Senkinémasága

Prágai Tamás, sze, 03/27/2019 - 00:03

 

 

Kétségtelenül vonz a vasút, még ma is, mai, dicső múltját parodizáló lepusztultságában is elérzékenyít a volt-birodalmi design, az állomások épületköltészete, Pusztaszabolcstól Rijekáig, vagy a Keleti pályaudvar fémszerkezetének íve, ahogy az ember Hatvan felől beér; ha Amerika az autópálya, akkor Közép-Európa: a vasút, persze másodsorban. Elsősorban: a Duna, Bécsből hajóval Herkulesfürdőig, Orsova határátkelő, Torontál vármegye – de talán mégis a vasút az első: ez a szervezet alapja, sőt, annál is több: mérték, szabvány, etalon. A vasúti étterem kávézójában ugyanannyiért és ugyanolyan minőségben mérik a kávét Dombóváron és Bécsben, színvonal és minőség (igen! az egyenletesség minősége, minden áruházlánc filozófiája!), és persze: költséghányad és fizetési osztályok, szervezet és bürokrácia. Nem véletlen, hogy Trianon a vasutat kezdi ki, szétdarabolja és széttagolja a vonalakat, furcsa kis zárványok keletkeznek, aztán a hetvenes években mi is belerondítunk, leépítjük a szárnyvonalakat, a barcsi menetrendszerinti itt, a patakparton járt el a ház előtt, ma beton fedi a vágányok helyét, lehengerelt identitástudatunk. Kosztolányi és a vasút, milyen megkapó pillanatok lehettek, a tapasztalatnak mennyire elementáris módja, persze áttételesen, a behatolás a másba: ami különös csavar folytán szintén csak én! A vasút Közép-Európában: az önazonosság.
A felszámolt szárnyvonalak persze továbbra is közvetítenek, itt van például Celan (jut eszembe most, egy kis alapú, barnás borítójú, puha versfüzet kapcsán). Először Oravecz Imre fordításában olvastam, az Új nemzedékek műfordításaiból alcímet viselő Színkép antológiában, „arat a mindenségben / az idő szeszélye”, de még nem értettem, mi ez a teher, mi ez a visszafogottság: ma már érteni vélem, hogy függ össze idő, szárnyvonal, metafora.
Az elhallgatást sokszor egy paraszthajszál választja el a beszédtől. Ezt a visszafogott hangot hallom, amikor Barna T. Attila (tudomásom szerint első) verseskötetét kezembe veszem (Senkinémasága, Pegazus, é.n.). Finom, találó megfigyelések költője a szerző, ezeket erős, nyugodt képekben beszéli el: „Lezuhant harang a hegy”, írja (Vihar után), vagy: „A szürke folyó széttárt karokkal / kifordult / madárijesztő.” (Vihar előtt). Jellemző a két cím: Barna T. Attila költészete feloldódik a szemléletben, és pontosan rögzíti a vihart megelőző, és az azt követő állapotot – drámaiságát a vihar elhallgatása okozza. De ha már a hallgatásnál tartunk: vajon Senkinémasága – Valakinek A Beszéde-e? Vagy hogy a meg nem engedett megfordíthatóságból eredő, nyilvánvaló logikai hibát felszámoljam: kinek a beszéde? Az „elbeszélő én” ugyanis nagyon visszafogottan, módjával jelenik meg a nyelvi világ mögött, mintha e félig leengedett redőny választana el egy félhomályos szobától, ahol történik valami.
Ez a módszer, melyet akár a tárgyinak nevezett költészethez, például Schein Gábor korai verseihez közelíthetnék (aki egyébként a Kráter Kiadónál megjelent első kötetébe felvette Celan-fordításait is), egy olvasói fordulat révén mégis visszanyeri azt, amit háttérbe szorítani próbál: a személyességet. A természethez való viszony rejtettsége miatt a táj maga folyamatosan a személyiség metaforájaként olvasódik, és szüntelenül visszautal. Még az olyan, a másikat konkrétan jelölő versben is, mint a kötetcímadó Senkinémasága, a táj, a tenger, a részlet, a versbéli „te” mind-mind a versíró „én”: „a tenger hetedik csattanására / hazaérni – vakon / turkálni hetedik tested kavicsai között / sebfigyelem / senkinémasága”. A rövid, visszafogott vers egyébként mutatja Barna T. metaforagazdagságát és szövegkezelő biztonságát. A „vakon / turkálni” áthajlás egy verssoron belüli elhallgatást old fel szellemesen, de a vakság narratíváját is lebegve hagyja; a „hetedik tested” fordulat egy azok közül, amelyek a Senkinémaságát érdekes, sőt, súlyos olvasmánnyá teszik. Vajon a „hetedik test” hogyan függ össze a vaksággal? Vagy ezzel a mondással: a hetedik hullám a legnagyobb? És a hetedik hullám – hanyadik testem? Vajon a test – mennyire tenger? És hogyan függ össze a vakság a sebbel? És ismét: ki az a „senki”, akit nem sikerül kimondani? A Senkinémasága „senki”-je ilyen elhallgatásokon keresztül érezteti jelenlétét.
Amikor az elhallgatás nem teremti meg az utalás feszültségét, egyszerűen átcsúszik a hallgatás üresjárataiba. Amíg a rímkényszernek ható, kifacsart, hátravetett birtokos szerkezet ellenére is egyenes beszéddé válik a Káin bélyege heurisztikus körmondata – „Homlokáról az Embernek / lemossák Káin bélyegét / az anyák, amikor szülnek”, a lapoldalon vele párba állított háromsoros, a Kinek testére…, a benne rejlő magasröptű üzenet ellenére is semmitmondó: „Kinek testére Jézus titka rámeztelenedett, / A szemérmetlenség századában / A csontig télben sem didereg”.
Objektív líra? Mint megfigyeltük, a táj, a tárgy, az állomás nem „kint”-ként, hanem „bent”-ként jelenik meg Barna T. Attilánál: „…a szitáló szürkületben eltűnő madarak / a bennem felfénylő égen folytatják útjukat.” (Vihar után). Ahogy az „egy csepp borzongva lefut arcodon” (Az erdő termeiben) típusú kijelentésekben az írói „te” az „én” felé közeledik, úgy válik az objektív, szemlélődő líra „sebed a világ” típusú világértéssé.
Vissza tehát a vasút-hasonlathoz. Ahogy az Eszméletet író József Attila az „én állok minden fülke-fényben” éntapasztalatát a létértelmezés sokszólamúságában oldja fel, úgy oldja fel Barna T. Attila a szemlélet egységét a többfelé széttartó időben. Nemcsak a múlt áttörő emlékei törik meg az egyidejűséget (például a Sirató ciklus ősöket idéző szövegei), hanem az a körkörös, természeti időszemlélet is, amely a kötet kompozíciós elvének tekinthető.
A hat ciklusból álló kötethez nem készült tartalomjegyzék. Lássunk egy hevenyészett kivonatot. A harmadik, negyedik és ötödik ciklus: valóban ciklus, azaz körkörös. Miben áll ez? A harmadik, a Hajnal az azonos című vers mellett Reggel, Nyár, Dél, Augusztus, Este című verseivel kozmológiai időrendet teremt, amely a két következő, az Ősz (Este, Október, November című versekkel), és A tél kamrájában (Téli alkonyat, December, Február) ciklus csaknem teljes évkörré egészít ki.
Azt mondtuk, csaknem. De hogy jelenik meg a Vivaldit is megidéző kötetben a negyedik évszak, a tavasz? A szerző elhallgatja a negyedik évszakot? Vagy a másik háromból kényszerülünk kigazdálkodni a hiányzó negyediket? Igen, amennyiben a tavaszt előzménynek tekintjük, alighanem a családtörténet emberléptékű és a mítosz generációs léptékű ideje előzi meg az évszakokra bomló természeti időt. Ez, a konkrét tapasztalatot megelőző idő hallomásból kerül a szövegbe, az „így mesélték” narrációját feltételezi, és a tapasztalat világát tágítja a hagyomány világa felé. Ez az a gesztus, amivel Barna költészete indít: „ A kedves patakot követve önfeledten / kiballagtam gyemekkoromból / a semmibe” (A semmi). A semmit azonban ne gondoljuk üresnek. A semmi a történetek hordozója, azoké a történeteké, amelyek a ciklikus idő pörgettyűibe hullanak, és megzavarják a portáncjátékot, az ember nélküli világ, a kristály üres, végtelen, élet-temető nyugalmát: „reszkető évszakok üzenete vagyok / kihullok a száraz végtelen mezőre / – Vivaldi gyémánt hegedűje sír – / az ég a madarak kék temetője” (Vivaldi). A természeti, a mitikus és a személyes idő szálai keresztül-kasul szövődnek ebben a ragyogó göngyölegben. A Virágok vallanak-ciklus Éjjel című verse például így egyesíti a körkörös „természeti” és a személyes, emlékekben és tapasztalatban föloldódó időt: „Álmomban zuhansz / csillag űzi az arcod / utánad dőlök – / de egyedül ébredek / fuldokolva / fekete hajaddal / tömött éjszakában…”
Csillag és gyémánt, fű és szél, temető és madár, hajnal és virág: Barna T. szótára aligha esik messze Kosztolányi kedvenc szavaitól. Mintha ez a – mai költészetben szokatlan töménységű – szépség biztosítaná a fájdalom, a seb, a némaság ellenpontját. Mintha a megszólalás szépsége segítene abban, hogy senkinémasága oldódjék: a beszéd szépsége az út a megszólalás felé. Megszólalása sohasem bőbeszédűség. Sőt, kicsit sokat hallgat el. Barna T. Attila elindult: kérdés, hogy merre indul el. A Senkinémasága a tapasztalat alapvetésének tűnik, első kitekintésnek a „csend búvárharangjából” – várjuk, milyen beszéd követi.

 

Megjelent: Napkút, 1999. jún.

 

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap