Savanyú a szőlő

Petrozsényi Nagy Pál, szo, 12/02/2017 - 00:03

Mostanában gyakran gondolok egy régi versikére. Első két sora így hangzik: Mi a szívben el van rejtve/ Nincs elfelejtve. Nem emlékszem, hol olvastam, talán a Nobel-díjas dán író, Henrik Pontoppidan egyik regényében, mindenesetre helytálló, még ha oly magyartalan is a fordítása. Hiszen maga Freud, a pszichoanalízis atyja is jórészt erre épít, amikor azt állítja, hogy a legrégibb, látszólag elfelejtett élmény is ott szunnyad a tudatunk alatt valahol.

Az én tudatom mélyén egy kislány neve rejtőzik: Lucsi, alias Margit, teljes nevén Sârbu Lucia Margaréta – gyermekkorom első szerelme. Hű, de régen volt, idestova 50 éve, de még ma is róla álmodok. Utána azonban mindig szomorúan, rossz szájízzel ébredek. Vajon hogy nézhet ki annyi hosszú év után: ráncos, kövér, jó- vagy rossz-szívű? Úgy hallottam, két lánya van és Bradon, egy erdélyi kisvárosban éldegélnek. Legszívesebben kiverném a fejemből. Hiába, viszonzatlan szerelem volt, és az ember effélét inkább elfelejteni, mint visszaálmodni igyekszik. Nappal nem is igen gondolok rá, aztán jön az este, és én megint őt keresem álmomban. Pontosan úgy, mint a valóságban, valahányszor meglátogattam kis barátomat, Sârbu Józsikát. És mindig ugyanazt álmodtam, igaz, háromféle változatban. Az első. Ott ülök a népes család körében. Beszélgetünk, viccelődünk, miközben fél szemmel folyton Lucsit keresem. Belesek a szomszéd szobába, nincs ott. Türelmesen várok, bizakodom, hátha később mégis előbukkan valahonnan, odaül mellém, és... Felébredek anélkül, hogy Lucsit egyszer is láthattam volna. Második kép. Az eleje változatlan: beszélgetünk, viccelődünk stb., végül közlik velem, hogy Lucsi bizony elköltözött. Harmadik verzió. Helyszín: ismeretlen város ismeretlen hegyek közt. Az utcán senki, fagyos szél fújdogál. Előttem karcsú templom sötétlik. Harangoznak. Eleinte halkan, később erősebben, aztán a templom egyszerre terebélyesedni és nőni kezd. Rémülten szeretnék kitérni, előle, de meg sem bírok moccanni. Jaj, még egy perc és eltipor! De nem ez történik. Egy pillanatra megtorpan, majd elkezd velem együtt pörögni.

– Hé, te már megint itt vagy? – karol át hirtelen egy szőrös mellű figura. – Nyavalyás tolvaj, most megcsíptelek.

– Hol vagyok? – nézek körül a szobában, ahova a nagy forgás után pottyantam. – Lucsi! Margitka! Bújj már elő, az istenért!

– Lucsi nincs itthon, különben semmi közöd hozzá, kopaszkám. Én vagyok a férje, úgyhogy pucolj innen, vagy eltángállak!

– Próbáld meg! – megyek ölre vele konokul, és még ma is küzdünk, birkózunk immár ötven éve egymással.

A gyermekekből állítólag hiányzik a mélység és a felnőttekre jellemző szilárdság, ezért a szerelmük sem szerelem igazán. Meglehet, bár Dante a legjobb ellenpélda arra, miszerint egy gyermek is képes komolyan szeretni. Lucsival tizenegy éves koromban találkoztam először. Ott lakott mifelénk a Calea Romană utcában. Apja román volt, anyja magyar, mindkettő jó kedélyű, barátságos teremtés, nemkülönben a gyerekek: Icu, Lia, Lucsi, Józsi és Béluka. Ebből négy velük élt, a legidősebb, az Icu pedig már férjhez ment. Nekem persze Lucsi tetszett leginkább. A kislánynak szép fekete haja és szeme volt, hangja lágy, bársonyos. Sajnos elég ritkán jött ki hozzánk. Többnyire bent kuksolt valamelyik szobában. Ugyanígy Traian bácsi, az apja is, egy magas, sovány nyomdaipari dolgozó. Untattuk őket, aludtak, sohasem derült ki, tény az, hogy sokszor egyiket sem láttam hetekig. Az öreg nem számított, de a lányával szívesen eljátszogattam volna a konyhában vagy az udvaron. A szobájában nem jártam, az olyan szentély volt, ahova sohasem mertem, de talán nem is engedtek volna belépni. Más fiú nyilván kihívta volna, megkérdezi, hogy van, mit csinál, amíg mi odakint cseverészünk, mókázunk. Elvihettem volna moziba, meg kellett volna lepnem virággal. Csakhogy én, uram bocsá’, szégyelltem, és mindenki előtt titkoltam, miként érzek iránta. Ettől függetlenül mégis minden másképp alakult volna, ha kirepült volna abból az átkozott elefántcsonttoronyból. De hát nem repült, mire elhatároztam, hogyha a fene fenét eszik is, akkor is kicsalom onnan Margitkát.

Tudtam, hogy a lányoknak igen-igen imponálnak a költők, írók, énekesek, hiszen maga Lucsi is az úttörőház énekkarában énekelt. Akkor, rajta, elő azokkal a versekkel, tudniillik éppen akkoriban kezdtem írogatni én is ilyesmit. Csupán az volt a bökkenő, hogy a családban egyedül az anya tudott rendesen magyarul. Őt rendesen el is bájoltam, de a többi éppen csak, hogy meghallgatott. Hát ezzel felsültem, mást kell kifundálni. Istenem, bárcsak énekelni tudnék, mint Margitka, akkor azonnal beénekelném magamat a szívébe! Sajnos nem tudok, mi több: semmiben sem vagyok jobb másoknál, következésképp Lucsi figyelmét sem hívhatom fel magamra.

Vagy mégis? – feszítettem meg a bicepszem. A lányok imádják ám a sportot is: body building, futball, tenisz… Melyiket válasszam ahhoz, hogy imponáljak ennek a frufru frizurás le­ánynak? Átcipeltem a szomszédból egy rozsdás csillekereket, azt emelgettem nagyanyám legnagyobb mérgére.

– Már megint lármázol? – kacsázott ki időnként az udvarra. – Vidd a francba a súlyzódat, vagy bedobom a szemétbe.

Addig rikácsolt, fenyegetődzött, míg tanácsosabbnak láttam, ha a hegyen edzek ezentúl. Felcipeltem hát a kereket oda is, és elrejtettem egy bokorba szemben Lucsiékkal, akik száz méterre laktak csak a petrozsényi domboktól. Miután éppen arra nyílt a konyhájuk ablaka, feltételezésem szerint Lucsi is láthatja, hogyan emelgetem azt a mintegy 25 kilós kereket. Nem tudom, tényleg látott-e, mindenesetre nekem szárnyakat adott ez a gondolat, és nemsokára úgy játszadoztam a kerékkel, mintha nem is vasból, hanem műanyagból lett volna.

– Hallgass ide, Józsikám! – mondom egyszer a szőke, kerek arcú, kék szemű gyerkőcnek. – Mit szólnál egy súlyemelő versenyhez?

– Itt a hegyen? Nagyszerű! De ott díjakat is szoktak osztani.

– Osztunk is. Első díj két sapka szilva, a második egy, a harmadik három alma. A szomszédok lesznek a versenyzők és a nézők is egyúttal: Ianki, Dudi, a Ţabrea gyerekek, Mariana, Veronika… Sok gyerek lakik ám a Calea Romană utcában. Csak szólni kell nekik, jönnek ők szívesen. Remélem, Bélukát, Liát meg a többieket is elhozod – gondoltam Lucsira, s már előre örültem, mekkorát emelkedek majd a szemében, merthogy a versenyen én győzök, az száz szá­zalék, elvégre csak nem hiába gyakoroltam ezzel a kerékkel, másrészt én voltam a legmarkosabb srác a fiúk közt.

Augusztus. Szép, nem túlságosan meleg vasárnap volt. A hegyen összegyűltünk vagy húszan is. Még Lucsi is eljött, amitől majd kiugrott a szívem a helyéről.

– Hahó, figyelem, figyelem! – dobolt Józsika egy ócska fazékon. – Látom, mindnyájan itt vagytok. Kérem a versenyzőket, sorakozzanak fel a súly mögött!

A fiúk fürdőruhában és ing nélkül álltak vonalba.

– Aki háromszor nyomja ki a kereket, az lesz az első helyezett, aki kétszer, a második, de aki egyszer, csak a harmadik. Ki kezdi?

– Én – lépett elő egy nyápic, tízéves forma cigánygyerek.

Megragadta a kereket, de épp csak térdig tudta emelni.

– Lássuk a következőt!

A második srác izmosabb. Ő mellmagasságig is felrántja, azzal stop, bárhogy erőlködik, fintorog, még feljebb nyomni már nem képes.

Érthető. Ha most kellene kinyomnom, valószínűleg én sem bírnék a kerékkel. Viszont én hetekig gyakoroltam, amíg eljutottam idáig, fel is emeltem egymásután háromszor.

– Éljen! Ura! Hoch! Da zdravsztvuet! – kiáltották a Calea Romană utcai gyerekek, mindegyik a maga nyelvén: románul, németül, oroszul, ugyanis ilyenek is akadtak közöttünk.

– Te nyerted az első díjat – jelentette ki Józsika. – Tapsoljuk meg még egyszer!

– Köszönöm! Nagyon köszönöm – hajlongtam, Lucsi felé többször is, amikor magas, tizen­hét év körüli suhanc bukkant elő egy fa mögül.

Ez meg ki a búbánat! Még sohasem láttam a környéken.

– Én is megpróbálhatom?

– A versenynek vége – válaszolta Józsika. – Különben is csak 10–14 évesek mérkőzhetnek. Te pedig, ahogy elnézem, már 17 is elmúltál.

– Hadd próbálja meg! – szólt közbe Lucsi nővére. – Versenyen kívül, ha így megfelel.

– Meg – köpte meg markát a nagyfiú, azzal négyszer is kinyomta a kereket. – Na, mit kapok? – vette ki a szilvát a kezemből.

 

– Hé, ez az enyém!

– Most már nem. Mivel én vagyok az erősebb, a szilva meg az alma is nekem jár – vigyorgott az arcomba, és szótlanul odébbállt.

– Állj meg, te baráber![1] – iramodtam utána, s mint egy tigris ugrottam rá hátulról.

Némán, kivörösödött arccal birkóztunk. Hol én kerekedtem felül, hol ő, miközben ide-oda röpködtek a tanácsok.

– Fogd le a kezét!

– Lökd le a dombról!

A „baráber” súlya csaknem agyonlapított, ezért harcmodort változtatva siklottam ki alóla. Ilyen nehéz fiúval veszélyes a közelharc, no meg erősebb is, a keservit! – mértem fel józanul a helyzetet. Egyetlen esélyem, ha kitérek előle, mint a matador a bika elöl, aztán ha kifárad, koppintok egyet-kettőt az orrára. Okos tervnek látszott, csupán a kivitelezéssel volt némi baj, ugyanis én fáradtam el hamarabb.

– Most megkapod a magadét – célozta meg a srác az államat, s csak úgy záporoztak az ütések; kettőt kaptam az államra, egyet a gyomromba, valamelyiktől pedig az orrom vére eredt el.

– Elég, hagyjátok abba, ez már nem játék! – igyekezett szétválasztani Lia bennünket.

– Fiúk, tanítsuk meg kesztyűbe dudálni – javasolta ekkor váratlanul valaki.

A kamasz megijedt.

– Nyugi, srácok, csak vicceltem.

– Mi is – buktatta el egy szalmakalapos tinédzser. – Pardon!

A nagyfiú sápadtan figyelte, hogyan kerítik be jobbról is, balról is. Hirtelen felpattant, és felhúzta a nyúlcipőt.

– Hurrá-á-á-á!

– Gratulálok, nagy voltál – rázogatták kezemet a Calea Romană utcai pajtások.

Nyilván arra céloztak, hogy szembe mertem szállni egy ekkora melákkal. Tekintetemmel Lucsit kerestem. De már nem volt ott, hazament.

Ugorjunk két évet az időben: 1956. A Lucsival való kapcsolatom – már ha azt egyáltalán kapcsolatnak lehetett nevezni – semmit sem változott: jöttem, mentem és ennyi. Legtöbbször még csak nem is láttam a kisasszonyt. És mégis, ennek ellenére is szerettem. Sajnos reménytelenül, ezért többször el is határoztam, hogy véget vetek ennek a megalázó helyzetnek.

Szeptember körül beadtak asztalosinasnak. Kellett a pénz, tanulni nem szerettem, következésképp ez volt a legésszerűbb. Most már reggel hatkor keltem, és hol a derekam fájt, hol a lábam, karom, mert azért a kis pénzért is meg kellett ám keményen dolgozni. Emlékszem, gyak­ran még éjjel is dolgoztunk, amikor hozták a fosznikat az üzembe. Két, három órát rakodtunk, azt beszámították a munkaidőbe, így hat óra helyett nyolc, kilenckor mentünk dolgozni. Kialvatlanul, fáradtan, de mentünk, mert ez volt a mester parancsa.

Egyik délután elmentem az Alexandru Sahia moziba. Éppen a Bandiţii din Rio Frio című filmet vetítették. Na és ki ült előttem? Sârbu Lucia Margaréta. Az ám, méghozzá egy magas göndör hajú srác mellett. Szóval vele jár. Igaz, mit is vártam egyebet! Udvaroltam neki? Hiszen még csak nem is sejti, hogy szeretem.

– Hallom, udvarolnak Lucsinak – mondom Józsikának másnap délután.

– Kitől hallottad?

– Nem igaz?

– Az ő dolga. Már nagyleány. Udvarolgatnak neki néhányan.

Vagy úgy, még csak nem is egy fiú feni a fogát a kicsire!

– Van közöttük egy magas, göndör hajú alak is?

– Miért? – csodálkozott rám a kis taknyos, akivel igazság szerint csak azért barátkoztam, mert a Lucsi öccse volt. – Mióta érdekel, kivel krapekol a nővérem?

– Különösebben nem izgat. Csak úgy kérdeztem – adtam a közömböst. – De ha nem akarsz, ne válaszolj.

– Van. Eljárogat a házunkba, olyankor együtt is alszanak.

Milyen elkoptatott, de még mindig hatásos kifejezés: egy világ omlott össze a lelkemben! Hát bennem is, amikor megtudtam, hogy az az angyal, akivel én még gondolatban sem hetyegtem, rendszeresen szexel egy palival.

Hogy hogy kerültem haza, már nem is emlékszem. Otthon kábultan nyúltam el a kanapén. A szomszéd szobában nagyanyám ócska rádiója recsegett-ropogott:

Itt a Szabad Európa Rádiója, a Szabad Magyarország Hangja a 19, 25, 34, 41, 49 méteres rövidhullámon, valamint a 417 méteres középhullámon. Nagy Imre újabb nyilatkozatot tett a Kossuth Rádióban. Kijelentette, hogy a mind szélesebben kibontakozó forradalom és a demokratikus erők hatalmas megmozdulása válaszút elé állította az országot. Azt mondotta, hogy az egypártrendszer megszüntetésével a kormányzást az 1945-ben életre hívott koalíciós pártok együttműködésének alapjaira helyezi.

Becsuktam az ajtót, és visszafeküdtem a kanapéra. Azelőtt szívszorongva figyeltem az 56-os eseményeket, melyekről csak annyit tudtam, amennyit a rádióban hallhattam. Az emberek zöme általában hallgatott. Aki beszélt vagy tett is ennek érdekében valamit, az végig a kulisszák mögött zajlott le, amiről egy gyerek, mint amilyen én voltam, vajmi keveset érzékelhetett. Ezúttal azonban már a rádióra sem tudtam figyelni. Órákig feküdtem vagy csak percekig, reggel volt vagy délután, ma már erre sem igen emlékszem. Számomra akkor meghalt a világ, és vele együtt akartam én is pusztulni. Kallódott a kamránkban holmi patkányméreg, ezt feloldottam vízben, és egy hajtásra kiittam. Lehunytam a szemem, és Lucsira gondoltam, elképzeltem, amint liheg, combjai széttárva...

– Alszol? – csoszogott át később édesanyám, és elképedve nézte, hogyan sírok lehunyt szemmel, hangtalanul.

Szerencsére a méreg, ha ugyan méreg volt, nem sok kárt tett bennem. Meghánytatott, földhöz vert, hogy utána annál jobban restelljem magamat. Fél Magyarország romokban, több ezer ember hontalanná vált, meghalt vagy megsebesült, én meg itt nyavalygok egy kurva csaj miatt – pirítottam magamra.

Így szakítottam Lucsival, akkor váltam felnőtté, amikor először éreztem, milyen a szőlő, ha savanyú.

[1] Csavargó – petrozsényi zsargonban.

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap