„A sámánság újjászületése”

Jankovics Marcell, szo, 04/26/2014 - 00:16

 

 

 

 

A címet Hoppál Mihálytól kölcsönöztem, aki ezt a címet adta nagydoktori értekezésének. Mivel írásom első fele az ő legújabb könyvéről szól, bízom benne, hogy nem orrol meg érte.

Kétszeresen, sőt, háromszorosan ideillik. Kétszeresen, mivel két olyan könyv került a téma iránt érdeklődők karácsonyfája alá – no, a második kissé megkésve, de sokan még január végén sem dobják ki a karácsonyfájukat -, mely a samanizmusról szól. Háromszorosan, de valójában elsősorban meg azért, mert e vallások elsejének, forrásának, alapjának tekinthető jelenség, a samanizmus mintha valóban feltámadóban lenne, persze, a korszellem szorításában, Hoppál Mihály szakkifejezésével élve neosamanizmus formájában.

Az ő könyve, a Sámánok Eurázsiában (Akadémia Kiadó) előbb került a kezembe. A szívemhez ez esik közelebb, és hozzánk magyarokhoz is, nemcsak a szerző magyar volta, hanem a témája miatt. Mert, ahogy a címe jelzi, a könyv szerzője, Hoppál Mihály „megelégszik” azzal, hogy a samanizmus történetét az eurázsiai kontinens határain belül rajzolja föl, abban a körben, amellyel a magyar őshagyomány, az ősmagyar táltoshit és annak néphitben továbbélő formái kapcsolatba hozhatók.

Úgy számolok be róla, ahogy én élem át a könyvekkel való találkozásomat.

E kiadványnak elegánsan visszafogott, s úgy hatásos a külleme, ahogy ez az Akadémia Kiadótól elvárható. Jó kézbe venni. Tetszik a külső borító sötétzöld színével, rajta a szerző színes, életteli fotóival, amelyekről lerí, hogy nem archívumból kerültek elő, hanem átélt események dokumentumai. (Ezek a sámánok élnek, él a samanizmus!) Tetszik a címhez – és a belső fejezetcímekhez – választott fantáziabetű-típus, személyesnek hat (a szerző naplójából?) némi keleties ízzel. Még jobban tetszik a belső borító puritán, mégis mutatós-beszédes eleganciája. Sötétzöld ez is, és zöld, bár világosabb árnyalatú a szennylap, és zöld a belső címlappáron a grafika és a könyvcím is. A sztyeppe zöld fűtengerét idézik. A papír alapszíne nem fehér, hanem tojáshéjszínű. A hol zöld, hol kiszáradt sztyeppét megidéző zöld fejezetcímlapok és homokszínű rajzok, versalátétek hozzák még közelebb a sámánok világát.

Most már megcsap a könyv illata is, halványan felidézi hajdani iskolai atlaszom illatát. (Utazás, kalandok!) Szeretem ezt is.

Először végigpörgetem a könyv lapjait. Nem unalmas és egyhangú az oldalak tördelése, és rengeteg a kép. A sámánokról készült korai híradások illusztrációi, megértést segítő ábrák, köztük sámánok rajzai, múzeumi fotográfiák, és főleg a szerző helyszínen készült képei. Tudományos munkánál szokatlan ennyi kép, pedig nagyon fontos. Hoppál Mihály azt vallja, hogy a sámánság megismerésének nélkülözhetetlen eszköze a kép, hiszen a sámánszertartások és a kellékei, köztük a sámánöltözet és a dob, igen látványosak és igen beszédesek. Szó szerint. Minden, amihez a sámánnak köze van, legyen az csupán egy színes szalag, vagy a ruhájára varrt dísz, netán egy koreografáltnak tűnő mozdulat, jelent valamit.  A róluk szóló leírás a képeket nem tudja helyettesíteni, nemcsak „élvezeti értékük” van, hanem tudományos is.

Összefoglalva a látottakat, a könyv külleme, témájának tálalása engem a múlt század utolsó harmadának amerikai könyveire emlékeztet – jó értelemben. Amerikaiasan konzervatív és figyelemfelkeltő egyszerre, de nem akar szenzációsnak látszani, a tartalom fölé kerekedni, mint azt a National Geographic magazintól megszokhattuk, épp ellenkezőleg, hatékonyan és sikeresen szolgálja azt. A szerző és a kiadó hálás lehet a könyv tervezőjének, Kovácsné Kiss Juditnak kifogástalan munkájáért.

Ami mármost a mű tartalmát illeti (képek és a szöveg együtt), minden teketória nélkül kijelenthetjük, hogy ez a könyv Hoppál Mihály eddigi sámánkutatói pályájának a csúcsa. Ráadásul egy igen szerencsés tudományos pályáé. Ritkán adatik meg tudósnak, hogy ily jelentős időintervallumot átfogó pálya folyamatosan, akadályoztatás nélkül emelkedjék, kutatási területe egyre nőjön, az életmű és ezzel a samanizmusról szóló ismeretek tárháza is szemlátomást gazdagodjék. (Ennek megfelelően bizonyosak lehetünk benne, hogy a már említett nagydoktori értekezés ezt a munkát is felülmúlja.)

Hoppál Mihály néprajzosként nem sámánkutatónak készült. Egy témába vágó korai dolgozata alapján javasolta hajdani felettese és mentora, Ortutay Gyula, több, mint 3 évtizeddel ezelőtt, hogy a fiatalon elhunyt sámánkutató, Diószegi Vilmos árván maradt kéziratát rendezze sajtó alá. Az „elhívás” hivatássá lett. Szerzőnk, Diószegi Vilmos örökébe lépve a magyarság keleti gyökerű hagyománykincse szempontjából különlegesen fontos samanizmus kutatásának nemzetközi mércével mérve is kimagasló képviselőjévé lett. Sikeres munkájában nagy szerepe volt filmes ambícióinak is (már korábban számos néprajzi filmet készített), hiszen őelőtte vajmi kevés, samanizmust ismertető dokumentumfilm készült, s ezek sem váltak közkinccsé, nemhogy a nagyközönség, de még a szakkutatás számára sem.  Amekkora a buzgósága, akkora volt a szerencséje. A Szovjetunió felbomlásával nemcsak a birodalmi méretű ország múzeumai, archívumai nyíltak meg a külföldi kutatók számára, hanem a kutatás hatalmas terepei is – az eurázsiai samanizmus anyaterülete elsősorban a birodalom keleti felén található -, és a vallásüldözés megszűnésével lehetővé vált, hogy a múlt örökségét még birtokló sámánok visszataláljanak hivatásukhoz, és továbbadva az új sámánnemzedékeknek felébresszék azt halálosnak tetsző révületéből.

A könyv tagolása észszerű és áttekinthető. Nagyjából a kutatás lehetőségeinek bővülését követi. Beavat a sámánok világába, a samanizmus eredetébe és múltjába; bebarangolja velünk a sámánista népeket (hazai tájakon nem jár, nem merül bele a sámán és a táltos közti kapcsolatok boncolgatásába, hiszen azt Diószegi már megtette, ha el nem is végezte népszerű és a tudósokat is lenyűgöző munkájában (A pogány magyarok hitvilága, 1968, Akadémia Kiadó, Körösi Csoma Kiskönyvtár); megismertet a sámánság világképével és jelképeivel; és személyes tanúként ad élő közvetítést a samanizmus jelenéből.

Méltó örököse Diószeginek. Nemcsak népszerű, a nagyközönség számára érdekfeszítő könyvet tett le asztalunkra, hanem a szakmabeliek számára is igen hasznos forrást, és ezt nemcsak az mondatja velem, hogy a kötet végén kitűnő forrásjegyzék és jegyzetanyag áll rendelkezésre.

Végül is, minek tekintsük a sámánkutató remek könyvbe foglalt eddigi életművét? Kalandos utazásnak a múltban, vagy a jövőt szolgáló tudományos vállalkozásnak a jelenben? Hiszem, hogy az utóbbinak. Hoppál Mihály maga nyilatkozta egy könyvét bemutató tévéműsorban, hogy az újjáéledő samanizmus (mely, ha vallásnak tekintjük, leginkább természetvallásnak nevezhető) mint szellemiség, magatartásminta nagy szolgálatot tehet korunkban a (természeti) környezet megmentése, az ember és a természet közötti harmónia helyreállítása terén, ami egyúttal a mi végpusztulástól való megmenekülésünket is szolgálja. Igaza van. Lelkünk rajta.

                                                                 * * *    

Az már a mi szerencsénk, olvasóké, hogy Hoppál Mihály könyvével majdnem egy időben jelent meg Jeremy Narby–Francis Huxley szerkesztésében a Sámánok – Ötszáz év a tudáshoz vezető ösvényen című szemelvénygyűjtemény.

Azt gondolhatnók, hogy a két könyv között biztosan sok az átfedés, valamelyik kiadó pórul fog járni, hiszen a samanizmus iránt érdeklődők is csak az egyik vagy a másik könyvet választják majd – pénztárcájuk szerint. Rosszul tennék. A két könyv „együtt jár”, egymást egészíti ki. Viszonylag teljes képet a samanizmusról az kap, aki mindkét könyvet alaposabban megismeri. (És akkor még nem tud semmit a samanizmus és a magyar táltoshit kapcsolatáról. Ahhoz Diószegi fentebb citált művét is el kell olvasnia.)

A Generalpress által megjelentett kötet, amint az alcímében is olvasható, a fehér, keresztény utazók, tudósok és a samanizmus találkozásainak ötszáz évet átfogó dokumentumait teszi közzé. Nem marad az öreg kontinens jobbára északkeleti felén, beavat Észak-, Közép- és Dél-Amerika, Afrika, India, Ausztrália sámánvilágába is. Történelmi időben és földrajzi térben tehát megközelítőleg teljes áttekintést nyújt. Az írások tárgyszerű leírások és vélemények sorjáznak egymásután a kötetben. Az előbbiek között sok a lenyűgözően érdekes, az utóbbiak a válogató szempontjainak megfelelően olykor igencsak szélsőségesen eltérő álláspontot képviselnek a samanizmusról. Íme mutatóba két egymást követő tanulmány címe: A sámán elmeháborodott (George Devereux, 1956), Okos kötelek és okos emberek (Ronald Rose, 1957).

A kötet olyan kiváló és szűkebb, de olykor tágabb körben is ismert szerzőket vonultat fel, mint Diderot (igen, jól gondolja az Olvasó, ő a felvilágosodás nagy alakja), Franz Boas, Claude Lévi-Strauss, Francis Huxley, Michael Harner antropológusok, a száműzött forradalmár és botcsinálta etnográfus, Valdemar G. Bogoraz, a mi Diószegink, a mikológus R. Gordon Wasson, a rendkívül népszerű, de szakmai részről vitát kavaró Carlos Castaneda, Gerardo Reichel-Dolmatoff, aki antropológusként a kolumbiai indiánok csillagászatának értő kutatója, tehát etno- és archeoasztronómus is egyben. Külön kell említenem az itt csak előszóban idézett Mircea Eliadét, akinek  A samanizmus. Az extázis ősi technikái című könyvét a szakma a sámánkutatás útjának mérföldköveként tart számon.

A szerkesztők főleg olyan tanulmányokat válogattak össze, mely sokak, így Hoppál Mihály szerint is, a sámánok legfontosabbnak tartott tevékenységével, a gyógyítással foglalkoznak elsősorban. Így kevesebb szó esik a samanisztikus világképről, a samanizálás eszköztáráról, akkor is csak a leírás szintjén. Számos esszében olvashatunk például a dobról, a sámán jellegzetes és szinte nélkülözhetetlen eszközéről, több tanulmány említi a nem kevésbé fontos kristályt (Alfred Métraux, Ronald Rose), de használatuk mögöttes tartalmáról úgyszólván semmit sem tudunk meg. A dobról annál többet Hoppál Mihály most megjelent és Diószegi hivatkozott könyvéből. (Jómagam is írtam mind a kettőről.)

A könyvben nincs számottevő kép. (A közölt fényképek Diószegi Vilmos portréi az általa személyesen megismert szibériai sámánokról.) Eggyel több ok, hogy az érdekfeszítő leírások olvasása közben Hoppál Mihály könyvét is föllapozzuk, s így kapjunk képet – szó szerint – az olvasottakról.

A nem szakember olvasó talán nem hiányolja, én azonban igen, hogy a szemelvények szerzőinek saját jegyzetei és hivatkozásai közül az ideillők sem kaptak helyet a tanulmányok végén. A tárgymutatót azonban hasznosnak és igen körültekintőnek találtam.

Arra nézvést, miért volt bölcs és reményeink szerint mindenki számára hasznos dolog e fontos kiadványt megjelentetni – párban Hoppáléval -, hadd idézzem először a szerkesztőpáros Eliadetól kölcsönzött gondolatait: „a sámáni gyakorlatok és eszmék ősiek és eredendően emberiek, s ezért okkal tarthatnak igényt széles körű érdeklődésre. … Eliade előre megérezte, hogy a samanizmus iránt robbanásszerű érdeklődés támad, mely aztán csúcspontját az Új Kor (New Age) mozgalomban érte el.” (21. o.)

Ebben Castanedának is óriási szerepe volt. „Könyve milliók érdeklődését keltette fel a samanizmus iránt. A neosamanizmus az Új Kor mozgalomban, főleg az Egyesült Államokban, nagy virágzásnak indult, ugyanakkor világszerte is hódított.” (23. o.)

Két oldallal később ezt olvassuk: „A sámánok mindig is értettek hozzá, hogyan kell különböző világok között hidat verni.” (25. o.)

Tudják-e Önök, kedves Olvasók, hogy ki is a hídverő? A pap, akit latinul pontifexnek hívnak, amiért a dolga szerint ég és föld között ver hidat. (A római pápa hivatalos címe ma is pontifex romanus.) 

Devereux pedig, aki a sámánokat elmeháborodottnak tartja, a vallomással, amivel eszmefuttatását befejezi, önmagának ellentmondva a sámánt az őt megillető piedesztálra emeli: „Még az olyan szelíd férfiúnak, mint Assisi Szent Ferencnek is igen nehéz élete volt, és Franciaország védőszentjét, Jeanne d’Arcot is, mielőtt szentté avatták, eretnekként máglyára küldték. A primitív papság sámánokkal szembeni ellenérzése még nyilvánvalóbb és krónikusabb.

Röviden összefoglalva: a sámánokat zavart elméjűeknek tartjuk.” (160. o.) Még szerencse, kedves Devereux kolléga, hogy csak annyira, amennyire Szent Ferencet és Szent Johannát. És ha a sámánok csak annyit adnak a világnak, amennyit e két szent adott, akkor több tiszteletet érdemelnek, még ha zavart elméjűek is.

  

 

Magyar irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap