Rézmozsár
Anyókaölben, hol kakasvérbő
lszületik meg az öregeste,
a fény szobra: rézmozsár tündököl,
hogy a szívemtől elijessze
az acsargó, sakálfejű árnyat,
totemállatát sintérhadaknak,
kik agyamba az álomig vájnak,
akik bűzük hátán haladnak
s elérik a lét rózsazugait,
glóriamély acélhurokjaik
eresztnek belém tigriskarmokat
rabul ejteni a gondolat
végső távolát – teste üres akol,
az ősz aranytömbjei alól
idôtlen sírást hallani,
a fény szobra rézmozsár,
öröktől döng benne valaki,
s dióhéj-kupolája széttörve már
gyerekkoromnak, anyókaölben
rúttá rúgdalja a kisded Isten
arcom, s zörg bennem a lélek, akár
mandulatokban a keserű jövő,
anyókaölben követ zúz az idő,
a fény szobra rézmozsár,
méhében nagydörömbű halál
csillagporral tajtékzi fejemet,
és hatalmas szaga úgy ér el,
ahogyan arkangyal-lehellet
a furulya lépcsőin lépdel
mennyboltot dallamolva fölébem,
hol sárgavirágú csöndességem,
a gyerekkorból mécslô rézmozsár
meteor-döggé lohasztott remény
s borom fanyar mélyeire száll,
látom szemeim jégholdjai mögül,
hogy súlya sötét magvaként öblén
az árnyék koszorúslánya: anyóka ül,
nagykendő-éjből kötött batyu
a vállán, öle fekete taván
két keze két szendergő hattyú,
s paprikafüzér parázslik a nyakán.
Magyar Irodalmi Lap
Hozzászólás ehhez
- A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges
