Rómaiság mint Olaszország alapító mítosza

Madarász Imre, cs, 09/04/2014 - 00:11

 

 

 

 

 

 

Forradalom az Örök Városban, az Örök Városért. Forradalom és szabadságharc, zászlaján olyan város nevével – „Róma vagy halál!” (O Roma o morte!) –, mely nem „egy” város, hanem „a” város, vagy ha úgy tetszik, a „Város”, állandó jelzőjével („örök”) maga a megtestesült állandóság, „a Maradandóság városa”, az európai hagyomány, az egyetlen „nagybetűs” Tradíció jelképes helyszíne, koncentrált foglalata, patinás kerete. Nemzeti forradalom annak a városnak az égisze alatt, amelyik, a fentiek értelmében, maga volt az egyetemesség szimbóluma, két világtörténelmi korban is univerzális központ lévén: az ókorban a róla elnevezett világbirodalom, az akkori világ nagy részét magában foglaló Római Birodalom, a keresztény középkorban pedig a világegyház, a („római”) katolikus (katholikhósz = egyetemes) egyház centrumaként. Nemzeti forradalom a nemzeti, a „harmadik” Rómáért, mely egyszerre lenne antitézise, szintézise és „Aufhebung”-ja az előző kettőnek, mert a velük való folyamatosságot és szakítást egyszerre képviseli. Olyan fontos kérdéskör ez, oly összetett problematika, annyira termékeny ellentmondások hordozója, hogy jogosan, sőt szükségszerűen tekinthetjük az egységes Olaszország, az olasz nemzetállam alapító mítoszairól szóló könyv kiindulópontjának.1

Maga a Risorgimento szó a „ri” pre­fixummal a múltra utal, „visszacsatolást” fejez ki az egykori dicső időkhöz.2 Nem pusztán felébredést jelent, hanem feltámadást, újjászületést, aligha véletlenül emlékeztet a korábbi olasz „aranyszázadot” jelölő Rinascita (eredetileg, Giorgio Va­sarinál, „Rinascità”), Rinascimento (a magyarban – franciásan – reneszánsz) kifejezésekre. Itt érdemes emlékeztetni arra a nyelvi tényezőre, hogy az olaszok a maguk, népük nevét (Italiani) hazájukból (Italia) képezik (itáliaiak, Itália szülöttei, lakói), míg mi, magyarok megfordítva: az olaszokról neveztük el hazájukat Olaszországnak (az olaszok országának már akkor, amikor egységes olasz nemzetállam még nem létezett, lásd, mint talán legismertebb példát, Petőfi Sándor Olaszország című 1848 januárjában írott költeményét, az első magyar verset a Risorgimentóról). Az olaszok ezért is inkább láttak bizonyos folyamatosságot Itália történetében – melyet tehát itáliai történelmüknek éreztek – az ókori kezdetektől jelenkorukig. A „bizonyos folyamatosság” meg-megszakított állandóságra utal: a „régi dicsőség” olykor elhalványul, odavész, olykor feltámad, újjászületik („risorge”). De a dicsőség, a nemzeti identitás alapja, „támasza, talpköve”, a legrégibb múlt, amelyre büszkén visszatekinthettek, a legősibb hagyomány, mely új életre kelt: mindig és mindenképpen az antik Róma volt.3

Ilyen eredetmítosszal egyetlen más nép sem büszkélkedhetett (a görögöket leszámítva). És vissza sem sírhatott hasonlót. A dicsőséges múlt és a silány jelen szembeállítása az olasz romantikus líra egyik – a korabeli magyar hazafias költészethez részben hasonlító – vezérmotívuma.4 A letűnt dicsőség emlékéből egyszerre fakadt büszkeség és szégyen, elégedetlenség és remény – pontosan olyan módon és arányban, ami a leginkább elősegítette a forradalmi indulatot és lendületet.

Egy egészen különös forradalom elszántságát. Olyanét, mely a „revolutio” szó etimológiájának megfelelően inkább visszafordulni (revolvere), semmint előreugrani szándékozott, a múltat „feltámasztani”, nem pedig „végképp eltörölni” akarta, s mint megannyiszor az olasz kultúrtörténetben, a múltban keresett ihletet, útmutatást, erőt, a jövőbe vezető úthoz.5

Giovanni Spadolini Akik megteremtették Olaszországot (Gli uomini che fecero l’Italia) című monumentális életrajz-füzére aligha véletlenül kezdődik a Vittorio Alfieriről szóló fejezettel, esszével.6 Alfieri, a Settecento legnagyobb költője írta le először, a tizennyolcadik század végén – Miso­gallo című könyvében – a Risorgimento, pontosabban a „risorgere” szót abban az értelemben, amelyben a következő évszázad patriótái használják majd („erényes, bátor, szabad és egységes” Olaszországot teremteni), s adott olyan meghatározást a nemzetről általában („olyan emberek sokasága, akik éghajlat, terület, szokások és nyelv tekintetében nem különböznek”) és a nemzeti Olaszországról konkrétan („a Természet által Európa többi részétől oly biztos határokkal elválasztott Itália egységéről”), hogy az már teljesen egybevág a Manzoniéval („közös a fegyver, a nyelv és az oltár, / az emlékezet, a vér és a szív”) és a Mazziniéval („nektek, Itáliában született emberek, Isten, mintegy kivételes szeretettel, a legjobban körülhatárolt hazát adta Európában”).7 Alfieri a rómaiakat tartotta „a legfenségesebb népnek, amely valaha is feltűnt a világon”,8 római tárgyú „szabadság-tragédiái” (Virginia, Ottavia, Sofonisba, Bruto Primo, Bruto Secondo) „példázatok és intelmek” a szabadságszeretetre és a zsarnokság gyűlöletére „az eljövendő olasz népnek” a „nemes és szabad olaszoknak”, akiknek a „zsarnokölő” vátesz végső, „legalfieriánusabb” tragédiáját, a Julius Caesar megöléséről szóló Második Brutust dedikálta – nem mellesleg 1789-ben, Párizsban, a francia forradalom kirobbanásának évében és helyszínén.9

Sok szempontból a „másik oldalról” Bonaparte Napóleon, 1796-ban, hadseregével áthatolva az Alpokon, szintén a „Brutusok és Scipiók” példájával buzdította „felébredésre” az „ókor nagy hőseinek ivadékait”, akiket „az évszázados rabság álomba merített”, s akiket a francia „köztársasági hadsereg felszabadított a zsarnokság alól”.10

A Restauráció alatt Giacomo Leopar­di, az olasz romantika legkiválóbb lírikusa nem Napóleon, hanem a francia uralmat (is) szenvedélyesen elutasító Alfi­eri hatására és példáját követve kérdezte: „A múlt fensége hol van?”, s a kortársai által „új Danteként” tisztelt (és Dante kultuszát elindító) Alfierivel együtt az Isteni Színjáték költőjének (Purgatórium, VI.) és Petrarcának (Italia mia) szellemében és stílusában állította szembe Itáliához (All’Italia, 1818) írott dalában a „régi babért”, az ókori „ívek, szobrok… ódon falak, oszlopok” magasságát az „iszonyú mélyre” süllyedt jelenkor nyomorúságával.11 Az Angelo Maihoz (Ad Angelo Mai) 1820-ban címzett óda egyenesen a hősi halottakat ébresztené-élesztené föl: „Ha aluszunk mi, akik élünk, / Hivj holtakat a viadalra” – s mivel azok föl nem ébredhetnek, az ókor tudományos ébresztésének-feltámasztásának eredményeit tiszteli meg a „Risorgimenti” elnevezéssel.12

A Risorgimento patriótái, „prófétái”13 a „két Róma” – az antik-pogány és a középkori-keresztény – egyetemessége után egy olyan „harmadik Rómáért” harcoltak, mely nemzeti voltában is egyetemes értékek képviselője. Vincenzo Gioberti Az olaszok erkölcsi és polgári elsőségét (Del primato morale e civile degli Italiani, 1843) a nemzetek között azzal indokolta, hogy „Itália Európa fővárosa”, Róma pedig, mely „a félsziget polgári és föderatív székhelye is lehetne”, egyszersmind „a világ vallási metropolisza”, ahonnan „minden jobbulás nemes magja terjed” évezredek óta folyamatosan, mind kulturális, mind morális téren. Ahogyan az első Róma művét a második vitte tovább, úgy kell folytatnia a másodikét a harmadiknak – ekként alapozta meg Gioberti a „neoguelfizmust”.14 S amikor neoguelfből „piemontista” lett, „a piemon­ti hegemónia” megvalósítását elválaszthatatlannak ítélte az „új Róma” létrejöttétől, a „római megújhodástól”.15

A „piemontizmus” legnagyobb képviselője, Camillo Benso di Cavour az immár egyesült Olaszországban 1861. március 25-én mondott parlamenti beszédében így érvelt amellett, hogy „Rómának, és csakis Rómának, kell lennie Olaszország főváro­sának”: „Róma az egyedüli város Itáliában, amelynek nem csupán helyi hagyományai vannak.”16

Ám Giuseppe Mazzini volt az, aki híres jelszava („Pensiero e Azione”) szellemében mind a „gondolkodás”, mind a „cselekvés” terén a legmagasabb szinten képviselte a „harmadik Róma” egyetemes örökségének és nemzeti-forradalmi megújhodásának szintézisét. A Risorgimento „Apostola” az 1849-es Római Köztársaság vezetőjeként a császárok és a pápák Rómája után az Örök várost visszavezette – „revolutio” útján – legdicsőbb republikánus hagyományaihoz. Giobertivel összhangban Mazzini úgy látta – Az ember kötelességeiről (Dei doveri dell’uomo, 1860) című könyvében –, hogy „Róma kétszer volt a világ Metropolisza”; majd így folytatta: „Most virrad Itáliánk harmadik küldetésének napja: annál nagyobb, amennyivel nagyobb és hatalmasabb lesz a Caesaroknál és a pápáknál az Olasz Nép, az Egy és Szabad Haza.”17 Mazzini a három Róma kapcsolatára, Róma megújított örökségére, új egyetemességére csodálatosan költői képet talált: „Rómában a két elmúlt világ, a pogány világ és a pápák világa, úgy épülnek egymásra, mint diadémban kettős ékszer: vonjatok fölébe egy harmadik, nagyobb világot. Rómából, a Szent Városból, a Szeretet (Amor) Városából a legtisztábbak, a legbölcsebbek köztetek, akiket egy nép szavazata választ és vágyai erősítenek meg, sugallják a Szerződést, melynek egybefűznie és képviselnie kell minket a népek leendő szövetségében.” A „harmadik Róma” tehát nemcsak az előző kettő „zárókoronája” lesz, hanem a „Népek Szent Szövetsége”, a „nemzetek Európája” kiindulópontja és jelképe is.18 Mazzini – s az egész Risorgimento – Róma-mítoszától teljességgel idegen maradt a hódító Róma aktualizálása. Birodalomépítés, más népek leigázása helyett Rómának éppúgy a szabad népeket szabadon egyesítő Európa jelképes „metropolisza” szerepét szánta, mint a „szabad és egyenlő” honfiakat szabad döntéssel választott nemzeti „egyesülésbe” vezető nemzetállam fővárosáét.19 Egy nemzeti forradalom révén, mely egyetemesség-igénnyel volt nemzeti és hagyománytisztelően forradalmi.

 

 

 

Jegyzetek

 

  1. Madarász Imre, „Titus íve alatt”: Az antik Róma öröksége az olasz felvilágosodás és romantika irodalmában, Bp., Eötvös József Könyvkiadó, 1998, 9–76.

  2. Vö. Giovanni Spadolini, Gli uomini che fecero l’Italia, Milano, Longanesi, 1993, XV., illetve: Luigi Salvatorelli, Pensiero e azione del Ri­sorgimento, Torino, Einaudi, 1963, 13.

  3. Madarász Imre, Az olasz Risorgimento eszmeisége antik hagyományok és modern forradalom között = Tradíció és modernizáció a XVIII–XIX. században, szerk. Bodnár Erzsébet, Demeter Gábor , Bp., Hungaro­vox Kiadó, 2008, 358–361.

  4. Madarász Imre, „Risveglia i morti, poi che dormono i vivi”: I canti patriottici di Leopardi e la poesia del Risorgimento ungherese = Imre Madarász, Romanitas alfieriana e altri saggi sulla letteratura italiana e sui rapporti letterari italo-ungheresi, Roma, DelleCarte, 2006, 40–50.

  5. Madarász Imre, „Örök megújhodások”: Születés, újjászületés, feltámadás az olasz irodalomban, Bp., Hungarovox Kiadó, 2003, 7–9.

  6. Spadolini, I. m., 3–7.

  7. Vittorio Alfieri, Gli Epigrammi, le Satire, il Misogallo, Torino, Paravia, 1903, 123–124.; Alessandro Manzoni, Tutte le poesie, Milano, Rizzoli, 1951, 94.; Giuseppe Mazzini, Dei doveri dell’uomo – Fede e avvenire, Milano, Mursia, 1984, 60.; Madarász Imre, Vittorio Alfieri életműve felvilágosodás és Risorgimento, klasszicizmus és romantika között, Bp., Hungarovox Kiadó, 2004, 402.

  8. Vittorio Alfieri, Le Tragedie, Milano, Garzanti, 1957, 1023.

  9. Vittorio Alfieri, Saul – Második Brutus, Bp., Eötvös József Kiadó, 2002, 121. (Juhos Lóránt fordítása.); Madarász, „Titus íve alatt”… i. m., 29–39.

10. Merezskovszkij, Napóleon élete, Bp., Aqua Kiadó, 1993, 71.; Madarász Imre, Az Alpokon innen és túl…: A francia forradalom hatása az olasz irodalomra, Bp., Nemzeti Tankönyvkiadó, 1995, 15–23.

11. Giacomo Leopardi, Magános élet, Bp., Magvető Kiadó, 1958, 5–9. (Rába György fordítása.); Madarász, „Titus íve alatt”… i. m., 41–45.

12. Giacomo Leopardi Összes lyrai versei, Bp., Lampel, é. n. [1890], 75–81. (Radó Antal fordítása.); Vö. Giacomo Leopardi, Canti, Milano, Rizzoli, 1974, 54–60.

13. Giovanni Gentile, I profeti del Risorgimento italiano, Firenze, Sansoni, 1944.

14. Vincenzo Gioberti, Del primato morale e civile degli Italiani, Milano, Fratelli Bocca, 1938, I, 47.; Madarász, „Titus íve alatt”… i. m., 47–48.

15. Vincenzo Gioberti, Del rinnovamento civile d’Italia, Istituto Editoriale Italiano, Milano, é. n., III, 103–244.; Madarász Imre, Elsőség vagy megújhodás?: Gioberti hazatérése Rómából Torinóba = M. I., „Kik hallgatjátok szerteszórt dalokban…”: Olasz klasszikusok – mai olvasók, Bp., Hungarovox Kiadó, 2000, 57–67.

16. Il libro della Patria, szerk. Fernanda Gentili, Roma, Unione Editrice, 1917, 946–948.; Gli ideali del Risorgimento e dell’Unità, szerk. Giuseppe Talamo, Roma, Ente Nazio­nale Biblioteche Popolari e Scolastiche, 1961, 168–177.; Madarász, „Titus íve alatt”… i. m., 49–50.

17. Mazzini, Dei doveri dell’uomo… i. m., 65–66.; Madarász Imre, Mazzini, az Apostol, Bp., Nemzeti Tankönyvkiadó, 1992, 52–55.; Madarász Imre, Olasz váteszek: Alfieri, Manzoni, Mazzini, Bp., Eötvös József Kiadó, 1996, 215–216.

18. Gentili, I. m., 837.; Mazzini, Dei doveri dell’uomo… i. m., 158.

19. Mazzini, Dei doveri dell’uomo… i. m., 64.

 

 

Forrás: Polísz, 2014. 154. szám

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap