Requiem a magyar múzeumokért

Bakay Kornél, cs, 01/10/2013 - 00:09

 

 

 

 

 

A Magyar Nemzeti Galériából, ki nem egyenlített közmű-költségek miatt, a végrehajtók (!), állítólag, a legrangosabb magyar művészek (pl. Csontvári) alkotásait akarják lefoglalni! Ilyen ötlet eddig még soha nem fordult elő ebben az országban.

22 évvel ezelőtt sem voltak azonban rendben a magyarországi múzeumok dolgai. Voltunk néhányan, akik felvázoltuk a legfontosabb tennivalókat. A Havasi János által alapított és szerkesztett pécsi HELYZET c. lap közzé is tette ennek rövidített változatát 1990. március 17-én és 24-én (Új magyar múzeum. Javaslat-tervezet I-II.) Ebben világossá tettük, hogy a múzeumok normális működésének két elvi és három gyakorlati alapelve van.

Az első: a múzeumok tudományos intézmények, amelyek legfőbb feladata a múlt emlékeinek feltárása (kutatások), megőrzése (restaurálás, konzerválás, állagmegóvó raktározás), feldolgozása (katalógusokban, monográfiákban, szaktanulmányokban) és bemutatása (kiállításokon és kiadványokban). Az 1945-1990 közötti kommunista „proletár kulturális forradalom” tűzzel-vassal üldözte ezt az alapelvet, s mindent megtett annak érdekében, hogy ez az alapelv semmiképpen se érvényesüljön. A legdurvább példa erre a Szent Korona és a koronázási jelvények, valamint a koronázási palást primitív feltételek közötti közszemlére tétele 1978 és 2000 között.

A második: a múzeumok épületei (ingatlanok) és a bennük őrzött műkincsek az adott települések (önkormányzatok) tulajdonában legyenek. A múzeumokban dolgozó kutatók és alkalmazottak viszont a helyi vezetőktől függetlenek legyenek, a múzeumok igazgatóit – az egész országban! – közvetlenül a kultuszminiszter nevezze ki, pályáztatás útján s legalább tíz évre szólóan, a munkáltatói jogok teljes körű gyakorlása mellett. Az egyáltalán nem igazságos, amit most törvénybe foglaltak (1094/2012. IV. 3. Magyar Közlöny 2012. április 6.), hogy ti. a múzeumi műkincsek állami tulajdonba kerülnek. (Van ugyan olyan olvasata is a törvénynek, amely szerint „a kulturális örökség tárgyi elemei az őket kibocsátó, kitermelő /örökhagyó/ közösségek birtokába kerülnek vissza”, Magyar Nemzet 2012. április 19.) Milyen alapon és jogon veszik el, mondjuk Kőszeg szabad királyi város Anjou-kori pecsétjét, a város pallosát, a híres szőlő jövések könyvét, Jurisics zászlaját? Azt viszont törvényekben kell garantálni, hogy a múlt anyagi és szellemi emlékeit a múzeumok, minden körülmények között, kötelesek megőrizni és gondozni.

A harmadik: az ingatlanok fenntartási és közüzemi működtetési költségei az adott települési önkormányzatot terheljék, a szakmai működés (ásatás, gyűjtés, műkincsek vásárlása, restaurálás) és a személyi bérek költségeit azonban a központi költségvetés biztosítsa. Semmiképpen sem helyes hatalmas létszámú központi szerveket létrehozni (ilyen volt a Kulturális Örökségvédelmi Szakszolgálat, később a Magyar Nemzeti Múzeum alá sorolt Nemzeti Örökség- védelmi Központ több, mint 300 alkalmazottal!). Ezek egyrészt fenntarthatat- lanok (el is bocsátottak több, mint száz szakembert), másrészt az emlékek megőrzése megoldatlan volt és maradt.

A negyedik: szigorú feltételek alapján kell megrostálni és besorolni a múzeumokat:

A/ országos múzeumok

B/ városi múzeumok

C/ helytörténeti gyűjtemények

D/ kiállítóhelyek

1955-ben Magyarországon 92 múzeum volt, 1963-ban 176, 1980-ban már 487, 1990-ben 700 ! Ma a 19 megyében közel 250 múzeum működik, nem számítva a kiállítóhelyek garmadáját. Csakis a nagy múltú, komoly értékekkel rendelkező intézményeket szabadna megtartani. A vidéki múzeumok száma száz körülire csökkenthető. Teljesen megoldatlan a nemzeti történeti emlékhelyek jövendő sorsa is. Jelenleg 13-ra csökkentették a számukat, de van olyan, amelyiket a községi önkormányzat kezeli, minden fajta szakértelem nélkül. Ez megengedhetetlen.

A jelenleg is meglévő akadémiai intézeti rendszert meg kell szüntetni, a kutatók részben az egyetemeken, részben a múzeumokban helyezkedhetnek el. A közelmúltban végrehajtott változtatás (Bölcsészettudományi Kutató Központ létrehozása öt intézet összevonásával, Fodor Pál vezetésével, illetve Társadalomkutató Központ, Körössényi András vezetésével) fából vaskarika, ugyanakkor rendkívül költségigényes.

Az ötödik: vissza kell állítani a múzeumi főfelügyelőséget, élén az országos múzeumi főfelügyelővel, aki a munkatársaival teljes körű ellenőrzési jogkört gyakorol mind az országos, mind a fővárosi, mind a vidéki városi múzeumok felett. Ez nem azonos a korábbi szakfelügyeleti rendszerrel, amelyet ugyancsak nagy hiba volt felszámolni.

 

Kálnoki-Gyöngyösy Mártonnak, Trombitás Károlynak (Magyar Hírlap 2012. április 12.) igaza van abban, hogy a jelenlegi kapkodás semmi jóra nem vezet. Bihari-Horváth Lászlónak igaza van abban, hogy számos megoldási lehetőség kínálkozik (Magyar Nemzet 2012. 4. 19.) Az 1962/63-ban bevezetett megyei múzeumi hálózati rendszer úgy rossz, ahogy van. A mindent ellenőrizni kívánó „lenini centralizmus” megtestesülése volt.

A kormány e tekintetben jó útra lépett, ám ha a fenti alapelveket nem érvényesítik, a magyar múzeumoknak, s legfőképpen a nemzeti múltunk alapjait jelentő műkincs-állományunknak igen rövid időn belül végük lesz!

Pécs példájára Trombitás Károly hivatkozik, magam megemlítem Somogy és Vas megye esetét.

Somogyban a kaposvári Rippl-Rónai Múzeumot a megyei önkormányzat (igaz, egyelőre csak részben) „kitelepítette” a régi vármegyeházból, felszámolva a középkori kőtárat is. Ennek következtében a Somogyvárott feltárt igen értékes, és egész Európában páratlan, faragott kövek jelentős része az elhagyott taszári laktanya épületeibe került. Másik része a somogyvári Széchenyi-kastély pincéibe. A somogyvári régészeti feltárás százezres nagyságrendű, gondosan rendezett leletanyagát pedig az erre a célra épített balatonszárszói raktárakból máshová hordták el, mivel az európai uniós pályázati kiírás csakis gyermek- foglalkoztatók (!) kialakítására ad pénzt. Az embertani anyag megmentett része a Ludovika épületébe telepített Magyar Természettudományi Múzeum Ember- tani Tárába került, ahonnan – hamarosan – ismét tovább költöztetik. Isten tudja hová, hiszen sem a Ludovika, sem a Kúria nem lesz a jövőben múzeum. De miért tették azzá?

Az uniós pályázati pénzek címkézései kifejezetten tudomány-ellenesek. Miért nem lépnek fel ellene az illetékesek?

Ezért kell a múzeumi raktárakból gyermekfoglalkoztatókat (gyurmázó, feste- gető) kialakítani sok tízmillió forintból. Ugyanezt tették a Vas megyei Kőszegen is, ahol a megyei igazgató és a helyi múzeumi vezető egyszerűen felszámolta a Tábornokházi Városi Múzeumot, teljesen feldúlva a 30 év alatt kialakított rendet, mondván nincsen pénz a fűtésre, világításra. A Patikamúzeumban viszont 20 millió (uniós) forintért gyermekfoglalkoztatót készítettek. Hasonló létesítmény „üzemel” a szombathelyi Savaria Múzeumban is. Mindezzel egy időben a textil-raktárakban soha nem működtek a beszerelt légkondicionálók. 

A megye egyetlen textilrestaurátor műhelyét pedig egyszerűen felszámolták. Nem mindegy tehát, hogy kik irányítják a múzeumokat. A provincializmus súlyos kártékonysága csak a helyi kiskirálykodás megszüntetésével orvosolható (vagy legalább csökkenthető).

Jól látható tehát, hogy most visszahoztuk (vagy el sem hagytuk?) azt az alapelvet, hogy a múzeumok egyszerű közművelődési intézmények, amelyeknek a célja és egyedüli értelme a közönség szórakoztatása és kiszolgálása.

Nehéz lenne kitalálni, vajon kik adják a kormányzati embereknek a tanácsokat? Most sem egyeztettek senkivel. Mint más esetekben sem.

Hadd említsük meg a köztársasági elnök esetét. Egy doktori vagy PhD disszertáció megítélése, elfogadása és minősítése esetében kizárólag a bíráló bizottság a felelős. Senki más. Legkevésbé maga a disszertáló jelölt, mert ha csalt, el kellett volna azonnal utasítani a beadott művet! Példátlan gyalázat és szégyen, amit az olimpikonunkkal műveltek. A SOTE teljes csődöt mondott. A doktori cím megvonására semmiféle joguk nem volt! Ugyanakkor máig nem hozták nyilvánosságra a bíráló bizottság tagjainak és az elnöknek a nevét. Azok maradtak homályban, akik egyes egyedül felelősök a „plágium-ügyben”.

Mikor játszunk már tiszta lapokkal? Miért nem vizsgálják a felsőfokú diplomák, nyelvvizsgák eredetét és értékét más esetekben is? Magam is vétkes vagyok (nagyon kicsi arányban) sok funkcionárius diplomássá tételében. 1990 előtt a budapesti Tárogató úton működött az egyik vidéki főiskola karaként az un. SZOT-iskola, ahol néhány éven át magam is taníthattam. Itt kapott diplomát, többek között sok, később ismert „nagy” ember, akiknek  addig csak szakérett- ségijük vagy levelezős gimnáziumi érettségijük volt. Rádiósok, tv-sek (O. Péter, P. Dezső, M. Ákos), katonatisztek, s sorolhatnám a neveket.

Veszélyben vannak a nemzeti intézményeink: az iskolák, a kórházak, a rendelő intézetek, a könyvtárak, a levéltárak, a múzeumok.

S ha ezek veszélyben vannak, veszélyben a Haza!

                                                                                                      Bakay Kornél

                                                                                                    ny. múzeumigazgató

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap