen úgyis annyi…! Legalább is ezt gondolja a “nem létező” globális hatalmi rendszer és annak véleményhatalmi osztaga. Ám a magyar politizációs térben olyan átalakulások kezdődtek el, és fognak nagy valószínűséggel felgyorsulni, amelyek némileg átrajzolhatják a globális véleményhatalom várakozásait. A következő fejezetben azokat a hamis és valóságos törésvonalakat próbáljuk áttekinteni, amelyek a magyar társadalmi, gazdasági politikai teret polarizálják, és amelyek az itt némi iróniával felvázolt, de nagyon súlyos nemzetstratégiai dilemmára adható lehetséges válaszokat is kirajzolhatják a jövőben.

 

 

   Folytatjuk...
 

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap