Rendszerváltás kérdőjelekkel 6/23

Bogár László, v, 10/28/2012 - 00:04

 

 

 

Folytatás...

 

6. Az „új” pártok „inkubátorai”

 

Mielőtt azonban az 1989-es végjáték eseményei belső szerkezetének elemzésébe belekezdenénk, kis kitérőt kell tennünk. Röviden vázolni kell ugyanis azt a teret, amelyben 1987-88 során az „új” politikai pártok létrejöttek. A többpártrendszer kialakulásának mélyszerkezetét máig is teljes homály fedi. A mainstream politológia ugyan könyvtárnyi irodalmat hozott létre ebben a tárgykörben, de ezek a narratívák többnyire vagy egyszerűen leíró jellegűek, vagy a tartalmi elemzések azokra a többnyire hamis és így tévútra vezető eredetmítoszokra épülnek, amelyeket éppen azok az uralmi struktúrák konstruáltak, amelyek e pártokat létrehozták. S így elemi érdekük fűződik ahhoz, hogy éppen a leíró-politológialegitimáló ereje segítse őket abban, hogy az új berendezkedés – a „rendszerváltás rendszere” – súlyos és növekvő legitimitás-deficitjét valahogy leküzdjék, vagy elfedjék.

Miután az „egypártrendszerű” eastern modernizációs szovjet birodalom megbukott, s még teljes bukása előtt kénytelen volt átengedni nyugati peremtársadalmait a győztes western modernizáció globális impériumának, a bukás politizációs szerkezeti értelemben a párttársadalmak bonyolult koalíciójaként működő „egypárt” bukását jelentette. Logikus következmény volt az is, hogy az így kialakuló politikai vákuum nyomán a politizációs mezőbe a párttársadalmak hatalomgyakorlásának évtizedei során belső gyarmati sorban tartott társadalmak hevenyészett politikai konstrukciói tódultak be. Pontosabban, ezen újdonsült politikai konstrukcióknak a különböző párttársadalmi alakzatok maradványaival kötött rejtett koalíciói. Egy ilyen kijelentés nyomán persze az olvasó holmi összeesküvés-elméletekre asszociál, pedig erről szó sincs. Ahogyan az „egypárt” nagyon is „többpárti” bonyolult politikai szerkezete valójában azokban az évtizedekben is tükrözte az alávetett társadalmak politikai törekvéseit is, így nincs mit csodálkoznunk azon, hogy amikor az alávetett társadalmak önálló politizációs konstrukciói létrejöttek, azokban – már a képződésük során is – jelen voltak az „egypárt” különböző áramlatai és reprezentánsai. A pártok megszerveződésének fő eleme értelemszerűen a három történelmi társadalom „re-politizálódása” volt. Az úri-nemzeti társadalom, a polgári államtársadalom és a nép-nemzeti társadalom kezdte meg hihetetlenül bonyolult és kavargó mozgását az önálló politikai megszerveződés irányába. A formáló erők és szereplők részben a valamikori előd-alakzatok „nagy öregei” vagy azok környezetének „hűségesei” közül kerültek ki, részben pedig – mint az imént említettük – az „egypárt” politikai terében ezeket az alávetett társadalmakat „szimbolikusan reprezentálók” köreiből. S noha ezekről a „liaison”-okról aligha lesz valaha is használható tudásunk, de talán nem alaptalan feltételezni, hogy az ekkor azért még harcban álló két globális impérium hatalmi struktúrái közvetlenül is megkísérelték befolyásolni e pártképződési folyamatokat. Az már az első pillanatokban érzékelhető volt, hogy egyfelől a három történelmi társadalom mindegyikének újraképződő politizációs terét több, egymással vetélkedő csoport próbálta kisajátítani, másrészt egyes csoportok több – akár valamennyi – alakzatban megpróbáltak pozíciót szerezni. Ez utóbbi törekvés különösen a polgári államtársadalom legmilitánsabb liberokrata értelmiségi elitjének doktriner csoportját jellemezte, amely Szabad Kezdeményezések Hálózataként létrehozta saját pártkezdeményét is, de meg-megújuló erőfeszítéseket tett – és tesz ma is –, hogy minden fontosabb politikai képződményben jelen legyen, sőt domináns szerepet töltsön be.

Bár korántsem ekkora aktivitással, de meglehetősen expanzívnak mutatkozott az úri-nemzeti társadalom is, amely az induló pártstruktúrán belül legalább négy vagy öt alakzatban próbált meghatározó szerepet játszani.

És végül a legkevésbé expanzívnak a nép-nemzeti társadalom bizonyult, amely – noha legalább fél tucat potenciális szövetségesként tételeződő pártban meghatározó pozíciókkal indult – végül is gyakorlatilag újra kiszorult a magyar politikai térből. Egyes pártokban megjelenik még belső rejtőzködő alávetett áramlatként, de törekvéseit vagy bohóc mutatvánnyá vagy szélre tolt megbélyegzett „szélsőséggé” silányították. Az újabb történelmi kudarc egyik döntő oka, hogy az úri-nemzet és a polgári-államnemzet társadalmai most is félretették konfliktusaikat, s ha a nép-nemzet visszaszorításáról volt szó, habozás nélkül szövetségre léptek. Ráadásul nemcsak egymással – amire már volt számos történelmi példa –, hanem alkalomadtán a párttársadalmak maradvány-képződményeivel is, fokozva ezzel az egész átalakulási folyamat politikai perverzitásainak diszkrét báját.

A legbonyolultabb feladat annak a mozgáskombinációnak, manőversornak a leírása látszik, amit az „egypárt” hatalmi komplexuma vitt véghez a pártképződés időszakában. Kádár 1988-as bukása után ugyan Aczél – egyetlenként a párttársadalmi „őslények” közül – a legfelsőbb pártvezetés tagja marad, de a piaci szocializmus párttársadalmának a polgári államtársadalom elitjével formálódó új globális komprádor uralkodó társadalmi valóságának irányítása kikerült a kezéből. Ez a berendezkedés-kiválasztó főhatalom ettől kezdve különböző „triumvirátusok” vagy stílszerűbben szólva „trojkák” privilégiumává válik. Az első trojka Grósz Károly, Nyers Rezső és Németh Miklós, majd Grósz bukása után az ő szerepét Horn Gyula veszi át. A trojkák valójában potenciális „nagykoalíciós” ajánlatok. Grósz eredeti „reformdiktatúrás” ajánlata az egész párttársadalmi törmelék-halom „szabad elvonulásával”, vele együtt megbukik 1989 nyarán. 1990-ben pedig már Horn és Nyers „áramvonalasabb” ajánlata is, ami már csak a piaci szocialista párttársadalmat „mentené át”, elutasításra talál a rohamosan (ál)radikalizálódó polgári államtársadalmi SZDSZ hatalomstruktúrája részéről.

Időben ezzel párhuzamosan, de egy egészen más térben játszódik Pozsgay Imre történelmi jelentőségű küzdelme, hogy az önálló párttársadalommá válni nem képes és „egypártba” zárt nép-nemzet, valamint az alávetett gyarmati-társadalmi nép-nemzet lázadóinak szövetségét létrehozza. Noha vannak harcának reménykeltő szakaszai, de az adekvát narratívák hiánya és a potenciális szövetségesek bizalmatlansága miatt egy olyan hiszterizált politikai térben, ahol a hatalmi erők valamennyi egyéb képviselője a szó szoros értelmében semmitől sem riad vissza, hogy e szövetséget megakadályozza, törekvése végül is kudarccal zárul. A magyar társadalom számára az egyetlen pozitív jövő alternatívát jelentő nemzeti nagykoalíció lehetősége ezzel szertefoszlik.

Pozsgay kísérletének sorsát döntően az befolyásolta, hogy az évtizedeken át alávetett belső gyarmati sorban élő nép-nemzeti társadalom önálló politizációs kísérletei milyen módon mennek végbe. Az már 1988-ban egyértelművé vált, hogy többféle szerveződés is aspirál erre a szerepre: a Kisgazdapárt, a Magyar Demokrata Fórum, Kereszténydemokrata Néppárt és a Magyar Néppárt, sőt néhány más kisebb szereplő is. Ezek a pártkezdemények valójában a történelmileg többszörösen csonkolt nép-nemzeti társadalom egyes társadalomszerveződési elemei voltak. Tehát minden attól függött, hogy képes-e ez a „szétszórtság” állapotában lévő, történelmileg felsebzett képződmény egységesen fellépni, elindulni a teljes társadalommá válás útján. Ma már tudjuk, hogy ez nem sikerült, és a kudarc stációit az ún. „rendszerváltásról” szóló utolsó fejezetben részletesen elemezzük majd. Itt most csupán vázlatosan jelezzük azt a néhány fejleményt, amely már 1990 előtt eldöntötte ezt a csak később manifesztálódó pályaívet.

A kudarc fő oka az volt, hogy az úri-nemzeti társadalom reprezentánsai 1988 során egyre világosabbá tették, hogy a nép-nemzet előbb említett pártkezdeményeit valójában a saját politizációs intézményeiknek tekintik. Ez önmagában még nem feltétlenül lett volna negatív fejlemény, de csakhamar kiderült, hogy az úri társadalom lét-stratégiájának értékbázisa igen közel van a polgári államtársadalom liberokrata elitjének doktrínáihoz. Pontosabban, hogy mivel ezeknek az úri társadalmi reprezentánsoknak nem volt a helyzet kihívásait és a teendőket értelmezni tudó önálló narratívája, így hajlamosak voltak elfogadni ezt a „kéznél lévő” uralkodó értelmezési keretet és fogalomkészletet. Vagyis bekövetkezett Illyés Gyula „Egy mondat a zsarnokságról” című versében megjövendölt lét-katasztrófa: „Eszmélnél, de eszme csak az övé jut eszedbe”. Vagyis a felszabadulni vágyó nép-nemzeti társadalom felszabadulás helyett csupán egy most már sokkal kifinomultabb kettős gyarmatosítási csapdába esett bele. A polgári államtársadalom liberokratái által manipulált úri társadalom saját építkezésének kihordó szerkezeteként üzemeltette csupán a nép-nemzeti társadalmat. (S mint látni fogjuk, az ún. „rendszerváltozás” során egyfajta „eldobós” konstrukcióként használva, egy évtized alatt lényegében feléli a nép-nemzet léttartalékait.)

Az úri társadalom reprezentánsai 1989 folyamán túlsúlyra jutva, sikerrel akadályozták meg az „egypártba” zárt nép-nemzet és a külső térben alávetett nép-nemzet Pozsgay által szervezett szövetségét, és ezzel a globális peremtársadalmi komprádor uralkodó elit alternatívájának a felépítését. A polgári államtársadalom doktriner elitjeinek hazug és cinikus „antikommunista” hisztériája így felbecsülhetetlen kettős haszonnal járt számukra. Egyfelől lehetővé tette nemcsak a parlamenti pártok közé való bejutást 1990-ben – pedig e nélkül az is kérdéses lett volna! –, hanem azt is, hogy a parlament második legnagyobb pártjává váljon, SZDSZ néven. Másfelől így a Pozsgay-féle nemzetstratégiai kísérlet szétverésével megnyílt a tér a globalo-komprádor uralkodó társadalmi valóság újjászervezésére, csak most már nem az eastern szovjet birodalom, hanem a western amerikai birodalom szolgálatában. Vagyis megnyílt az út a valóságos rendszerváltás helyett a szimpla „impériumváltásra”. És persze arra, hogy mindezt, mint a szabadság apoteózisát legyen kötelező ezután ünnepelni. Az már csak „hab a (történelmi) tortán”, hogy később ez a polgári államtársadalmi elit tétovázás nélkül összeállt a saját belső nép-nemzetét már megfélemlítő és felaprító Horn-féle MSZP-vel. Azzal a sajátos konglomerátummal vagy inkább „politikaipari holdinggal”, amely – az egyébként matematikailag többséget alkotó „pozsgaysta” – nép-nemzetét belső gyarmatosítva, valójában visszahozta a párttársadalmak történelmi törmelékkupacát és épített belőle egy „neo-grószista” reformdiktatúrát a Bokros-csomag antiszociális terrorakciója során. Csekély vigasz, hogy a kíméletlen komprádor elit később – annak érdekében, hogy Horntól és politikaipari holdingjától megszabaduljon – még arra is képes volt, hogy szándékosan kiengedje a kezéből a kormányzati uralmi pozíciót, az 1998-as választások „elveszteni hagyásával”.

És itt érkeztünk el ahhoz a ponthoz, ahol színre lép az eddig ismeretlen „főszereplő”: a Fidesz és Orbán Viktor, aki majd ettől kezdve válik történetünk hősévé. Ám itt most csupán azt a politikai „inkubátort” és működését idézzük fel röviden, ahol a Fidesz nevű sajátos politizációs konstrukciót felépítették 1988 tavaszán. A piaci szocialista párttársadalom rejtett szövetségeseként 1982 és 1988 között meghatározó létszervező erővé váló hatalomstruktúra, amely a látható politizációs térben később SZDSZ-ként mutatkozott meg, dominanciájának hosszú távú megőrzése érdekében igyekezett minden lehetséges jövőverzióra felkészültnek mutatkozni. Ideológiai befolyását közvetlenül is érvényre juttatta valamennyi pártban és fő riválisát – az úri társadalmat – sikeresen a teljes manipuláltság állapotában tartotta. Ezzel akár meg is elégedhetett volna, ám arra is felkészült, hogy szükség lehet olyan militáns szabadcsapatként üzemeltethető párt-konstrukcióra, amely egyfajta politizációs „lándzsahegyként” tetszőleges irányokba hasíthatja fel a szocietális mezőt, a globalo-komprádor stratégiai célok elérése érdekében. Egy olyan erőre, amely – szemben vele – nem elsősorban teoretikus értelemben doktriner, hanem a gyakorlatban képes – ha kell, fesztelen brutalitással – keresztülvinni az ultra liberális célok destruktív logikáját. Egy olyan erőre, amely lendületes virtuozitással tudja használni a globális értelmező és tematizációs hatalom médiastruktúráinak fegyvereit. És persze egy olyan erőre, amely mindemellett engedelmes eszközként simul konstruáló gazdája kezébe. Nagyjából ezek voltak azok a „paraméterek”, amelyek mentén a polgári államtársadalom kísérleti műhelyeiben elkezdődtek a Fidesz „legyártásának” előzetes munkálatai. Az alkatrészek összerakásának kényes műveletei éveken át zajlottak a budapesti egyetemek akkorra már tökéletesen liberokrata narratívára kondicionált szakkollégiumaiban. Tudatos megfontoltsággal már 1985-től elkezdődött a lehetséges „vezér(ek)” felkutatása és szociális karakterük finom-megmunkálása. Orbán Viktor is nagyjából ekkortájt került a „konstruktőrök” látóterébe. Személyiség-energiáinak lenyűgöző dimenziói, az intuícióval, érzékenységgel párosuló őserő és az akarat akadályt nem ismerő, kíméletlen határozottsága egyre komolyabb érdeklődést váltott ki belőlük. S miután a „tesztek” egyre biztatóbbak voltak, így a Fidesz színrelépésekor már nincs igazán komolyan vehető riválisa.

A politizációs tér eme újdonsült konstrukciója – biztonsági okokból – úgy van összerakva, hogy a „választópolgár” – akárhonnan is tekint rá – mindenképpen vonzónak találja. A szociális karakter szintjén akad a vezérkarban lendületes nép-nemzeti, sőt az úri társadalom képviselője is, de a meghatározó a polgári államtársadalom harsány és militáns liberokrata narratívája marad. Az igazán nagy „innováció” azonban az, hogy ezzel a párttal az uralkodó társadalmi valóságok felépítésének egy olyan hihetetlenül hatékony eszköze és technikája jelenik meg a politizációs térben, amelynek az óta sincs igazi versenytársa. (Mint később látni fogjuk, alávetni is csak e „saját fegyvereinek” ellene fordításával lehetett 2002 után.) A Fidesz, mint nagy erejű „célszerszám”, a rendszerváltás utolsó felvonásában kulcsszerephez jut, és ez válik Orbán Viktor világhatalmi „entré”-jává is. Ez a zárószakasz 1989 februárja és júniusa közé esik, vagyis „1956-tól 1956-ig” húzódik. Az első 1956-epizód Pozsgay nevezetes bejelentése 1956 októberének „népfelkelés” mivoltáról, az utolsó pedig Nagy Imre temetése. Ebben az időszakban – és részben még később is – a rejtett főhatalom az általa konstruált Fideszt egyfajta aknaszedő előőrsként kezeli. Őt küldi be azokba a robbanásveszélyes politikai mezőkbe, ahol igen magas szocietális kockázatú harci cselekmények zajlanak.

Néhány gondolat erejéig visszatérve Pozsgay nagyhatású 1956-os nyitányára, az akció végül is azért nem vált alkalmassá arra, hogy kísérletét sikerre vigye, mert képtelen volt a megkezdett mondat folytatására. A népfelkelés minősítés ugyanis a hamis értelmezésnek csupán az első (fedő)rétegét távolította el. Ezt követően kellett volna kinyitnia azt a teret, ahol a nemzet nyilvánossága szembesülhetett volna 1956 ontoszociális mélyszerkezetével. Azzal tudniillik, hogy a forradalom döntően a nép-nemzeti társadalom világraszóló létteljesítménye volt, amelynek során világossá vált, hogy az eastern és western modernizáció globális gyarmati peremtársadalmi státusa közötti választási lehetőség hamis alternatíva. A történelmi kettős zsákutcák e hazugságsíkjától elemelkedve, a nép-nemzeti forradalom a tradicionalitásra épülő szerves nemzetépítés programjának kidolgozásába kezdett bele. És ezt fojtotta vérbe az eastern és western birodalom konszenzusára épülő intervenció.

Pozsgay „befejezetlen mondata” így történelmileg szabad utat adott az impérium-közi „entent cordial” megismétlődésére. Bush és Gorbacsov hazug alkuja ugyanúgy kiszolgáltatta a térség nemzeteit a birodalmi hatalomgazdasági mechanizmusok kifosztó erejének, mint Jalta vagy az 1956. november 4-e mögött meghúzódó egyezség. Megnyílt az út az előtt a hamis tematizációs ketrec megkonstruálása előtt is, amely lehetőséget adott a polgári államtársadalomnak, hogy a nyilvánosság számára végleg eltorzítsa 1956 és így a rendszerváltás igazi értelmét. Véglegesen rögzülhetett, hogy az eastern modernizáció szovjet szocializmusától való elszakadás automatikusan a szabadság birodalmába vezet, holott e „szabadság” nem más, mint az amerikai liberokrata globális kapitalizmus peremtársadalmi gyarmati státusa, amely mint látni fogjuk, húsz év alatt nagyobb pusztítást vitt végbe, mint a szovjet negyven év alatt. És persze, hogy 1956 sem akart – nem is akarhatott! – mást, mint ezt. Pozsgay, a nép-nemzet „egypárt”-ba zárt belső alattvalói és külső gyarmati alávetettjei, valamint a rövidlátó úri társadalom együtt viseli annak felelősségét, hogy ez megtörténhetett.

De osztozik velük e felelősségben a Nagy Imre temetésen elmondott beszédével a világhatalmi térbe berobbanó Orbán Viktor is, aki tragikusan félreértette ezt a valóban történelmi jelentőségű eseményt és benne a saját szerepét. Így akarva-akaratlan, de lehetővé tette, hogy az új komprádor főhatalom narratívája a szabadság és szuverenitás visszanyeréseként beszélje el azt, ami csupán az impériumcsere aktusa volt és szabadság helyett az alávetettség sokkal szofisztikáltabb világát hozta magával. A rafinált „nem-szabadságoknak” ezt az „ab-start” illegitim rendszerét a hamis tematizáció ketrecébe zárt világ „rendszerváltás” néven említi. A „zsákutcás” magyar történelem elmúlt húsz évének eme újabb fordulatát a következő fejezetekben beszéljük el részletesebben.

 

   

Folytatjuk...

 

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap