Rettegés a redőny mögött

George Tray, cs, 06/28/2018 - 00:08

        

Virágban állt a Pittypalatty völgy. Lángvirágok és gólyaorrok lobogtak a falu feletti hegyen. De minden bokréta árnyékba bújt. A napok forrók lettek, melegek voltak az éjszakák. Karcsi házának az egyik ablaka halkan nyílt bele a párás kora reggelbe. A homlokzaton még mély volt az árnyék. Mögötte a pincesoron sárgán terjedt a napfény, mintha borostyánkő ablakon sütött volna keresztül. A férfi lenyomta a telefonja ébresztőjét, feltápászkodott és begyógyult szemmel kihajolt az érintetlen virradatba. A reggeli sárga napfény már leért a hegyről, és úszva jött át a patakon a főút felé. Fülelni kezdett, de csak a csendet hallgatta. Olyan szokatlan volt ez, hogy félni kezdett. Senki se ment az utcán a buszmegálló felé, de még autó sem járt a mindig forgalmas úton. Nem ilyen egy hétfő reggel. Hátra hagyta a kihalt hajnalt, és önmagára gondolt. Az emlékezetéből egy álom kezdett felmerülni. Ma éjjel álmodta, pedig azt hitte semmit sem aludt. Szombat volt, és ő fent volt a présházában. A pálinkája elfogyott, és egy kivételével minden boroshordója kiürült. Az az egy ami megmaradt a pince végében volt, de a járat nyúlni kezdett, mind hosszabb és hosszabb lett, és a hordó egyre kisebbnek látszódott messze-messze. Karcsi nem bírta elérni, pedig lélekszakadva futott. Kiáltozott, kérlelte Othello-t, hogy álljon meg, és a két karját is kinyújtotta utána. Fölébredt a telefonra, és az álom eltűnt, de a mellkasában láthatatlanul ott maradt kinyújtott karjának a hordóra vágyó, végtelen mozdulata. Levetette magát a konyhaszékre, és a két tenyerébe fogta az arcát. Félig lehunyt szempillákkal nézte az ablak mögötti völgyfalut. A falu is, a ház is aludt még, csak ő volt ébren. Ez jó... Egyedül lenni. Két keze között leküzdhetetlen mosolyt érzett az arcán. Énekelni szeretett volna, azt a dalt amit Dolly dalolt fülbemászóan a homloka mögött: végleg a szívügyem maradtál. Tíz perccel később csöndesen nyikorgott a kapu, ahogy behúzta maga után, és elindult a fél hatos buszhoz, csak úgy mint minden reggel, amikor dolgozni ment. Körülnézett, és szinte beosont a buszmegállóba, ahogy oda ért. Szégyellte, hogy csak ő volt ott egyedül. Az inge gyűrött volt, az arca is annak látszott. Vagy inkább csak másnaposnak. Aztán időben, pontosan bekanyarodott az utcába a nagy sárga csuklós menetrend szerinti járat. A szélvédő berregő, mozgó csillogásából nedves, zöld csendbe ért a busz. A fű magas és puha volt az árokparton, a fák mélyen lehajoltak, és alattuk a bádogmegálló sűrű árnyékában szárnyas ezüstszilánkok úsztak. 
-Mindenki elaludt? – kérdezte Karcsi a sofőrtől, ahogy felmutatta a bérletét, és felszállt a teljesen üres buszra. A sofőr csak húzott egyet a száján, nem értette, hogy az utas miért kérdezi ezt tőle vasárnap reggel. Fél órával később a miskolci Búza-téren Karcsi megállt, szeme nagy és sötét lett, mintha egészen megtelt volna a kora reggeli árnyékokkal. Az emlékezete pillanatok alatt beleolvadt a valóságba. Már nem bírta felfogni, miért gondolta azt, hogy hétfő van. A főnöke világosította fel, hogy a telefonja biztos heti csörgésre van beállítva, és nem nyomta ki szombaton. Sötét hajában az ősz szálak egészen világosan fénylettek. Vonásai erőtlenek és puhák lettek, mintha az izmok meglazultak volna bennük. Úri formájú feje finom vonallal hajlott bele a nyakába a Paprika presszó pultjánál, ahogy egy Unikumot és egy sört rendelt addig, amig arra a buszra várt, ami vasárnap reggel végre hazaviszi...
Délutánra pokoli lett a hőség a faluban. A völgy, mint egy gyűjtőlencse úgy fogta össze a forró napsugarakat, de nem bocsátotta ki őket magából, hanem kemencévé lett tőle, és szinte forrt a levegő a házak között. Karcsi a pince előtti gesztenyefa árnyékából nézte a vibráló tájat. Brutusz a német juhász a pad alatt lógatta a nyelvét. Már szinte égtek a háztetők. Az ember félig leesett pillái ritkán mozdultak, nehezek lettek a megivott házibortól. Nem hallott, nem látott semmit, ami ezek után történt. Rejtélyesen távol volt mindentől. A gesztenyefa ágain száraz csörgéssel zsugorodtak össze a hőségben a pörkölődő levelek. Majd egy pillanattal később éles rövid hang esett le a távolból. Úgy zuhant Karcsira, mint egy kerek érccsepp. Után több jött, visítva baljóslatúan. A sárga Simson motoron tért magához, a házuktól pár száz méterre az úton, menet közben. Fogalma sem volt róla, hogy került oda, csak a rendőrautó szirénáját hallotta, és a villogó mart élesen a szemébe a vakító napsütésben. Az egyik járőr már körözött a kezével, a másik pedig kajánul és gonoszan vigyorgott a részeg motoros láttán, akit már nem csak azért fognak megállítani, mert nincs rajta bukósisak. Karcsi zavara, mint bárányfelhő szállt át a szemén, és ő rögtön tudta, hogy most sem fog megállni. Az út mellett a jegenyefák inogni kezdtek a szélben. Ebbe a késő délutáni meleg szélbe kapaszkodott a sárga motoros, ahogy nagy ívben megkerülte a rendőrautót, és gázt adott. Karcsi ebben a percben olyan erősen élte a saját életét, hogy a szíve fel se fogta a tetteinek a következményeit. Öregedő komisz arcát makacsul beletartotta a menetszélbe, és ahogy a büszkeségtől dagadó mellének csapódtak a bogarak, még fél szemmel látta, hogy a rendőrök bepattantak a kocsiba. Gyilkos hajsza kezdődött a kacsázó motor, és a rendőrautó között. Karcsi tudta, hogy már csak pár méter a menekülés, és úgy vágtázott az úton, mint a Pokol Angyalai. Szinte eggyé vált a motorjával, és a Simson-Kentaur muslica glóriával a fején hajtott rá a kocsibejárójára, és törte be a nagy kétszárnyas lemezkaput. Csapot-papot otthagyva, a kukákat megborítva rohant fel a házba a meredek lépcsőn. Az ablakból még látta, hogy a rendőrök megálltak a háza előtt. De házkutatási parancs nélkül semmit sem tehettek. A redőny deszkái lassan elindultak lefelé, pajzsként védték a ház gazdáját a törvény leskelődő szemeitől. 
Lassan kihűlt a völgy, és az üvegszerű égen már látszott az újhold ezüst sarlója. Vasárnap este volt, és holnap hétfő lesz megint. Karcsi önelégült mosolya kialudt az ajkán. A fotelban ült, a hálószoba egyik sötét sarkában, mint kismadár a fészkében, szinte bújt, belekapaszkodott a kemény karfába. Erősen fülelt, de a csengő nem szólalt meg. Mereven figyelte a redőnyt az ablakon. Úgy hitte, ha jönnek a rendőrök, felgöngyölítik majd, és egyenes az ablakon keresztül fogják bilincsben elhurcolni. Néha kissé megrándult a feje, mintha fel akarná rázni a homloka mögött azt a tompa sűrű anyagot, amit emlékezetnek hívnak. Sóhajtott, a kezében lévő üres pálinkás pohárra nézett, és abbahagyta az erőlködést. Pihenni szeretett volna, megmozdult agyveleje, zavaros kavargással forogni kezdett benne. Kinyitotta a szemét, és a felesége állt előtte. A nő semmiből előtűnő éles körvonala megrémítette a férfit. A női hang, mint kalapács az acélon szólalt meg. 
-Megyek és szólok a rendőröknek. Elvitetlek, mert megint részegen garázdálkodtál... – Hideg düh volt a szemében, a szája mereven szólt, de ahogy abbahagyta a beszédet gyilkosan mosolygott. 
-Megtennéd? – kérdezte Karcsi, közben alázatosan a földre sütötte a szemét, és úgy tett, mintha szenvedne a kényszerűségtől, hogy beszélnie kell. 
-Nem esne nehezemre. Mindig vissza akartalak tartani, mindig könyörögtem neked, de sose hallgattál rám. - A férfiak nem értik meg soha, mikor az asszonyok a lelkük, a család számára kérnek tőlük valamit.
-Itt vannak még? – a férj hangja sűrűn bugyborékolt az elfehéredett kiszáradt ajka között. 
-Igen, itt köröznek, és rád várnak. Levadásznak, ha kilépsz innen. – az asszony hátat fordított a reszkető urának, és az ajtó amit behúzott maga után olyan reménytelen hangot adott ki, mintha valaki sírna a redőnyök rejtekében. 
A ház sötétben állt, a csend befészkelte magát a falak közé. A folyosó sokáig emlékezett a nő lépteire, ahogy az végig ment rajta. Egy elemes négyszögletű kis óra ketyegése bejárta valamennyi szobát, semmi nesz nem állta útját. Az óra járása egyre félelmetesebb lett Karcsi számára. Ugyanott ült a sarok foteljában, és egyre csak azon gondolkozott, hogy a rendőrök hamarosan lecsapnak majd rá. Sokszor és szabálytalan időközönként a sarkokba pillantott, mintha valaki rejtőzne a sötéten túl. Tudta, hogy egészen egyedül van a szobában, de mégis azt gondolta, hogy valaki áll a háta mögött. Órák jöttek-mentek, és nyomot hagytak az arcán. A feje szánalmasan száraznak tetszett, és a csontok között, a beesett mélyedésekben liláskék árnyékok sötétlettek. El akarta kergetni a gondolatait. De a gondolatok olyanok voltak, mint a darazsak, visszajöttek és megszúrták. Először csak gyengéden zümmögték túl az óra ólomcseppes ketyegését, majd láthatósági mellényt viselve dongták körbe a viszkető-izzadó kétségektől terhes fejét. Feltápászkodott, és kivette az elemet az órából. Mérhetetlen lett a csend a házban. Mióta az óra megállt a férfi számára megszűnt az idő. Saját testének kínzó remegésére eszmélt föl. Az egész ház vele remegett. Karcsi a földre feküdt, a vastag szőnyegre. Úgy érezte könnyíthet a lelkén, ha ő is szenved egy kicsit. Nyitott szemmel feküdt a hátán. A redőny réseit nézte, és úgy érezte hogy beszűkült az ő élete is. Lehunyta a szemét, és a gondolatok egy darabig békén hagyták. A sötétség egészen üres volt, pedig ő kereste az események menetét a pince és a motoros menekülése között. Volt ott még pár kitöltetlen óra, ami eddig még nem mutatta meg magát. A darazsak elhallgattak, ahogy leszálltak az emlékezés nagy rohanó fekete folyójához, ami lassan kezdte uralma alá vonni a nyomasztó csendes éjszakát. Csatorna épült a folyónak Karcsi fejében a délután eseményeiből, és a háborgó habokból bukkantak fel szeme előtt a történések. A kutyája volt az első: Brutusz. Kulcsot csörgetett az ebnek, ahogy a hegynek indult a Simsonjával, és az okos jószág boldogan loholt vele együtt a pincesorra. Karcsi éjszakájának a sötétsége egyszerre nem volt többé üres. Az egyik emlék vasmacskaként kapaszkodott a másikba, és rángatta elő a többit a mélyből. Ebben a pillanatban legalul, sok emlék alatt, a lelke legmélyében bizonytalan derengés támadt. A feledésből lassan küzdötte fel magát a délután története. Kalandvágyó természete több ingerre vágyott, valamilyen csendes vasárnap délutáni borozgatásnál. A hegy magasából hívogatóan kékesen csillámlott a tó vize a falun túl. Oda ment először. A napernyők alatt, a jégkrémhűtő berregését hallgatva mindig volt ott valaki. Azután jött a Drink-bár a völgy másik oldalán. Az országúti diszkó. Arcok, megjegyzések kavarogtak fel élesen az emlékek örvényében, és lassan megteltek történésekkel a hiányzó órák. Újra hallotta a hangokat, a víz csobbanását, lányok önfeledt nevetését, motorok zaját, a kutyája félszeg vakkantását. Töredezett összefüggéstelen szavak jutottak az eszébe. A nagyapja évekkel előtte – akkor amikor koccintani tanította – elmesélt neki egy történetet. Volt régen egy víg nagyvárosban egy bolt, ami minden nap nyitva volt. Álarcok voltak az üzletben, és maskarák. Farsang idején dalolva jártak oda az emberek vének, fiatalok lámpásokkal bolondozva. Egyszer csak vége lett a vidámságnak, és belakatolták az üzlet kapuját. Csak a hátsó ajtó maradt nyitva. Egyenként éjszakánként mentek oda az emberek lopakodva ezek után. Volt olyan a vevők között, akinek gőgös volt a képe. Ez alázatos álarcot vett magának. A kegyetlen ember szelídet, az ostoba okosat, az okos bárgyút. De legtöbben azok voltak, akik szenvedtek, és mégis nevető álarcot vásároltak maguknak. Bizony így volt, és akik föltették, nem vették le soha többé. Csak ritkán esett le róluk, amikor egyedül voltak otthon éjszaka a sötétben, és nagyon szenvedtek. Lassan aztán álarcban járt az egész világ. Senki se beszélt róla, de mindenki hordta, és az emberek elfelejtették egymásról, hogy milyen is volt az igazi arcuk. Senki se tudja többé, milyen az igazi arcuk... Karcsit fojtogatni kezdte a kiesett órák égető keserűsége. Hát nem látja senki, hogy szenved, hogy csak szegény hazugság a mosolygása, a nyugalma, a közönye? Hát nem látja senki, hogy csak álarc az egész? Álarc... Ijedt mozdulattal kapott az arcához, mintha csak le akart volna tépni róla valamit. 
A Drinkből tartott hazafelé, amikor találkozott a rendőrautóval. De akkor még négyen ültek benne. Két rendőr hallgató is volt a másik két járőr mellett. Tanulták a szakmát, a bírságolást, a sarcolást. Lassan szívta magába a két ifjonc, hogy egyszer majd ők lesznek a törvény. Tanulták azt, hogy milyen a tökéletes letartóztatás, hogyan kell kocsit vezetni háromszázhatvannal, és hogyan lehet megkülönböztetni a petrezselymet a marihuánától. A két törzsőrmester pedig a fejébe vette, hogy szuperzsarut farag belőlük. Örültek is, amikor felbukkant a domb mögül sajátságos berregéssel egy sárga motoros, akinek egy német juhász ügetett az oldalán. A rend éber őrei komótosan kiszálltak az autóból, csak úgy ahogyan a vadnyugati sheriff-ek lépkedtek ki az ivóból, amikor a városka főterén a nagy óra alatt éppen délben pisztolypárbajra készültek az idegenek. Milyen találó hasonlat. Hiszen a forró remegésben, a semmi felől épp egy törvényen kívüli közeledett az ő békés településükre. Az járőrparancsnok még köpött is egyet az út száraz porába, ahogy elegánsan végig simította a marhabőr elefántfüles pisztolytáskáját, majd az érkező sáv közepén jelezni kezdte a közeledő gringónak, hogy húzódjon félre. De Karcsi nem csak kettesbe, hanem Eastwood-ba is váltott, és úgy döntött: engem nem kaptok el élve. A kiszáradt tarlón vezetett a menekülés útja, de előtte át kellett ugratnia egy keskeny árkon. A motor belehuppant a puha földbe, és ettől egy kicsit lendületét vesztette. A törvény őrei hirtelen nem is tudták mit csináljanak, csak egy hosszú pillanat múlva hangzott a parancs: utána fiúk. A két rendőrtanonc pedig nekivágott futásban a motoros után, aki közben még arra is gondolt, hogy a kinyúlt nyakú pólóját felhúzza az orrára, hogy ne legyen azonosítható. A másik két rendőr pedig kocsival próbálta elvágni az útját. Nehezen haladt a szántásban, így a távolság is csökkent a rendőrök és közte. Nem volt más választás, mint füttyenteni egyet. Brutusz lemaradt hátvédnek és feltartotta az eső-kelő hallgatókat addig, amíg a gazdája egérutat nem nyert. De nem sikerült a kikerülő manőver. A háza előtt újra elévágtak a rendőrök, de onnan már könnyebb volt megmenekülnie. 
A rendőnyök mögött aztán reggel lett újra. A szemközti házak beleöntötték a még fiatal, nyurga árnyékukat a repedésekbe. A csend közben kihűlt Karcsi körül, szinte csúnya lett, és nem lehetett már hozzá nyúlni. Aztán lassan a halántéka fölött, a haja meleg árnyékos vonalában támadt valamilyen ezüstös fény. A szeme zavarossá vált, és fölényes akarattal akart a tettei következményeinek a szemébe nézni. Tekintete tiszta és bátor lett, ahogy odalépett az ablakhoz, és húzni kezdte a redőny zsinórját. A fényfogó lassan elindult felfelé, a csiga fájdalmasan nyikorgott az erőlködéstől. Nagyot dobbant a szíve attól, amit az ablak mögött látott. Hirtelen rándítással vonta össze a szemöldökét, úgy mint a gyerekek akik rémes dolgokat látnak. Lent a kerítés előtt a cseresznyefa takarásában ott állt a rendőrautó. Kissé közelebb lépett az üveghez, és az állát a mellkasának szegezte, mintha elgondolkodón valahová messzire nézne – és teljesen ártatlan lenne. Azután visszalépett a függöny fátyolos vékony rejtekébe, és hamarosan megértette, hogy a csend csak takar, de nem töröl el semmit...
Az írás a már korábban publikált A rohanó Othello folytatásaként készült el. 

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap