Romhányi Török Gábor: Magyar Odüsszeia – Ithaka nélkül

Szerkesztő A, h, 12/30/2013 - 00:14

 

 

 

 

 

 
Csongár Álmos hányattatásai

Az írók és művészek általában különleges emberek, különleges életsorssal. De a Berlinben élő Csongár Álmosnál aligha dicsekedhet változatosabb élettel XX. századi magyar író. Ő a világtörténelem közreműködésével valóban különleges életet hozott össze magának. 1984-ben egyszer már kiadta külföldön is sikeres, regényes önéletrajzát „Ezer nyelven – Egy változatos élet hozadéka” címmel. Azonban az NDK alig feledhető kultúrpolitikája okán abban nem írhatott meg „mindent”. 2006-ban újra kiadta e „Bildungsroman” bővített változatát „Hogyan lett a szűzből bika” – Egy évszázad átka és áldása” címmel, amelyben immár sok minden egyéb is helyet kapott, ami az 1984-es kötetből az NDK-cenzúra jóvoltából kiszorult.
Csongár Álmos 1920-ban született Ungváron. Sokat idézte egyik nagybátyja, Zoli bácsi kedvenc mondását: „Négy állam polgára voltam, anélkül, hogy Ungvárról kimozdultam volna.” (t.i.: Osztrák–Magyar Monarchia, Csehszlovákia, Magyar Királyság és a Szovjetunió). Ez az alig kívánatos világtörténelmi változatosság nyomta rá bélyegét életére úgyszólván születése pillanatában. Kárpát-Ukrajna 1920-ban, születése idején lett a Csehszlovákia része és a magyarokat azonnal másodrangú állampolgárrá degradálta a hatalom működésének minden szintjén. Csongár felső középosztálybeli római katolikus polgárcsaládja fokozatosan a társadalmi kezdeményezés hátterébe szorul. Egyre inkább csupán elszenvedi tulajdon helyzetét, ahelyett, hogy sorsát „cselekvőn” alakítaná. Mindezt betetézi az apa viszonylag korai halála, amelyet a fiú kiskamaszként él át, szenved meg és négy testvérével (három fiú és egy lány) korai árvaságra jut egy jószerével idegen, magyar szempontból majdnem ellenséges országban. Az érzékeny, zárkózott, irodalmi tehetséggel megáldott-megvert, állandóan olvasó gyermek lelkében, zsigereiben szinte ösztönösen eleven a kiszorítottság, a félreállítottság élménye. A családért rengeteget dolgozó, áldozatos életű, hitbuzgó katolikus édesanya papnak szánja ezt a különleges, „elhívatott” fiát és jó egyházi kapcsolataival el is intézi, hogy Álmos az érettségi után a Vatikánban hallgathassa a teológiát.
Ám a fiú érdeklődése, sőt egész élete akkorra már más irányba fordult: középiskolás éveiben ismerkedett meg Nietzsche művével és ez az ismeretség visszavonhatatlanul megpecsételte sorsát. A filozófus árnya immár végigkíséri egész életén. (Csongár Nietzsche-tevékenységéről szóló cikkem: Egy magyar Nietzsche szakértő: Magyar Demokrata, 2004., szept. 1.).
1938-ban érettségizik cseh nyelven, Ungvár ekkor tér vissza német közreműködéssel az évezredes Magyar Királyság kebelébe. A debreceni egyetemre nyer felvételt, ahol filozófia történetet, klasszika filológiát és germanisztikát hallgat.
Debrecen, a magyar kálvinizmus Rómája, döntő fordulatot jelent az egyetemi hallgató életében. Már Ungváron is feltűnt neki, hogy a magyar hadsereg nyomán bevonuló hivatalnoki kar mennyire teszteli, ellenőrzi, felügyeli, mintegy karanténba zárja az elcsatolt területek magyarságát, mintha attól tartottak volna, hogy a viszonylag laza cseh demokrata szellem megfertőzte e „külföldi” magyarságot. Az ittenieknek lépten-nyomon bizonygatniuk kellett „jó magyarságukat”, töretlen szittya szellemiségüket. Mindez persze történelmi távlatból, higgadt tudatossággal valamelyest érthető, de a „helyszínen” nehezen elviselhető.
Pedig Debrecenben még hatványozottabban kellett ezt megélnie. Egyszer kapásból „lekommunistázták”, mert a „nagyméltóságú professzor úr” megszólításból lespórolta a „nagyméltóságút”. A pörgebajszú nyalka hajdúnak öltöztetett pedellus pedig árgus szemmel figyelte, hogy köszönés közben vajon 45 fokos szögben hajolnak-e meg a hallgatók, mert ha nem, akár eltanácsolással is számolhatnak. Bármekkora közhely is, ideírom: itt megtanulhatta, hogy polgárság nélkül nincs demokrácia.  Csongár egyszer egy hétágú koronás évfolyamtársa előtt ékesszólón ócsárolta a rendi Magyarországot, miszerint kár volt a Habsburgokat detronizálni, ha Horthy országa egyebet sem tesz, mint elvtelenül őket majmolja. A dologból lovagias ügy lett, tompított hegyű lovassági kardokkal, első vérig, amely a sértő fél karsebével végződött. Általában ügyetlenül csetlett-botlott a különféle tekintélyek, intézmények között és képtelen volt megérteni, hogy itt az embertől nem teljesítményt követelnek, hanem szolgálatot. Minden szolgálatban szellemi függetlensége elveszítésének lehetőségét szimatolta és mivel számára nem létezett egyéb érték, mint a teljesítmény és tulajdon tehetsége, szükségképpen magára maradt. És – horribile dictu – időnként már bizonytalan nosztalgiát érzett Csehszlovákia demokratikusabb légköre iránt, amit persze önmagának is szégyenlett bevallani. Könyvének címére utalnék e ponton: (az asztrológia nyelvén szólva) így lett a szűzből bika. Mert Csongár a legcsekélyebb diplomáciai érzék híján, némi anarchista árnyalatú, magányos lázadóként most már mindennek nekirontott. Közérzete egyre romlott, szorongása fokozódott, a konzervatív professzorok körében nem talált mentort, a hallgatók között nem akadt barátra. Nagy elszigeteltségében, amelyet néhány tekintetben magának is köszönhetett, buzgón írta doktori értekezését: „Nietzsche és a dekadencia” címmel. A türelmes debreceni professzor urak csak egy valakit, ill. valamit nem tudtak elviselni: Nietzschét, az életművével együtt. Egyikük jóindulatúan oda is súgta a lázadó szellemű hallgatónak: Mária országában Nietzschéből soha nem írhat diplomamunkát. Ő pedig alaposan megfontolta ezt az intelmet és úgy döntött, Németországban fogja befejezni szakdolgozatát, ösztöndíjas alapon.
1940 kora őszén a müncheni egyetemre utazott. Kiábrándító benyomásokra tett szert. Nietzschével a nyavalya sem törődött, legföljebb annyiban, amennyiben a náci ideológia szolgálatába lehetett hamisítani. A szivárvány minden színében pompázó páratlan nietzschei életművet – Csongár egyetlen birtokát, amelyért akár tűzbe is ment volna – brutálisan eltűntették a színről. A magyar ösztöndíjassal, a legendás német-magyar fegyverbarátság szellemében, alig álltak szóba. Elkeseredésében hivatalos német fórumhoz folyamodott, vizsgálják meg faji hovatartozását. A homlokszöget méricskélő „tudósok” ítélete így hangzott: alacsonyabb rendű fajhoz tartozik. Kínos zavarában felkeresett egy „germán jövendőmondó nőt” vizsgálja felül az előbbi ítéletet: a hölgy megerősítette azt. Az egyetemre már nem járt be, egyre csak Nietzsche művét tanulmányozta, már kívülről tudta az egészet és írta, egyre írta a dolgozatát. Elzarándokolt Weimarba, a Nietzsche archívumba, hogy áldozatos lélekkel a filozófus halálának és megdicsőülésének helyszínén rója le kegyeletét. Jószerével be se engedték az archívumba, bizalmatlanul, néhány barátságtalan szóval utasították el közeledését. A túlfeszített szellemi megterheléstől roppantul kifáradt és úgy érezte, a fizikai munkában találná meg a felfrissülést. Akkori állapotát így jellemzi: „Inkább probléma voltam már, mint ember.” Segédmunkásnak állt egy szappangyárba, ahol lengyel és szerb hadifoglyokkal dolgozott együtt, nyomorult rabszolgaként mintegy két hónapig.
Hazatérése után Debrecenben azonban két kellemes meglepetés fogadta. Klasszika filológia professzora a fiatal Szabó Árpád lett, a rendkívül tehetséges egyetemi tanár, aki a végső határig rugalmasan viselkedett mind az oktatásban, mind pedig a magánéletben. Csongár egész életében tartotta a kapcsolatot e nagyszerű tudóssal, egészen 2001-ben bekövetkezett haláláig. Új évfolyamtársat is kapott, Lakatos (Lipsitz) Imre személyében, aki zsidó származású létére, a numerus clausus ellenére, bekerült az egyetemre. Sok időt töltöttek együtt, a kölcsönös megértés szellemében vitatkozva: Lakatos Marx kiválóságát ecsetelte élénk színekkel, míg Csongár Nietzschét vallotta egyedül üdvözítőnek. Lakatosnak később sikerült Angliába jutnia; Oxfordban világhírnévre tett szert matematika- és tudománytörténészként. 1974-ben halt meg.
Csongár később jámbor reformot igyekezett meghonosítani a német nyelv középiskolai oktatásában; ebből újabb kellemetlenségek származtak. Mivel Nietzsche magyar viszontagságai sem csillapodtak, második német ösztöndíjért folyamodott és 1943 novemberében újfent Németországba utazott, ezúttal a berlini A. von Humboldt egyetemre.
A Nietzsche-témában jó érzékkel választotta magának Alfred Baumlert opponensként, a világhírű Nietzsche és Kant szakértőt, aki azonban e történelmi helyzet kényszerítő erejű kötelmei okán – jobb meggyőződése ellenére - csak Nietzsche náci ideológiai alkalmazhatóságát tarthatta szem előtt. Ennek megfelelően Csongárral az első pillanattól kezdve szinte semmiben sem értettek egyet. A közös munka fellazult, a kapcsolat megfeneklett. Az opponens, látván, hogy Nietzsche tárgyában zátonyra futott az együttműködés, még egy kísérletet tett: tudta, hogy Csongárnak kisujjában vannak a szláv nyelvek és Dosztojevszkijért majdnem annyira rajong, mint Nietzschéért. Magához hívatta a magyar ösztöndíjast és olyan Dosztojevszkij dolgozatot rendelt nála, amely a nagy oroszt a lélektani hadviselés eszközeként a Szovjetunióval fordítja szembe. E találkozás jelentette kapcsolatuk végét. Ettől kezdve Csongár inkább száműzöttként, mint ösztöndíjasként tartózkodott Berlinben. Akkoriban ismerkedett meg egy kedves, fiatal lánnyal, egyszerű német munkáscsalád gyermekével, és nagy szerelem szövődött köztük, amely életre szóló sorsközösséggé magasztosult. Kapcsolatukat még 1944 őszén megneszelte a Gestapo és beidézte a lányt: megfenyegette, hogy „északi nő” létére ne merjen „jött-ment kelet-európai cigánnyal” összeállni, mert a Birodalomnak nincs szüksége az e kapcsolatból születő gyermekekre. Hiába: a lány az állandó életveszély árán is ragaszkodott szerelméhez és 1945 nyarán, már békében, összeházasodtak.
Csongár német földön maradt. Először egy népfőiskolán docensi minőségben oktatta az orosz-szovjet irodalmat. Időnkénti ideológiai „kilengéseiért” hol Nyugatról bélyegezték „vörös professzornak”, hol Keletről a „nemzetközi imperializmus ügynökének”. Jól ismerjük ezt a hangot. 1950-ben Berlin szovjet övezetébe költöztek: így csöppent Csongár a magyar feudális vödörből az NDK feudálbolsevista csöbrébe. Az NDK-t választotta, mert ott látta a magyar irodalom népszerűsítésének jobb lehetőségét. Az ötvenes évek elején az NDK írószövetségének tagja lesz, majd hamarosan szellemi szabadfoglalkozású műfordító. Akit Nietzsche a legmagasabb nyelvi-irodalmi színvonalhoz szoktatott, most sokat szenved az igénytelen, butító munkák özönétől. 1956 után sokáig nem kap „irodalmi” megbízást. Majd később első „műfordítói” munkája a Trabant gépkocsi műszaki leírásának magyar fordítása. Büntetőjogi felelősséggel terhelik meg, amennyiben e szöveg műszakilag félreérthető. Ez már az NDK és történelmi küldetése!
Először 1954-ben járt itthon. Ekkor Lukács György összehozza Tersánszky Józsi Jenővel. E találkozás rendkívül termékeny: nyolc Tersánszky regényt fordít németre, amelyek közel negyed millió példányban kelnek el.
Közben mesterével, Nietzschével is csak „illegalitásban” foglalkozhatott, mert az NDK időkben még a nevét is tilos volt kimondani. A totális, szocialista cenzúra hazájában, az NDK-ban is megmaradt jó magyar – és német írónak. Pedig ez nem mindig lehetett könnyű!
A berlini fal lerombolása után (1989) megjelennek Nietzschéről németül írott cikkei és könyvei, valamint egyéb írásai, novellák, esszék. Megjegyzendő: Nietzsche-szakértelmét a német szaktudomány is nagyra értékeli.
Szögezzük le, mint pozitív, mérhető és értékelhető tényt, hogy a XX. századi magyar irodalom – német vonatkozásban – nagyon sokat köszönhet Csongár Álmosnak. Egyébiránt ezt 2000-ben magas kitüntetéssel a magyar állam is elismerte. Több mint negyven könyvet fordított németre és utószavazott. Az ő fordításában láttak napvilágot németül Móricz Zsigmond, Tersánszky Józsi Jenő, a két Karinthy, Cseres Tibor, Sántha Ferenc, Fejes Endre, Bárány Tamás, Göncz Árpád és mások könyvei, valamint különféle magyar antológiák. Ma is lankadatlanul dolgozik Berlinben, tartja a kapcsolatot a szerkesztőségekkel és kiadókkal. Nietzschéről értekezik, saját novelláit, esszéit és riportjait készíti elő kiadásra, amelyek az NDK-ban nem kaphattak nyilvánosságot. Mozgalmas, változatos életében az egyedüli állandóságot mindig csak az írás, az irodalom jelentette.

 

Forrás: Polísz, 2009. 112. szám

 

Magyar Irodalmi Lap 

Hozzászólás ehhez


Belépés

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap