A ridegvári harangok

Petrozsényi Nagy Pál, cs, 06/01/2017 - 00:14

X . Y. községben, nevezzük Melegfalvának, Ábris és Leó számítottak a barátság mintaképének. Pedig élt itt más igaz barát is, továbbá jó szomszédok, jó boltosok, jó gazdák, akikről mind-mind példát lehetett volna venni, ha ismerik. De nem ismerték. Sem a falut, sem a lakóit olyan eldugott, istenháta mögötti vidéken éltek, éldegéltek egymás mellett sok-sok éven át, amíg… Nos igen, amíg egy reformhullám át nem csapott a községen. Ekkor fokozatosan leépítették az iskolát, postát, pékséget, varrodát és más, munkát és szolgáltatást nyújtó intézményt, mely minden település fennmaradásának egyik biztosítékát képezi. Erre, aki tehette, lelépett, elsősorban a fiatalok, hogy másutt, kevésbé ellehetetlenült vidéken kezdjenek új életet. Ezek közé a lelépők közé tartoztak Ábris szülei is. A fiú apja pék volt, az anya vasúti pénztáros, akik munkaerejük teljében maradtak kenyér és pénz nélkül.

– Hogy a kutya úristenit ennek az MSZP-és kormánynak!

Mártonné és Ábris is megrettenve bámult a kidolgozott izmú, jám­bor mesterre. Nem csoda, hisz türelmes, templomba járó ember volt, akit még soha senki sem hallott káromkodni… mostanig. Az anya egy kukkot sem szólt, naná, hisz ő is érintett volt a dolog­ban, így Ábrisra hárult a feladat, hogy megnyugtassa őket valamiképp.

– Ne szívjátok mellre. Elmúlik. Most beborult az ég, de holnap, holnapután megint kiderül, csak ki kell várni, ez ilyen egyszerű. Meg aztán, tudjátok, nem csak az ördög, isten sem alszik ám, és, aki hisz őbenne, azt sohasem hagyja magára.

Hirtelen megtorpant. Micsoda, elcsépelt, semmitmondó frázisokat hord itt össze, az áldóját!

– Igazad van, meggyőztél – vett erőt magán az amúgy okos, energikus Mártonné. – Hajszálra ezt mondta a plébános úr is nemrégen.

 Rá két hétre azonban már ríttak is, amikor hirtelen elhunyt a családfő egyetlen bátyja, a korán megözvegyült Aladár. Így kerültek a városba, Aladár elárvult házába, amit, más rokon nem lévén, mindjárt meg is örököltek Mártonék.

– Öröm az ürömben – vigasztalta meg a férjét Mártonné. – Én nagyon sajnálom a bátyádat, viszont két legyet is ütöttünk egy csapásra: mi munkát, Ábris lehetőséget kap ahhoz, hogy megalapozhassa a jövőjét.

Csak a derék pékmester lógatta az orrát továbbra is letörten.

– Ti még nem is sejtitek, mit veszíttek ezzel a faluval, mert ez a falu édenkert volt, csak ti még nem tudjátok. Na és a föld… . Hun kapok én egy városban ilyen udvart, háztájit, mint az enyém, gyerekek? Sehun sem, nem szólva ahhoz, hogy én itt is születtem. Márpedig az ilyesmit, nem igen felejti el az ember, ugyebár?

Hasonlóképpen érzett a nem kevésbé jámbor, bár jóval gyengébb fizikumú Ábris is, aki leginkább a barátjától vált el nehezen, ezért az utolsó nap előestéjén végig Leó kíséretében búcsúzkodott a falutól. Sorra látogatták meg a barátokat, ismerősöket, mindenkit.

– Kötöttem neked egy meleg gyapjúsálat – ajándékozta meg a keresztanyja könnybe lábadt szemekkel. – Ó, édes Ábriskám, mikor látogatsz meg újra bennünket?

– De hiszen még el sem mentem, keresztanyu – nevetett a harmadéves gimnazista.

– Aztán vigyázz a jányokkal! – intette óvatosságra Kis szomszéd. – Ezek a városiak hamar jégre viszik ám a magadfajta legénykét.

Mindenki adott, vagy mondott valamit, már ahogy szokták Melegfalván ilyenkor.

– Gyerünk a hegyre! Tőle még el sem búcsúztam – húzta a hegy felé Ábris a barátját.

Ez volt a legeslegkedvesebb tartózkodási helyük, ahova, a telet kivéve, felkaptattak minden évszakban. Mindketten imádták a természetet: a sudár fenyőket, a balzsamos levegőt és az égig érő sziklafalakat. Leheveredtek egy árnyékos fa tövébe, és gyönyörködve hallgatták a ma­darak énekét.

– Végül is mi leszel, ha jövőre kijárod az agyaldát?

– Még nem tudom – gondolkozott el a magas homlokú, szelíd tekintetű Ábriska. – Talán pap, még nem döntöttem.

– Miért éppen pap? – ütődött meg a keménykötésű, barna szemű jó barát. – A múltkor még orvosnak, azelőtt meg erdésznek készültél.

– Mert ez a hivatás passzol a természetemhez legjobban. Tudod, én hiszek istenben, és inkább a szegények, elesettek, mint az erősek ügyét szeretném szolgálni.

– Szép szavak. Én is, de Biblia nélkül, ami mindig megalkuvóvá és puhává teszi a hívőket. És ez baj, mert a jót nem elég csak akarni, kitartás, keménység is kell ahhoz, hogy valóra válthassuk az álmokat. Sőt, tovább megyek, még ennél is több, barátom: pénz, hatalom, szerencse.

– Kitartás igen, pénz, hatalom viszont annál kevésbé. Jézusnak sem volt hatalma, mégis segíteni tudott mindenkin – válaszolta Ábris csöndesen.

– Majd elválik, Ábris, elválik, most azonban menjünk vissza a fa­luba, mert mindjárt sötét lesz.

Az új ház tényleg szerényebb volt az elsőnél: két-szoba konyha, miniatűr udvarral és semmi kamra, kert vagy efféle.

– Nem baj, legalább könnyebb rendben tartani – látta meg egyből ennek is az előnyét a pozitív gondolkozású Mártonné.

Az apa savanyúan hallgatott, s csupán titokban sóhajtozott a me­legfalvi falusi ház után. Különösen a méhkasokat és az öreg diófát fájlalta, ami alatt olyan jókat lehetett pipázni és olvasni. Mert azt is szeretett ám Márton úr, különösen a bibliát, ezért ugyancsak tűzbe jött, amikor megtudta, milyen hivatást választott magának Ábriska.

– Stramm fiú vagy. Egyet is értenék a terveddel, ha nem lenne ez a kötelező papi nőtlenség. Te… te nem akarsz gyereket? Igaz – villant eszébe –, a te ük-, vagyis az én dédapám is tisztelendő volt valamikor.

– Komolyan? Illetve várjunk csak! – hökkent meg a fiú hirtelen. – A katolikus papok nőtlenek! Hogy születhettél akkor meg te is, én is, hacsak nem házasságon kívül születtünk.

– Hát csak úgy, hogy kiugrott, mindenesetre én százszor meggondolnám, mielőtt ilyen áldozatot hoznék a hitemért.

– Bocsánat! – szólt közbe az anya kedvetlenül. – Engem meg sem kérdeztek?

– Dehogynem – puszilta meg az anyját tisztelettel Ábriska. – Neked mi a véleményed a tervemről?

– Csak azt, hogy bolondság. Isten látja lelkemet, nem akarom én az egyházat meg téged sem bírálni, de ha bevallom, hogy szeretnék egy unokát, azzal mindent megmondtam.

Eltelt egy év. A fiú színjelessel érettségizett, s mivel azóta sem gondolta meg magát, beiratkozott a budapesti teológiára! Szülei mit tehettek, ráhagyták. Ha ez a vágya, tanuljon. Ők figyelmeztették, a többi Ábris gondja, felelőssége.  A fiú szorgalma itt is meghozta a gyümölcsét: kitűnő eredménnyel végzett, végül ugyanennek a példás igyekezetnek a jutalmául odahelyezték, ahova kívánta, nevezetesen X. Y. városba.

Eddig minden minden pontosan úgy történt, ahogy eltervezte. Csak X. Y. – nevezzük Ridegvárnak – ne lett volna olyan zárkózott. Képzeljünk el egy szolid, erősen józan életvitelű városkát. A lakóházak, üzletek egy kaptafára szabott skatulyák, semmi dísz, fantázia, az emberek csöndesek, talán túlontúl is csöndesek, mert itt bizony senki sem dorbézolt, nyafogott vagy tüntetett, csak bezárkózott a házába, és élte a maga külön életét. Pedig hej be sokan panaszkodhattak volna, amikor a gazdasági válság végigsöpört a világon. Több bank, üzlet és cég is tönkrement, s egyre több ember került az utcára. Na és mit tehet ilyen helyzetben egy lelkipásztor? Lelket önt a hívekbe, és megpróbál mindenkit összefogásra sarkallni.

– Vegyetek példát a zsidókról! – prédikált az immár férfivá érett tisztelendő. – Náluk az a tradíció, és milyen szép tradíció, hogy egy gazdag izraelita sohase hagyja sorsára a nála szegényebbet.

Jaj, ezt elszúrta! – döbbent belé a felismerés. Még a végén azt hiszik, a zsidókat pártolja. Ez véteknek ugyan nem vétek, de annál durvább taktikai hiba, ha számításba veszi, milyen sokan zsidóznak megint mostanság.

– Nem azért mondom, de ami igaz, az minden körülmények között igaz: a szegények istápolása mindnyájunk kötelessége. A zsidók…

Passz, ezt a témát inkább máskorra halasztja, ha nem akarja, hogy egyenként szállingózzanak ki a templomból – bámult egy középkorú kereskedő után, aki éppen akkor lopódzott ki nagy sietve.

– Tisztában vagyok vele, hogy egyikünknek sem könnyű, de vannak nálunk elesettebbek is, nemdebár – fújta ki az orrát, majd akkorát tüsszentett, hogy zengett belé a ridegvári nagytemplom. – Ó, istenkém, még ez is ráadásul! Legalább a parlagfűtől kímélnéd meg a szolgádat!

A hívők faarccal hallgatták végig a tisztelendőt. Amúgy elég kevesen jártak templomba, akkor is csak vasárnap, még kevésbé Mártonhoz, aki nemcsak megértést, de tetteket is kért a hívőktől. Ábris nem adta fel. Tény, hogy ma még magukba forduló, passzív emberek, de idővel biztosan megnyílnak, és kiszállnak az elefántcsonttornyukból, ahonnan mindeddig még a napsugarat is száműzték.

Tévedett. Még sokáig nem tárták ki a szívüket, miközben a gazdasági válság mellé lassan természeti csapások is sorakoztak. Az egyik évben ismeretlen influenzavírus támadt a világra, ezt követte a szárazság, aztán a földrengések, áradások...

– Szálljatok magatokba, testvérek! – fújták meg a riadót a papok a szószékekről. – Az Úr most megpróbál bennünket, azért ne féljetek, mert meg is ment azonnal, ha mostantól kezdve Isten parancsolatai szerint éltek és dolgoztok.

A szentbeszédek két irányba hangolták a hívőket. Egyeseket megtérített, többeket azonban inkább felpaprikázott, mert mi az, hogy Isten parancsolatai szerint éljenek és dolgozzanak. Mindenki úgy él, ahogy jónak látja, és ebbe még az Isten sem szólhat bele. Ridegvár kivárt, magyarán hallgatott. Meghallgatták az igét, és ennyi; még azt sem lehetett sejteni, mi a véleményük arról, amit hallottak.

– Mennyivel másabb itt a nép, mint Melegfalván! – sírta vissza Ábris a régi szép időket. – Bizony igazad volt édesapám, „az a falu édenkert volt”, csak akkor mi még nem tudhattuk”. Hát most tudjuk, megtapasztaltam.

Később még keserűbben fakadt ki.

– Úgy érzem, mintha kőszobroknak beszélnék. Nyilván sokkal több hasznomat vennétek, ha orvos, erdész vagy pék lennék, mint te, édesapám. Tudod, mit? Vegyél magadhoz inasnak – ajánlotta félig komolyan, félig tréfásan. – Én kitanulok péknek, te nyitsz egy boltocskát, és fütyülünk a gazdasági válságra.

– Ugyan, ne viccelj! – csiklandozta apját a nevetés. – Különben is ez így volt megírva, és ha hátra nézhetsz is, már csak előre mehetsz ezentúl.

– Nono, szerintem még visszafordulhatsz! – csillant fel felesége szemében a reménység. – Sőt: vissza kell fordulnod, amennyiben beláttad, hogy rossz irányba indultál. Pillanatnyilag pap vagy. Rendben van. De ha úgy érzed, Istent reverenda nélkül is lehet szolgálni, ugorj ki minél hamarabb belőle. Legalább is én így tennék, és hidd el nekem, nem te lennél az első és utolsó, aki ilyesmire „vetemedik” – látott bele a fiatalember lelkébe.

A lelkipásztor arca hol kipirult, hol elsápadt.

– Jaj, jaj, jaj, ez egy kicsit erős, anyukám, hiszen még bele se melegedtem ebbe a palástba.

Egyelőre persze még nem döntött, mert még csak nyalogatta a sebeit, így teremtett lélek sem sejthette, milyen irányba fordulhat még a lázadása, keserve. Kivéve az anyját és még valakit: Gáspár Dömötört, a rücskös arcú, öreg sekrestyést. Ez a férfi szolgált legrégebben a plébánián, mert már gyermekként is itt ministrált, amíg fel nem cseperedett, hogy utána sekrestyéssé léptessék. Azóta itt szolgál Ábrishoz hasonlóan nőtlenül, miután olyan csúnya és ágrólszakadt szegény volt, hogy nemcsak a lányok, de senki sem vette komolyan. Pedig az esze az vágott, mint a borotva, és dolgos, mindenhez értő ember is volt. Olyan ezermesterféle, s csupán a piszkos anyagiak miatt nem tanulhatott tovább sohasem. A tisztelendő úr azért így is nagyra becsülte, egyébként sem illik, ugyebár, isten teremtményét lenézni. Csupán egy dolog zavarta: miért tekinti fiának az egyházfi? Amikor először kérdezte, Dömötör előhúzott tárcájából egy régi fényképet.

– A fiam! – csókolta meg a fotót áhítattal. – Öt évvel ezelőtt költözött össze egy kurvával.

Ábris megnézte a képet, és igencsak elámult, amikor felfedezte, mennyire hasonlít rá a kis Dömi.

– Micsoda véletlen! Valóban pont olyan, mint én vagyok.

– Nem olyan, az is vagy szőröstül-bőröstül – ölelgette a sekrestyés könnybe lábadt szemekkel. – Lám, nem hiába imádkoztam Istenhez, mert ismét visszaküldött hozzám, fiacskám.

A plébános ráhagyta, és sehogy sem tudta eldönteni, normális az öreg vagy valami mégis lehet a dologban: szimpla véletlen, reinkarnáció vagy ilyesmi. Katolikus szemmel nézve ugyan szamárság, de annyi vallás, hit közül, ki állíthatja teljes tárgyilagossággal, hogy az övé az igazi. Szó se róla neki bizony illene, végül is plébános a csudába, néha mégis elfogta, igen, még őt is megszállta a kételkedés szelleme. Mea culpa, mea maxima culpa! Még az is megfordult a fejében, hogy Dömötör hithű buddhista, amit pusztán azért titkolgat, hogy megtarthassa állását a templomban.

– Bocsáss meg, nagyot vétkeztem, de amint látod, a tékozló fiú mégis hazatért.

Viszonozta az ölelést, és belement a játékba. De vajon jól teszi? Nem kellene mégis elárulni, valójában mit gondol? Vajon milyen folyamatok zajlanak le egy ilyen értelmes, ám zavart (?) ember lelkében, agyában, hogy a saját papját is fiának tekinti? De volt itt más is, amit nem értett. Amellett, hogy okos volt, minden vele kapcsolatos bajt megérzett, mint bizonyos állatok a földrengést, ezért bármi gondja-baja volt, kedvetlen vagy éppen szomorú, az öreg már meg is kérdezte: hol szorít a cipő, fiacskám? Szóval rejtély volt, aztán lassan-lassan ezt is megszokta. Hiába, nagy az isten állatkertje, és abba sokféle állat belefér. Azért mégis csak meghökkent, amikor egy nap így szólt hozzá Gáspár Dömötör:

– Kérlek, ne gyötörd fölöslegesen magadat! Törődj bele, hogy nem segíthetsz mindenkin, főleg ha ő sem akarja.

– Fején találtad a szöget, sekrestyés! De várjunk csak: ezt most ugyan bizony mért mondod, azonkívül miből látod, hogy engem pont ez bánt mostanság!

– Hát… Benne van a szemedben.

– Érdekes. És mit látsz még benne, például most, barátom?

– Szomorúságot. Nagy, nagy szomorúságot – nézett a sekrestyés a tisztelendő szemébe. – Azt hiszed, elhagytak, beleértve…

– Beleértve?

– Istent is.

A tisztelendő még jobban elámult. Ez a jámbor atyafi nemcsak a szemébe, a szívébe is lát valahogy.

– No, ez az egy azért nem igaz – füllentette könnyedén. – Az viszont igen, hogy borzasztó egyedül érzem magamat. Csak beszélek, beszélek, de hogy hisznek is nekem… Az már egészen más kérdés. Érzésem szerint senki, pedig én, Isten a tanúm, mindenkinek jót, csakis jót akarok. Igaz, jót akarni könnyű, cselekedni nehéz, de még ezt sem tehetem, ha senki sem kér belőlem… Furcsa, milyen közlékeny lettél egyszerre, Ábriska! – csodálkozott most már magán is az újdonsült plébános. – És pont a sekrestyésednek öntöd ki a szívedet?!

– Dehogyisnem kér! – tiltakozott az egyházfi. – Téged szeretnek, még ha el is zárkóznak előled néhányan, és ami most nem sikerült, később még sikerülhet, ha kitartasz. Csak az a nagy kérdés, megbékélsz-e utána.

– Már miért ne békélnék? Ha az ok megszűnik, az okozat is, légy nyugodt.

– Akkor jó. Nem tudom, mi az az izé… okozat, de ha tényleg megnyugszol, imádkozni fogok azért, hogy segítőtársakra találhass.

Hogy ezen konkrétan mit értett, a lelkipásztor nem tudta, de nem is firtatta. Tény az, hogy nem sokkal ezután különös események dúlták fel Ridegvár nyugalmát.

Piroska néni vállán nyolcvanöt év súlyával gondterhelten tért egyik este nyugovóra. Nem csoda, ultimátumot kapott a tanácstól, – na, most önkormányzatnak becézik –, hogy ha nem kaszálja le kertjében a parlagfüvet, tizenöt ezer forinttól öt millió forintig büntetik. Piroska néni szeme majd kisült a szégyentől. Hosszú életében még egyszer sem marasztalták el amiatt, hogy hanyag gazdasszony. Amit kellett, elvégzett, még jobban is, mint elvárták. De hát az öregség... ! Nem bírta már a munkát a ház körül. Legutoljára két éve serénykedett a kertjében: gyomlált, palántázott, öntözött, de már az idén örült, ha megfőzhette az ebédjét. Gyerekei, unokái elhagyták, pontosabban nem törődtek már vele, sem a kertjével, házával. Pedig arról már hulladozott a vakolat, és az udvarát, kertjét is belepte a csalán, parlagfű.

Evett pár falatot, aztán eltette magát holnapra. De csak forgolódott, forgolódott anélkül, hogy álom jött volna a szemére. Egyfolytában azon rágódott, hogy lejárt a határidő, reggel jönnek kényszerkaszálni. Jaj! – kapott hirtelen a szívéhez. Már megint hogy kalapál! Csak nagyobb baj ne legyen belőle, mert még telefonja sincs, hogy kihívja a mentőket. Éjféltájt furcsa berregést hallott a kert felöl. Mi ez? Tolvaj? Nézzük meg gyorsan, ki jár itt!  Izgatottan osont az ajtóhoz, lenyomta a kilincset. Nem nyílt ki. Ekkor ijedt csak meg igazán. Ez a tolvaj bezárta a házába! Így persze háboríthatatlanul végezheti a dolgát odakint. Csupán azt nem értette, miért kell ehhez ekkora zajt csapnia – találgatta magában. Hát azért nem, mert mégsem tolvaj a nyavalyás! – ütött a homlokára hirtelen. Vagyis nem lehet más, mint a trottyos Koós szomszéd, aki a parlagfű miatti mérgében (biztosan ő jelentette fel emiatt) miszlikbe akarja vágni a kulipintyóját.

– Segítség!

A zaj megszűnt, de elhallgatott Piroska néni is. Nem okos dolog ám újat húzni egy ilyen megvadult bakkecskével, hacsak nem kockáztatja meg, hogy bejöjjön, és ő hallgattassa el örökre. Rövid csend, aztán folytatódott a berregés. Kilesett az ablakon. Az udvaron senki, a kertjébe meg amúgy sem láthatott. Visszafeküdt az ágyába, és egy pohár vízbe cseppentett néhány Herzpflege szívcseppet. Amint megvirradt, újra megpróbálkozott az ajtóval. Engedett, végre megnézhette, mi történt. Valaki bevakolta a ház falát, és, szinte alig hitt a szemének, kigyomlálta a parlagfüvet a kertjéből.

Egyik nap szokatlan szélvihar söpört végig a városon, utána eleredt az eső és meg sem állt mindaddig, amíg el nem árasztotta a fél várost. Következménye több volt mint siralmas. A vályogházak egy része beomlott, a vizes árkok kiöntöttek, utcák, kertek, pincék kerültek víz alá. Farkas adóhatósági tisztviselőnek szép erős háza volt, mely vígan ellenállt mindenfajta viharnak. Mindössze két cserép mozdult el a helyéről. Ezt is akkor vették észre csak, amikor elkezdett beázni a plafonjuk. Nem nagy ügy, két perc alatt helyrehozható. Farkas úr nyomban fel is hívott egy tetőfedőt ez ügyben.

– Hülyének néz? – krákogott a mester a telefonba. – Két cserépért másszak fel magának egy tetőre?

A második iparost sehogy sem tudta elérni. Annyian keresték, hogy folyton foglaltat jelzett a telefon. A harmadik rögvest jött volna, ha annyit fizet, amennyi száz cserép felrakásáért járt volna.

– Próbálkozz másokkal! – tanácsolta a felesége higgadtan. – Elvégre nem kell ehhez szaktudás, bárki helyre tol nekünk két cserepet, ha szépen megkérjük.

No meg, ha nem hiányzik belőle a segítőkészség, jó szándék.  Sajnos, úgy látszott, pontosan ebben szűkölködött Ridegvár, mert az egész városban egyetlen polgár sem óhajtott a meglehe­tősen rosszhírű ellenőr segítségére sietni.

– Nincs más megoldás, nekem kell felmásznom – adta fel végül keserűen a 99 kilós Farkas úr.

Kihozott egy létrát, és elindult lassan, óvatosan felfelé. De már az ötödik lépcsőfok után megpihent, a tízediknél elszédült, az utolsónál pedig megijedt: mi történik, ha ő most innen lepottyan?

Az utcán néhány arra tévedt járókellő figyelte, miben mesterkedik Farkas úr.

– Hahó, szerencsés repülést! – göcögött egy görlkorcsolyás tinédzser.

– Mész innen, te naplopó! – rivallt rá Farkas úr felesége mérgesen. – Gyere le, Berci, inkább ne kockáztass!

A férfi felnézett a tetőre, onnan az égre, mely lassan ismét kiderült, és arra a következtetésre jutott, hogy ő erre a fedélre soha életében nem fog felmászni.

– Igazad van, nem érdemes. Különben is minden cserép eltörne alattam.

– Micsoda nyuszi! – gúnyolódott egy sovány alak odalent.

– Savanyú a szőlő – tódította egy harmadik.

– Köszönöm a dicséretet – lépett Farkas úr hozzájuk, amint lemászott a létráról. – Hát csak tessék, tessék! Próbálják meg maguk is!

– Mi miért? – ütődött meg a soványabb.

– Mondjuk úgy, hogy virtusból. Mutassák meg, miszerint maguk aztán nem nyuszik. Mellesleg ön alatt biztos nem törhet el egyetlen cserép sem.

– Alattam nem, fel is mennék, higgye el, ha nem magáról lenne szó, igen tisztelt Farkas úr.

– Gondoltam. Akkor mást ajánlok. Látják ott fent azt a két elmozdult cserepet? Hozzák rendbe, és én itt helyben leperkálok maguknak kétezer forintot.

– Csak?

– Jó, legyen a duplája.

– Ezt ni! – köpött a tisztviselő elé kajánul, és fütyörészve otthagyta, nyomában a többiek egy fekete szemüveges, bajszos alak kivételével.

– Ez Ridegvár! Köszönöm a segítségüket, uraim! – kiáltott utánuk keserűen Farkas úr.

– Majd én felmegyek – szólalt meg ekkor a bajszos tag, és feleletet sem várva felmászott a tetőre. – Kész, most már nyugodtan várhatják a következő zivatart.

– Farkas úr és neje hálásan mondtak köszönetet.

– Tessék a négyezre! Ahogy megígértük.

– Semmiség. Ennyi munkáért nem fogadok el egy garast sem, de ha nagyon akarja, adakozhat a szegények javára.

– Adakozunk, adakozunk. Na, vegye már el, jóember!

– Hálásan köszönöm. A szegények nevében. Egyedül azt szeretném, ha maguk személyesen adnák át. Mondjuk úgy, hogy beteszik egy perselybe. Látják, nincs is messze a katolikus Nagy­templom. Fáradjanak oda, és a dolog el van intézve.

Hogy miért ragaszkodott ehhez a „jóember”? Fogós kérdés, aminél már csak az a fogósabb: vajon Farkas úr valóban betette azt a pénzt a perselybe?

A Rapcsányi család Ridegvár ún. felsőbb rétegéhez tartozott. Az apa bankigazgatóként, az anya jogtanácsosként kereste kenyerét, így ebbe a kenyérbe – sok szegény családtól eltérően – akadt is mit aprítaniuk.

– Boldog emberek! – irigykedtek sokan reájuk.

Pedig ha tudták volna, mekkora teher nyomja a szívüket! Aha, tehát betegek, cukorbaj, rák, leukémia… ! Egyik sem! Mindnyájan egészségesek voltak. Csak éppen a fiúkkal nem tudtak egyenesbe kerülni, tudniillik rendszeresen imputolt, magyarul: iszogatott a Rudika. Kezdte a gimiben, és folytatta az egyetemen, amit persze be sem fejezett emiatt.

– Valamit elrontottunk – vádolta az apa önmagát, amikor már marihuánás cigarettát is talált a fia zsebében. – Pedig mi igazán mindent megadtunk, amivel boldoggá lehet tenni egy gyereket. Bántalmaztuk, eltiltottuk-e valamitől is valaha? Egyetlen egyszer sem. És pénze is volt a kölyöknek, külön szobája, számítógépe, tanára, miközben sok gyerek már csak egyszer eszik naponta.

– Ja – értett egyet vele Rapcsányi felesége komoran. – De a baj, megvan, és nem volna helyes, ha beletörődnénk abba, hogy kudarcot vallottunk.

– Logikus, csakhogy mit tegyünk, mert én már minden ötletből kifogytam.

– Nana, azért nem mindenből. A megoldás neve dr. Barabás.

A felsőbb körökben is tekintélynek örvendő bankember úgy felszisszent, mintha a tyúkszemére lépett volna valaki.

– De hiszen ő drogosokat, alkoholistákat gyógykezel. Jó, megengedem, bizonyos szempontból Rudi is… Ki van zárva, én… én nem fogom, nem akarom hírbe hozni a családot.

Egyik este feldúlt arccal sompolygott haza Rudika.

– Sziasztok! – dünnyögte oda a tévé előtt ücsörgő „ősöknek”, azzal már tovább is állt volna, ha a jól fésült, hűvös modorú apa rá nem szól a fiára.

– Megállnál egy percre, fiatalúr? Beszélni szeretnék a fejeddel.

– Már megint? Nem halaszthatjuk holnapra? Most nem érzem túl jól magamat.

– No persze, gyomrodra ment a kisüsti.

– Képzeld, ma még nem is ittam egy kortyot sem, és nagyon hálás lennék, ha a jövőben…

– Ccc, kérlek, ne emeld fel a hangodat! – emelte fel kezét szenvedő arccal az anyuka. – Először is fáj a fejem, reggel óta migrénem van. Másodszor egy jól nevelt fiatalember mindig udvariasan válaszol, ha kérdezik.

– Bocsánat! – juhászodott meg Rudika anélkül, hogy bővebben elmagyarázta volna, mi történt.

Pedig határozottan történt valami, s ahogy telt az idő, egyre több jel mutatott arra, hogy megváltozott, méghozzá előnyére a Rudika.

– Szavamra rá sem ismerek a fiamra – vidult fel fokozatosan Rapcsányi. – Már kora este hazajön, és nem érzek rajta semmit se. Holott azelőtt csak úgy bűzlött a pálinkától, vodkától.

– Én sem. És mintha a havereit is kerülné – egészítette a jogtanácsosnő. – Bárcsak tudnám kinek, minek köszönhetjük ezt a hihetetlen változást!

– Gratulálok a fiadhoz! – lepte meg Rapcsányit egyik nap a régi jó barát, aki nem volt más, mint dr. Barabás. – Nagy akaratereje van, annyi szent. Még egy-két hét, és teljesen meggyógyul. Mindenesetre nagyon jól tettétek, hogy hozzám irányítottátok.

A bankvezér hirtelen azt sem tudta, örüljön, vagy haragudjon a jó hírnek. Egy dolog mindenképpen bizonyos: sem ő, sem a felesége nem küldte terápiára Rudikát. De akkor ki, tekintettel, hogy erre maga a fiú sem gondolt mostanig?

Nos, ugorjunk vissza egy kicsit az időben! Kb. három héttel ezelőtt fekete szemüveges, bajszos polgár szólította le Rudit a nyílt utcán.

– Bocsánatot kérek, amiért zavarom, de volna egy rettenetesen nagy kérésem. Maga, ugye, Rudika, Rapcsányi Ottó igazgató úr fia.

– Az vagyok, de honnan ismer maga bennünket?

– Egyszerű: a Rapcsányi családot mindenki ismeri ebben a városban. Hát kérem, az volna a tiszteletteljes kérésem… Ó, elnézést, még be sem mutatkoztam: Wagner Richard volt közterületi-felügyelő és hajléktalan.

– Értem – kotort elő a fiatalember száz forintot. – Fogja, ez a magáé! Nem sok, de ismeri a mondást: sok kicsi sokra megy, vagy: aki a kicsit nem becsüli, a sokat nem érdemli.

– Milyen igaza van! Milyen igaza van! – törölgette szemét a hajléktalan. – Pontosan ezért kerültem én is az utcára. Nem becsültem én meg, kérem, sem a kicsit, sem a sokat, és... Hát igen, ez az igazság: mindenemet elittam.

Hopp, egy sorstárs! Adjunk neki még egy százforintost! – süllyesztette kezét Rudika ismét a zsebébe.

– Hagyja, nagyon köszönöm, de én egészen másfajta segítségre gondoltam.

– Másra? Tán vásároljak magának egy zongorát, Wagner úr?

– Zongorát? – rökönyödött meg a fekete pápaszemes. – Miért éppen zongorát?

– Csak vicceltem. De bökje már ki végre, mégis mit óhajt! Ruhát? Üdülési csekket? Pájinkát?

– Ki akarok gyógyulni a drogból és italból, fiatalúr. Csakhogy ehhez kis segítség is kellene, más szóval protekció, hogy bejussak Barabás doktorhoz, s miután az apja meg a doki puszipajtások…

– Az anyját! Honnan ilyen tájékozott, bácsikám? Még a végén kiderül, nem is közterület-, hanem detektív-felügyelő volt valamikor.

– Akkor számíthatok magára?

– Fölösleges. Kérjen időpontot tőle, utána sétáljon be szépen a rendelőjébe, és a többi már megy magától.

– Hogyha ez ilyen egyszerű lenne! – sóhajtott fel a hajléktalan. – Először is – szimatolt körbe komikusan – be sem engednének. Aztán egy terápiához csinos summa kell, és az biztosan nem rongyos 100-200 forint lesz.

– Azt hiszem, igaza van, de semmi vész, majd én beviszem a doktorhoz, aztán meglátjuk, mit tehetek.

– Épp erre szerettem volna megkérni. Hálásan köszönöm – csókolt kezet váratlanul a fiúnak. – Isten áldja meg a jóságát!

– De Wagner úr! Ne szégyenítsen meg így a nyílt utcán!

– Bocsánat, zavarok? – nyitott be Rudika pár perccel később egy bozontos szemöldökű, Faludy Ferenc-hajú orvoshoz.

– Á, Rudika, de rég nem láttalak! Foglalj helyet, hamarosan végzek, utána elmondhatod, mi a baj.

– Semmi, nem azért jöttem, de ha nem tetszik ráérni, majd… majd később elmondom.

– Kíváncsivá tettél, talán inkább most mondd el.

A fiatalember közelebb lépett az orvoshoz, és halkan, nehogy más is meghallja, előadta a kérését.

– Kérlek, a kedvedért. Hadd lássuk azt a bácsikát! – hordozta körül tekintetét dr. Barabás. – Itt nincs. Úgy tűnik, meggondolta magát, és hazament.

– Igen, úgy tűnik. Hát akkor viszontlátásra, tovább nem is zavarok.

Az orvos szeme megvillant.

– Hohó, ilyen könnyen nem szabadulsz meg tőlem! – gondolta vidáman, nagyon jól tudván, miféle szenvedélynek hódol legjobb barátja fia is. – Nem zavarsz, sőt, kifejezetten megkérlek, vegyél részt te is a mai „szeánszon”! Biztosítalak, érdekes lesz. Nézd csak azt a szöszi, sudár lányt ott a csoport közepén! Most éppen ő fog magáról beszélni. Hallgasd meg, utána mondj te is néhány biztató szót szegény­nek!

– Én? Milyen alapon, egyébként is mit értek én az ilyen kábítószeres izékhez? – szabadkozott Rudika.

Végül mégis csak ott maradt, és azontúl ő is rendszeresen bejárt az orvoshoz. Na nem Barabás, sem a saját gyógyulása, hanem csak úgy a szöszi kedvéért.

Ridegvár idegeit egy ideje megmagyarázhatatlan események borzolták. Valaki vagy valakik hetek óta jártak-keltek a városban. Kárt ugyan nem tettek, de mindent láttak-hallottak. Szimatoltak jobbra, szimatoltak balra, belopózkodtak az udvarokba, kertekbe, és ezzel az emberek életébe, titkaiba. Ez magánlaksértés, uraim – méltatlankodtak egyesek. Biztosan Márton atya hívei, akiket folyton jótettekre ösztönöz. No de ki kérte rá? Mindenki úgy él, ahogy tud vagy engedik, és azt sem igen szívleljük, ha folyton kilesik, mikor hányszor fingjuk el naponként magunkat.

Márton atya kellemes csalódással vette tudomásul, hogy mégis csak termékeny talajba hulltak az elvetett magocskák. Egyedül arra nem jött rá, pontosan kik azok a hívei, akik missziós munkájában immár tettleg is segítik. Erre kérdezett rá közvetlen feljebbvalója, az esperes úr is, amikor magához hívatta Ábriskát.

– Lehet, hogy hihetetlenül hangzik, de nem tudom.

– Hát az meg hogy lehet? – csóválta meg fejét rosszallóan a gömbölyű hasú, kerek képű egyházi vezető. – Engem úgy tájékoztattak, hogy senki más, mint Gáspár Dömötör, a saját sekrestyésed, testvérem. Legalábbis az egyikük, mert a többi kiléte egyelőre ismeretlen. Megerősíted, vagy cáfolod?

– Dömötör bácsi? – nézett nagyot a lelkipásztor. – Aligha, pontosabban én semmit sem tudok az egészről.

– Pedig többen is tanúsítják, és nem csak ezt. Valami olyasmit is, miszerint a jó öreg többször is fiamnak szólított.

– Előfordult, ugyanis Gáspár bácsi… Hogy is fejezzem ki magamat? Nem teljesen… normális – védekezett zavartan, és gyorsan el is magyarázta, mire alapozza a gyanúját.

– Mindegy – zárta le az eszmecserét az esperes. – Bármelyik oldalról nézzük az öreget, mindenképpen kompromittálja az egyházat. Summa summarum: el kell távolítanunk a templomból.

A fiatalember szívére akkora kő esett, hogy majd összeroskadt alatta.

– Most mi a baj? – tűnt fel az esperesnek Ábris nyugtalansága.

– Csak az, hogy az öregnek semmi pénze, vagyona, ráadásul imádja a munkáját. Már kora gyermekkora óta ministrál, és ha most elbocsátjuk, olyan pofont kap, amitől örökre elmegy a kedve az… egyháztól.

– Ha kishitű, minden bizonnyal, ugyanis ez a lényeg, nem a pénz meg a munkahely. Az Úr gyakran megpróbál bennünket, de aki igazán hisz őbenne, hitében megerősödve áll ki minden tűzpróbát – oktatta ki kenetteljesen fiatalabb paptársát. – Ami pedig téged illet, ja­vaslom, nem, mint feljebbvalód utasítalak, revideáld a módszered. Én megértem, hogy jót akarsz, de ehhez partnerre van szükségünk. Magyarán: nem tűzzel-vassal, hanem a hívők akaratának maximális figyelembevételével kell visszavezetnünk az eltévedt bárányokat az akolba. Ezt diktálják egyébként a demokrácia elvei is, szerelmetes testvérem.

– Már bocsánat, én talán nem így teszek? Esetleg feljelentett, panaszkodott rám valaki? – mosolygott magabiztosan Ábriska.

– Fájdalom, panaszkodott, és imádkozzunk azért, hogy erről csak te még én tudjunk, mert ha a főtisztelendő püspök úr is megtudja… Tulajdonképpen jelentenem kellene az esetet, de ha megígéred, hogy még ma lefújsz mindenféle segélyakciót, lezárjuk az ügyet, és mindnyájan jól járunk – egyezkedett az esperes Ábrissal.

Hiába, csínján kell bánni ezekkel az atyákkal. Túl nagy mostanság a paphiány, és ha ez a kolléga is kiugrik, honnan vesz helyette másikat? Valószínűleg ezt tanácsolná a püspök is, ergo vigyázat: úgy kell tárgyalni, hogy egyik fél érdeke se sérüljön.

– Megígérem, hogyne, magától értetődik, de mégis kik és mivel vádolnak?

– Az első kérdésre sajnos nem válaszolhatok, mert a feljelentések egytől egyig anonimek. De ettől még feljelentések, melyeket kötelességünk kivizsgálnunk. Na, nézzük! – pislantott az előtte fekvő írásba. – Elekes Piroska. A feljelentő azt állítja, hogy Dömötör, vagy más, a merénylő kiléte itt ismeretlen, tolvajkulccsal hatolt a házába, és rázárta az ajtót a nénire, amitől ő hajszál híján infarktust szenvedett.

– Szegény asszony! – törölte meg homlokát megcsappant önbizalommal a fiatal plébános. – De mi ebben a jótett, vagy, uram, bocsá’, kirabolta volna a nénikét?

– Nem, kigyomlálta a parlagfüvet a kertjéből. A dologban azért mégiscsak lehet valami huncutság, hiszen megtehette volna ezt nyíltan, fényes nappal is. Talán elcsent valamit a kamrából, Piroska néni mindenesetre erre gyanakszik.

– Ennyi?

– Rapcsányi Ottó. Ismered?

– A bankárt? Felületesen, ugyanis szemita, vagyis nem tartozik a gyülekezetünkhöz.

– A feljelentő szerint Dömötör összeboronálta Rapcsányi fiát egy prostituált drogossal.

– Mi célból?

– Valószínűleg nem célzatosan. Így alakult. A bankár ugyan elismeri, miszerint Dömötörnek köszönheti, amiért a fia csoportterápiára jelentkezett, de ez az affér a drogossal elég szerencsétlenül folytatódott.

– Amennyiben?

– Amennyiben Rudika feleségül akarja venni a prostituáltat. A Gici család – folytatta az esperes. – Az apa munkanélküli cukorbajos, az anyának sok a gyomorsava. Erre mit csinál a brigádod? Ötven paradicsompalántát ültet Giciék kertjébe, amitől aztán mindketten még betegebbek lesznek, mint azelőtt.

Ábriska idegesen feszengett, s alig várta, hogy elbúcsúzhasson a méltatlankodó atyától.

– Dömötör! – vette elő otthon még aznap a sekrestyést. – Csalódtam benned. Mondd, miért nem voltál hozzám őszinte!

A zömök, meglepően jó erőben lévő egyházfi komikusan hunyor­gott.

– Jaj, ne vágj ilyen arcot, mert még elnevetem magamat. Pedig mindketten kihúzhatjuk a gyufát ez egyszer.

– Fiam…

– Kérlek, ne szólíts fiadnak! Nézd, már régen be szerettem volna vallani, hogy te meg én… Szóval nem vagyunk rokonok – öntött tiszta vizet a pohárba; igaz, ezzel is sokkolja az öreget, viszont annál könnyebben válik meg tőle, amikor érdeme elismerése mellett nyugállományba helyezi. – Nem tagadom, hogy hasonlítok a fiadra, de csak hasonlítunk, ezzel vége, nincs tovább.

– Ez… ez nem igaz – dadogta a sekrestyés. – Te igenis az én fiam vagy, és az is maradsz halálig.

A plébános, mit tehetett egyebet, megint csak ráhagyta. Ha nincs kivel, nincs kivel. Egy Dns-vizsgálat ugyan mindent egyértelműsítene, de aki nem épeszű, azt nyilván még ezzel sem tudná meggyőzni.

– Jó, egyelőre ne bolygassuk, mindössze azt áruld el, miért boronáltad össze Rudikát azzal az örömlánnyal?

– Miféle örömlánnyal, és ki az a Rudika? Én… én nem ismerek semmiféle Rudikát – tette hozzá bizonytalanul.

– Hazudik – állapította meg magában a lelkipásztor; ezek szerint még az ilyen derék bácsik is rizsáznak? – Rendben, hagyjuk a Rudikát, de azt már csak bevallod, hány önkéntesből áll az… akcióbrigádunk.

A sekrestyés most még nagyobb szemeket meresztett. Így persze elég nehéz lesz kinyomozni, mi az igazság ebben a Timur és csapatára[1] emlékeztető sztoriban. Még az is megeshet, hogy valóban vétlen a jóember, és akkor még ennél is cikisebb lesz referálnia az esperesének. Akkor tovább: küldjük nyugdíjba Gáspár Dömötört!

– Jól van, beszéljünk másról? Hány éve is szolgálod az egyházat?

– Sok. Még gyerekkoromtól, amikor ministránsnak szegődtem.

– Nagy idő, és mondd, nem fáradtál bele ennyi munkába? Hiszen akár nagyapa is lehetnél, márpedig egy nagyapa, akárhogy is nézzük, olyan, mint egy múlt századi rádió, itt recseg, ott ropog…

– Az lehet. Én nem. Én még máma is elviszek egy zsák cementet a hátamon. Megmutassam?

– Elhiszem, elhiszem – nevetett a plébános. – De akármennyire is erős vagy, az idő csak elszállt fölöttünk, és ilyenkor úgy illik, hogy  átadjuk helyünket a fiataloknak.

– Hogyne! – bólogatott egyetértően a sekrestyés. – Majd egyszer, ha csakugyan eljön az ideje. Te, Ábriska – nézett hirtelen farkasszemet az atyával –, te nyugdíjba akarsz engem küldeni.

– Miért, nem mennél?

– Nem – válaszolta kurtán, ellenségesen.

– Pedig a szolgálati éveid alapján bármikor elmehetsz, és, minek is tagadjam, az esperes úr is ezt akarja.

– Mióta? Esetleg haragszik rám? Mégis mit vétettem, hogy ezzel akartok büntetni? – borult el egyre jobban a tekintete.

– Semmit. Félreérted a helyzetet. Szó se róla, itt-ott te is hibáztál. Például meg kellett volna velem is beszélned azt a humanitárius akciót. Végül is egyházi ügy, és ilyenkor nem cselekedhetünk mások megkérdezése nélkül, ez, ugye, evidens.

– Ha te mondod, hanem nyugdíjba akkor sem megyek, tisztelendő úr. Inkább...

Kicsit megállt, eltűnődött, majd így folytatta.

– Inkább kilépek, és máshova megyek dolgozni.

– Rossz döntés. Kérlek, gondold át még egyszer, ami pedig az emberek támogatását illeti, azt bízd nyugodtan ránk és az önkormányzatra. Ez nem a te dolgod, hanem a miénk, testvérem – lélegzett fel megkönnyebbülten Ábriska, az ügyet szerencsésen lezárta, referálhat a főnöknek.

Gáspár Dömötör szavának állt, felmondott. Ellenben másutt dolgozni már nem akaródzott az öregnek. Egyedül élt, így senkinek sem tartozott magyarázattal. Azért a templomot sem kerülte, és ugyanúgy ellátogatott a misékre, mint sekrestyés korában.

– Jól vagy? Nincs szükséged valamire? – puhatolódzott lelkiismeret-furdalástól gyötörve hébe-hóba a tisztelendő.

Dömötör feleletre sem méltatta. Haragudott rá, csalódott benne? Nem nyilatkozott. Egyedül a szeme vádolt vagy könnyezett. De akkor is csak lopva, csöndesen, amikor Ábrison felejtette időnként. Annál elégedettebb volt viszont az esperes.

– Laudetur Jesus Christus! Örülök, hogy, megértetted, mi egy katolikus pap dolga. A kutya ugat, a zenész zenél, a politikus politizál, mi pedig Isten igéjét hirdetjük. Ennyi. Nem több és nem is kevesebb, mert ez a mi dolgunk, drága testvérem.

Márton atya nyugalmát azonban ez a dicséret sem billentette helyre sokáig. Ez a Dömötör, ez a Dömötör… ! Miként tegye jóvá, amit elkövetett ellene? Amíg ezen morfondírozott, töprengett, újabb meghívást kapott felülről, ám ezúttal a polgármester hívatta magához.

Fekete, hosszú haj, markáns arcvonások, rekedtes hang, könnyed járás, mozdulatok. Ez volt Pataky polgármester. Az ilyen típusra szokták mondani: fess férfi, akár színésznek is beválna. Nos, nem vált be. A Színház- és Filmművészeti Egyetemre ugyan bejutott, de már az első év után kirúgták. Erre olyan lóra nyergelt át, ahol sikeresebben kamatoztathatta tehetségét: felcsapott politikusnak, hogy pár ügető kör után polgármesterré válasszák. (Szegény Pataky! Csak polgármesternek? Hát… nem lehet mindenki Arnold Schwarzenegger, még kevésbé Ronald Reagan. Bár ki tudja, még ez is bekövetkezhet idővel!)

– Dicsértessék! Örülök, hogy megismerhetem. Már olyan sok szépet hallottam önről, hogy személyesen is meg akartam ismerni.

Hízelgő bevezetés, ami persze semmit sem változtat a lényegen, mely szerint nem úgy végzem a munkámat, ahogy ő és a város elvárja. Utána elővesz egy csomó feljelentést, azzal megismétlődik az esperesnél ismert színjáték – szorongott a tisztelendő, mert ugyan mi másért rendelte volna magához. A polgármester percekig licsegett-locsogott (pontosabban lamentált) anélkül, hogy rátért volna a lényegre. Mellette, korosabb, ősz halántékú ember, a város egyik alpolgármestere jegyzetelt.

– Szóval akad itt bőven hiányosság, aminek legfőbb jellemzője a közömbösség. Holott a mi munkákhoz hit, meggyőzőerő és kreativitás szükségeltetik. Vagyis csupa olyan karakterisztikum, ami önt minősíti. Így van, alpolgármester úr?

– Így, polgármester úr.

– Ebből kiindulva elhatároztuk, hogy a jövőben csakis ilyen elemekkel dolgozunk, azaz szétválasztjuk a búzát a pelyvától. Aki megfelel, marad, aki nem, hasznosabb munkatársra cseréljük. Mi, az önkormányzati tisztviselőkarral egyetértésben, önre szavaztunk.

– Megtisztelnek – érzékenyült el a lelkipásztor, aki egész más fogadtatásra számított. – De miből következtetik, hogy én alkalmasabb vagyok másoknál, nem szólva arról, hogy nem is dolgozom önöknek. Én, kérem, pap vagyok, nem jegyző, képviselő, vagy ilyesmi.

– Ezen ugyan nem múlik. Majd megválasztjuk, mert nekünk igenis ilyen kaliberű emberekre van szükségünk. Attól pedig ne tartson, hogy alkalmatlanabb másoknál. Hallottunk ám mi is az ön karitatív teamjéről, és aki ma egy ridegvári lakóst mobilizál, annak ugyancsak szuggesztív egyéniségnek kell lennie. Eltaláltam, alpolgármester úr?

– El, polgármester úr.

– És most konkrétan: ezennel ünnepélyesen felkérjük, kapcsolódjék be az önkormányzati munkába, ami abból áll, hogyha elindítunk egy-egy akciót, ön mozgósítja a híveket. Ez lehet önkormányzati választás, csatornázási program, szelektív hulladékgyűjtés, városi ünnepségek előkészítése, közlekedési feladatok stb. Másrészt igyekszik minden lakosságot érintő kérdésről információkat gyűjteni. Ha egy utcában meghibásodik a villanyvilágítás, azonnal jelenti, ugyanígy ha gázszivárgást, csőtörést észlel, vagy A. horogkeresztet rajzol B. boltjára…

– Köszönöm, világos – hökkent meg a horogkereszt szóra; még jó, hogy nem azt kérik, jelentse fel azokat, akik elítőleg nyilatkoznak a kormányról, polgármesterről, ilyen-olyan szervezetről, pártokról… – Csak az a bökkenő, hogy akármilyen hasznos munka is, ennyire konkrétan nem tudnék, de nem is óhajtok foglalkozni semmiféle kérdéssel. Az én asztalom elsősorban a Szentírás, aztán a templom és a gyülekezet. Ezt követik az erkölcsi normák, a szellem csiszolása, lelki vigasztalás. Engedje meg, hogy idézzem a főtisztelendő esperes úr szavait: a kutya ugat, a zenész zenél, a politikus politizál, mi pedig Isten igéjét hirdetjük. Ennyi. Nem több és nem is kevesebb, mert ez a mi dolgunk, tisztelt polgármester úr.

– Bocsásson meg egy pillanatra! Jöjjön velem alpolgármester úr!

A két férfi a szomszédhelyiségbe ballagott.

– Megértettük, és elfogadjuk az álláspontját – tájékoztatta Ábriskát a polgármester, amint öt perc körül újból előbukkantak. – Ennek ellenére kérjük, gondolja át még egyszer az érveit, utána kérdezze meg önmagát: vajon egyedül is ugyanannyit tehet a híveiért, a városért, mint önkormányzati képviselőként egy egész hivatali apparátussal az oldalán? A mozgósítás, konkrétumok tekintetében pedig megnyugtatom: a legtöbb problémát megoldhatja a szószékről, prédikáció formájában is. Más szavakkal ki sem kell mozdulnia a templomból, legfeljebb a fontosabb értekezletek idején. Viszontlátásra! Kérem, telefonáljon be holnap, és közölje velünk, hogy döntött!

Márton atya vegyes érzelmekkel bandukolt hazafelé a főutcán. Természetesen örült, hogy fejmosás helyett megdicsérte a város első számú polgára. Egyébiránt szívesen segítene is neki olykor egy-két tanáccsal. De csak olykor és csakis tanáccsal, vagyis ez a mindent látó-halló és erről rendszeresen referáló szerep egyáltalán nem illik az egyéniségéhez. Valahogy olyan spiclis, politikai agitátor íze van az egésznek. Abban viszont igazuk van, önkormányzati képviselőként sokkal többet tehet a hívőkért, mint ezzel az egyelőre még számára is ismeretlen karitatív brigáddal. Föltéve, hogy egyáltalán létezik.

A plébánia előtt narancssárga ingbe és bő vászonnadrágba öltözött alak toporgott. Feje kopasz, csupán a tarkóján lógott egy vékony tincsecske. Homloka közepén két függőleges vonal, ún. tilaka ívelt az orr felé, melynek végén kis levél fehérlett, eszerint Krisna-hívő az a­tyafi! – állapította meg a ridegvári plébános.

– Jó napot kívánok! Márton Ábris atyához van szerencsém?

De ismerős hang, és ez az arc, szem… !

– Én vagyok. Parancsolj, édes fiam!

– Én meg a Kurkó Leó, és nem parancsolok, csak kérdezem: megismersz-e még, Ábriska?

– Leó, édes barátom – ölelte át a védikus ruhában feszítő fiatalem­bert. – Alig ismertem rád ebben a… szerelésben. Gyere, menjünk be hozzám! Kávét? – kínálta meg udvariasan.

– Hi-hu, tilos.

– Persze, persze, majd elfelejtettem. Se alkohol, se tea, semmiféle húsféle. Akkor még szendviccsel sem kínálhatlak meg, jól mondom?

– Jól. Egy kis barackot, szilvát, szőlőt azért elfogadnék, ha már mindenképp meg akarsz valamivel kínálni.

– Hozom – sietett a pap a konyhába, s már hozta is az ínycsiklandó, friss gyümölcsöt.

– Alaposan megmostad, ugyanis a tisztaság a Krisna-tudatú hívők egyik legfontosabb törvénye – mentegetődzött a hajdani melegfalvi jó barát.

– Ennyire vallásos vagy? Egyébként megmostam.

– Kösz, akkor most én következem. Vezess, kérlek, a mosdóba!

Miután kezet mosott, kért két tányérkát az atyától, és mindegyikre tett kevés gyümölcsöt.

– Ott, ahol egy személy van, mindig kettőnek kell ennie. Az első kétségtelenül Krisna, utána következünk mi, emberek. Tessék, kedves Krisna! Fogadd el, kérlek, az ételünk! Most pedig megvárjuk, amíg mindent elfogyaszt. Hare Krisna, Hare Krisna, Krisna Krisna, Hare Hare, Hare Rāma, Rāma Rāma, Hare Hare – énekelte eközben vagy tíz percig, s csak azután ült asztalhoz.

– Fura egy vallás – csóválta meg a fejét Ábriska. – Kíváncsi vagyok, hogy jutottál idáig.

– Hosszú sora van ám ennek, és nem is igen szeretek róla beszélni. De neked szívesen elmondom. Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy jámbor legényke, aki azt hitte, akkor jut leginkább egyről a kettőre, ha a nagyok szolgálatába szegődik. Ma én neked, holnap te nekem – gondolta, más szóval jótett helyébe jót várj, testvérem.

– És? Rosszul számított?

– A lehető legrosszabbul, mert ez a mondás már akkor üres frázis volt, amikor erre a világra született. Így nem csoda, hogy minél jobban szolgált másoknak, annál többet kívántak tőle a gazdái. Ekkor fogta magát, és függetlenítette magát az uraktól.

– Hogy utána egy még nagyobb úr, Krisna szolgálatába szegődjék – szúrta közbe enyhe malíciával a lelkipásztor. – De miért pont a Krisnáéba? Mennyivel alsóbbrendű neked a mi világunk Ura és Teremtője?

– Nem á! – szakította félbe Leó türelmetlenül. – A mi világunk Ura a Sátán, ezt te is nagyon jól tudod, akinek viszont semmi kedvem sincs szolgálni. Krisna mindkettőjüknél nagyobb úr, és amit ő megígér, annak se Brahma, se Visnu, se Siva, se senki más nem tehet keresztbe. Namo brahmanya-devāya go-brāhmana-hitāya ca jagad-dhitāya krisnāya govindāya nano namah: tiszteletteljes hódolatom Krisnának, aki minden brāhmana imádott ura, a tehenek és brāhmanák jóakarója, és aki mindig az egész világ javát akarja.

– Hűha, ez valami szanszkrit nyelvű imádság? Aztán mit ígér nektek ez a hatalmas istenség?

– A jótett jutalmát, azt, hogy minél több jót teszünk, annál tökéletesebb létformában születhetünk újjá valahol. Az odáig vezető út persze nem könnyű, de megéri, ha végül jutalmul megszabadulhatunk a karmánktól[2], és lélekként, Krisna mellett élhetünk egy tér és idő nélküli világban. Ennyit erről, de most már beszéljünk egy picit rólad is! Te hogy vagy megelégedve a sorsoddal? Végül is elérted, amit el akartál érni, Ábriskám?

Márton atya fáradtan nyúlt el a fotelben.

– Igen is, meg nem is. Különben mi szél fújt hozzánk ennyi hosszú év után?

– Semmi különös, csak úgy beugrottam hozzátok. Mondjuk úgy, hogy nosztalgiából, de már holnap visszamegyek a Krisna-völgyébe.

– Somogyvámosra? Híres község. Sokak szerint ilyen lehetett az éden is a történelem hajnalán. Bezzeg Ridegvár… ! Itt semmi sem változott, mert ma is ugyanolyan rideg, mint húsz évvel ezelőtt, ha ugyan nem zordabb. Magammal még csak kijönnék valahogy, de már a hívőkkel… ! Esetleg idővel ez is sikerül, ha majd városatyaként is dolgozom, amit maga a polgármester is szorgalmaz.

– Ismerős képlet – mormogta a Krisna-tudatú exbarát. – Fel akar használni a vén róka. És ha jól pedzem, te is őt – fürkészett kutatóan Ábris arcába –, bár feltételezhetően más okból, miközben azt hiszed, a kecske is jóllakik, a káposzta is megmarad.

– Miért ne! Ha másokkal megesett, miért ne fordulna elő velem is?

– Hogy a kecske jóllakjék, abban nincs hiba, de hogy a káposzta is megmaradjon… ? Szerintem inkább az utolsó levélig fölfalják. Nevezetesen téged, szegény barátom.

Ábris sokáig, talán félóráig is merengett lehunyt szemmel kedvenc fotelében az ablaknál. Szülei csendben jöttek-mentek a szobában. Tapasztalatból tudták, hogy a fiúkat ilyenkor nem tanácsos zavarni. De vajon min töri a fejét ilyen feszülten? Nos, nemsokára ez is kiderült, mihelyt feltárcsázta a város első emberét.

– Halló, önkormányzat? Itt Márton Ábris atya a paplakból. Kérem, kapcsolják Pataky polgármester urat! … Polgármester úr? Elnézést a zavarásért, csak az ön felkérésével kapcsolatban szeretnék máris válaszolni. Igen, igen… Nagyon sajnálom, de maradok a kaptafánál, va­gyis nem kívánok betölteni semmiféle önkormányzati tisztséget.

Egyik nap Dömötör várt rá a templomban, méghozzá teljes liturgikus öltözékben. Most mit tegyen? Öltöztesse át, és kergesse ki a templomból? Hiszen amilyen félnótás, még rohamot kap dühében. Nem is tudta eldönteni, mit tegyen, kiváltképp, amikor másnap is megismétlődött a jelenet.

– Rossz vége lesz ennek, Dömötör. Azt, ugye, tudod, hogy illegálisan ügyködsz itt, másrészt fizetés sem jár a munkádért.

– Nem is kértem, tisztelendő úr, és aki ingyen dolgozik, arra a szabályok sem érvényesek úgy, mintha hivatalosan dolgozna. Tehát maradok, hacsak el nem kergeted az… apádat.

–  Kérlek, halkabban! – nézett körül aggodalmasan a fiatalember. – Hányszor ismételjem, hogy ne szólíts legalább mások előtt apának.

Teltek a hetek, hónapok. A tisztelendő csak prédikált, prédikált anélkül, hogy bárki is jobb, segítőkészebb lett volna általa. Semmi vész! Ilyen a világ manapság. Legfeljebb kiugrok, vagy, nem, csatlakozom Leóhoz, és majd együtt imádjuk a hinduk 33 millió istenét – mosolygott tréfásan apjára, anyjára, de a hangjában végtelen szomorúság remegett.

– Jöjjön gyorsan, tisztelendő úr! – hívták egyszer az egyik közeli tanyára. – Haldoklik a Keő Karcsi.

A plébános bevágta magát a kocsiba, és húsz perc múlva már a halott lelki üdvéért imádkozott a viskóban. Tudniillik elkésett, kihívta hát a mentőket.

– Meghalt – jelentette ki rövid vizsgálat után a fiatal, sima arcú rezidens.

– Meg – erősítette meg a megözvegyült Keő Károlyné. – Nagyon-nagyon beteg volt. Nem bírta már a fájdalmat, és feladta.

– Ezt hogy érti? – meredt az orvos a nénire.

– Tessék, olvassa! – nyújtott át az öregasszony egy levelet.

– Michael Jackson-eset: altató-túladagolás – magyarázta a doktor Ábrisnak. – Vigyék a tetemet a kocsiba! – utasította a két mentőst szárazon.

– Részvétem – nyújtott kezet a pap az özvegynek. – Tényleg nagy fájdalmai voltak, ismertem. Talán jobb is, hogy így történt.

Hirtelen megriadt: hiszen ez öngyilkosság, azaz bűnt követett el a bácsika, és ő, mint pap csakis elítélően nyilatkozhat az esetről.

– Viszontlátásra! Majd értesítjük, asszonyom. Velünk tart tisztelendő úr?

– Nem! – válaszolt Márton atya helyett az öreg hölgy. – Még meg szeretném beszélni tisztelendő úrral a temetést.

– Figyeljen ide, nénikém! – köhintett a tisztelendő zavartan. – Kicsit fájni fog, amit most mondok, de mi, illetőleg én nem temetethetek el öngyilkost. Az öngyilkosság bűn, Isten ellen való vétek, higgye el, amit az egyház annyira elítél, hogy szentelt földet, papot egyaránt megtagad a halottól.

Az okos arcú, valaha jobb napokat látott öreg hölgy ajka fájdalmasan megrándult.

– Tudom. Szeretnék gyónni, ha nem zavarnám.

– Tessék, hallgatom.

– Isten nevére esküszöm, én öltem meg a férjemet.

Márton atyának még a lélegzete is elakadt, aztán eszébe jutott hány ember vádolta már önmagát lelkiismeret-furdalástól gyötörve, amiért nem vigyázott eléggé a rábízott betegre.

– Nyugodjék meg, ön egyáltalán nem hibás. Ön tudtommal igenis vigyázott rá. Gondosan ápolta, éjjel-nappal vele volt, egyszóval mindent megtett azért, hogy megkönnyítse férje utolsó napjait.

– Éppen ezért öltem meg. Ő akarta, és én teljesítettem a kérését.

– Csak nem… ! Eutanázia?

– Eutanázia – bólintott az öreg hölgy égő szemmel, csöndesen.

– Úristen! De hisz ez még nagyobb bűn, mint…

Ábriska néhány pillanatig nem is talált szavakat.

– Most már csak azt gyónja meg, miért árulta el a titkát nekem is?

– Azért, hogy eltemesse a férjemet, aminek ilyenformán semmi akadálya. Én, kérem, vallásos nő vagyok, ha nem is járok templomba, és semmiképp sem venném a szívemre, hogy a hallgatásom miatt ne üdvözüljön a Karcsika.

– Deus meus, ez nehéz lesz – szorította kezét dobogó szívére. – Az egyház szemében Keő úr mindaddig öngyilkos, amíg nem árulom el az igazat, röviden: nem temethetem el a férjét sem. Ha viszont bevallom, megszegem a gyónás titkát, és ezzel magam is vétkezem, ráadásul önt is azonnal sittre vágják, asszonyom.

– Hát akkor ne vallja be, és temesse el titokban, tanuk nélkül a férjemet. Ez csak nem bűn, és nem is kívánom ingyen, főtisztelendő úr – sietett az asszony egy ódivatú kasztnihoz, és kihúzott belőle egy gyönyörű nyakláncot. – Tiszta arany, kb. 100 000 forintot ér. Többet nem adhatok, mert ez az egész vagyonom.

– Elhiszem, éppen ezért a magam részéről nem kérek, de nem is kérhetek egy fillért sem egy nem létező ceremóniáért. Csupán azért imádkozzék, hogy az egész tényleg titokban maradjon, különben örökre elbúcsúzhatok a reverendámtól.

– Titokban marad, ne féljen, és köszönöm a gesztusát, de nem fogadhatom el, sajnálom. Nem vagyok én koldus, főtisztelendő úr – húzta ki magát megbántva. – Az én férjem minisztériumi tanácsos volt valaha, és, nos igen, én sem voltam akárki. Csak hát változnak az idők, és akik akkor fent voltak, most egy-egy tanyám merengenek a régi szép időkről. Nem tudom, megérti, mit akarok ezzel mondani.

– Megértem. Akkor… akkor fizessen később, amikor több pénze lesz – mérte fel az öregasszony szobáját; irtó szegény ez az asszony, még eladni sem tud innen semmit sem. – Addig is küldök egy kis tejet, konzervet, krumplit, effélét, ha megengedi.

– Köszönöm, egyelőre van mit ennem, ne fáradjon – vált egyre visszautasítóbbá a nénike. – Viszont egy napszámost elfogadnék, ha küldene. Itt a tavasz, fel kéne ásni a kertemet, de már sajnos bírom.

– Szívesen, vagy tudja, mit? Felásom én most azonnal. Nem olyan nagy kert ez, meg aztán a hasamra is ráférne egy kis testmozgás – simogatta meg enyhén gömbölyödő hasát a plébános.

– Ön? – ütközött meg az egykori nagysága. – Ön tényleg meg akar engem alázni? Még csak az hiányzik, hogy meglássa itt valaki!

– Ugyan, nem jár erre a kutya sem! Adja csak ide az ásót, hadd dolgoztassam meg egy kicsit az izmaim!

Neki is fogott ásni nagy kedvvel. Egyedül abban tévedett, hogy senki sem látja, mit művel, ugyanis éppen akkor hajtott el a kocsiján a ridegfalvi levélkézbesítő. Meg is lett a foganatja, mert nem sokkal ezután azt kezdték suttogni, megzavarodott a plébános. Az még hagyján, hogy pap létére kerteket ásogat, de hogy egy volt kommunista fejesnek, az már túlmegy a jótékonykodás határán. Sőt, olyanok is akadtak, akik Ábrisban vélték felismerni azt a gyanús, mindenhova belopódzó alakot, aki jótékonyság címén kémkedett, szimatolt mindenütt a városban jókora zavart okozván az esperesnek, polgármesternek egyaránt.

– Veszélyes fráter. Ki tudja, melyik pártnak dolgozik! – riadózott Pataky polgármester. – Ki kellene valamiképp iktatni.

– Kompromittálja az egyházat – malmozott a hasán a pufók arcú, ájtatos esperes, aki, hogy, hogy nem, azt is megtudta, milyen minőségben vett részt Ábriska a Keő Károly temetésén nemrégen. – Legszívesebben kirúgnám, de abból még nagyobb galiba származna.

De már Dömötört sehogy sem tudta lenyelni.

– Maga el van bocsátva, és ajánlom, még a templom környékére se jöjjön ezentúl – kiáltott rá, amikor személyesen is meglátogatta a plébánost.

– Maga a főnök, de hogy ne is járjak többé templomba, attól az esperes úr orra fokhagymás – dühödött meg az egyébként bárány természetű sekrestyés. – Ezt senki, érti, még ön sem sem tilthatja meg nekem. Kivéve Márton atyát, a teremburáját!

– Gloria in excelsis Deo![3] Micsoda blaszfémia! Takarodsz innen ki rögtön!

A sekrestyés segélykérően nézett Ábrisra. De az lehorgasztott fejjel hallgatott. Erre rákvörös arccal kirohant a templomból.

Ettől kezdve senki sem látta többé az egyházfit. Elhagyta a várost, vagy csak a házába zárkózott be átmenetileg? Még Ábris sem sejtette. Aztán már nem is törődött többé a dologgal, miután őt magát az… idegosztályra szállították. Valaki följelentette – sosem derült ki, kicsoda –, tény az, hogy bevitték. Kényszerzubbonyban, mint egy ön- és közveszélyes őrültet. A hír futótűzként terjedt el a városban, és a ridegvári polgárok végre megnyugodva hunyhatták álomra a szemüket.

A történetnek ezzel vége is szakadna, ha egy viharos tavaszi délelőtt nem bukkan fel a templomban ismét a sekrestyés. A folytatást hadd mutassuk be az alábbi újságírói tudósítás alapján!

 

Vihar a városban

 

Tegnap reggel hatalmas vihar söpört végig Ridegváron és környékén. Félreértés ne essék, voltak már eddig is viharok, melyek, valljuk be őszintén, egyre kevésbé jelentenek újságot a számunkra. Hanem a tegnapi minden eddigi förgetegen túlszárnyalt. A szél fákat tépett ki tövestől, a víz elárasztotta az utcák nagy részét, sok épület beázott, a gyengébbek helyenként be is omlottak. De kárt tett a városban maga a villám is, mely hol itt, hol ott csapott be, többek közt a patinás, közkedveltségnek örvendő nagytemplomba. Hogy hogy történhetett meg, nem értjük, miután épp a minap látták el a legmodernebb villámhárító rendszerrel. Szerencsére a sekrestyésen kívül, aki harangozás céljából sietett Isten házába, senki sem tartózkodott a helyszínen. Ezt követően órákig zúgtak-búgtak a harangok, miközben Gáspár Dömötör a torony ablakából bámult a városra. A tüzet sikerült eloltani, a szerencsétlen sekrestyés azonban sajnos bennégett.

 

[1] Arkagyij Petrovics Gajdar egyik legnépszerűbb ifjúsági regénye.

[2] A hinduizmus egyik alaptétele, mely szerint az élőlények sorsát az előző élet(eik)ben elkövetett tetteik határozzák meg.

[3] Dicsősség a magasságban Istennek!

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap