Rézfán fütyülő rézangyal

Fedák Anita, cs, 09/14/2017 - 00:07

Hogy az a máramarosi jegesmedve brummogtassa meg a..., nem káromkodunk mi kicsit többet a kelleténél? Úton-útfélen magából kivetkőzött, goromba, dühös emberekkel találkozunk, akik nyomdafestéket nem tűrő szavakkal illetik embertársaikat, emlegetve a felmenő rokonságot, a Mindenhatót és négylábú állatainkat sem kímélik.

Értem én, hogy olyan világban élünk, amikor a gazdasági válság, a mindennapi megélhetésért küzdő problémák, a bürokratikus ügyintézés felőrli az idegeket. De amikor már olyan kacifántosan káromkodik a tanár, az orvos, az egyetemista és uram bocsá, a professzor is, mint a kondás, akkor már igencsak nagy a baj. Hirtelenjében nem is tudom, van-e még olyan nép a világon, amelyik szókincsében ennyi pejoratív szó és kifejezés lenne található.

Késő délután fiatalokból álló asztaltársaság ül Gyöngyös egyik vendéglátóegységének teraszán. „Kussolj már, te isten barma!” – mondja az egyik fiatal nagyon csinos leányzó a mellette ülő fiúnak, és durván ellöki az ölelésre nyúló karját. A bájos kislányos arc a szavakat kiejtve egy visszataszító banyához kezd hasonlítani. „Menj a k... a ...-ba!” – hallom a másik asztalnál ülő férfitól, aki egyébként e durva szitkokat egy ártatlan méhecskéhez intézi, aki feltehetőleg szintén megszomjazott a kánikulában és csak a sörének habjából szeretett volna picit hörpinteni. A kipontozott szavak megfejtését, gondolom, nem kell különösebben magyaráznom...

Gondolná a kedves olvasó, hogy valamikor az osztrák-magyar monarchia idején büntették az ilyesmit? Egy nagyon régi könyvben olvastam, hogy 1748-ban például Beregszász város nemes tanácsa arra ítélt egy Dulszka nevű asszonyt, hogy „három pénteken keresztül meglapátoltassék”, mert azt mondá’ valakire, hogy a ménykű üssön belé... 1563-ban pedig a pozsonyi országgyűlés törvénybe is iktatta, hogy az, aki először káromkodáson lett érve, megvesztőztessék, a másodszor rávetemedő megpálcáztassék, és aki harmadszor is visszaesik a káromkodás bűnébe, annak feje vétessék, hogy Isten haragját magunkra ne vonjuk. Na és most, hogy se pallos, se pálca, most már mindent lehet? Úgy tűnik, igen. Mert egyetlen kacifántos káromkodást sem büntet a törvény. Nem úgy, mint II. József, a kalapos király idejében, aki törvénybe iktatta, hogy aki káromkodik az józanságát vesztett eszelős, tehát bolondok házába kell zárandó. Ugyan mit szólna őfelsége, ha buszon, vonaton, játszótéren sétálva, a munkahelyen vagy a televíziós csatornákból hallaná azokat a cikornyás istenkáromlásokat, amelyek naponta ott röpködnek a fejünk fölött? Tartok tőle, jómagát zárná inkább a diliházba...

Néhai szépemlékű mezővári nagymamám, ha nagy ritkán dühbe gurult valamiért, mindig azt mondta, „ a divat vigye el!”. Akkor mi, az unokái, már tudtuk, hogy nagyon mérges és jobb ilyenkor nem háborgatni. „ A betyárodat... „ – volt a szavajárása néhai tanító bácsimnak, mielőtt megdorgálta a diákcsínyen kapott tanítványát. Hol vannak már a „rézfán fütyülő rézangyalok”, az „adta teremtett-ék”? nem tudom valaha írtak-e nyelvészeti tanulmányt ebben a témakörben, de sejtem, igen gazdag frazéma- gyűjteményt lehetne belőle összegyűjteni...

De jobb ötletem támadt. Ha már nincs pallos, meg nádpálca, meglehetne a káromkodókat bírságolni. Félve teszem hozzá: megadóztatni. Annyi mindenért szabnak ki ebben az országban pénzbüntetéseket, nem is értem, miért pont a csúnya beszéd maradt ki? Mert tartok tőle, hogy a káromkodásokat még nagyon sokáig a divat sem viszi el... Ellenben a mindig hiányos költségvetést bizton feltöltené és jutna pénz erre-arra. Mondjuk az utak javítására, hogy például a kátyúba kerülő autós kevesebbet szidja az útépítők édes felmenőit...

 

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám


 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

Inter Japán Magazin

Turcsány Péter honlapja

Jankovics Marcell honlapja

Papp Lajos

Magyar Irodalmi Lap