Siess, missz! (I)

Bige Szabolcs Csaba, p, 06/02/2017 - 00:12

 

Mindig alakulni s változtatni … (Márai Sándor)

 

 

  A város szélén álló régi malomból, és a hozzá tartozó melléképületekből szükséglakásokat alakítatott ki a város. Öt szegény sorsú családnak biztosítottak fedelet a fejük fölé. Ide költözött özvegy Kopasz Jenőné, Mariska is négy kicsi gyermekével. Férjét a kidőlő fa csapta agyon, nem volt elég józan, hogy időben félre ugorhasson. Ez öt éve történt, az első gyermek, illetve leányka születése után. Mariska nem sokáig gyászolta hites urát, és összeköltözött egy másik erdőmunkással, de az is részeges volt, sőt még verte is az asszonyt. Mariska ezért aztán otthagyta, de már viselősen. Nehezen birkózott a gondokkal. Takarítani járt jobb házakhoz, s ami kicsi pénzt kapott azt kiegészítette egy-egy alkalmi ismerős juttatásaival. Az ételre nem sok gondot fordított, valahogy mindig kikerült, ha más nem, száraz kenyér, meg krumpli.  A piacról is lehetett összeszedni fonnyadt zöldséget, néha egy kis gyümölcsöt is. Azt mondják, „szegény ember vízzel főz”, s ez így is van, megelégszik azzal, ami van.

 Az évek telegettek, s a gyermekek száma négyre szaporodott – két fiú, két leány. Tovább is takarítónőként kereste a mindennapra valót. Most legutóbb egy ügyvéd házához fogadták fel. Dr. Nacsády Ödön válóperes ügyvédhez. Jó hely volt. Nagyon jó! Ketten lakták – az ügyvéd úr, meg a sógora. Felesége autóbalesetben vesztette életét, és akkor, hogy ne legyen egyedül, a házába fogadta sógorát, aki akkor még gimnazista volt. Igaz, még ott volt az iroda is, ahol két gyakornok dolgozott, de ők nem sok rendetlenséget hagytak maguk után. Még nagyjából ki is takarítottak, mielőtt elmentek volna. Mariska ebédet is kapott, sőt a maradékot haza is vihette. Mindjárt másfél éve telt, hogy itt szolgált, mikor észre vette a bajt. Reggel, miután bevitte a reggelit a gazdájának, csak megállt az asztal mellett szó nélkül. Az ügyvéd észrevette, s megszólította:

- Valamit akarsz mondani?

- Csak annyit, doktor úr, hogy kellene egy kis segítség, egy kis pénz, hogy menjek el a bábához.

- Csak nem?

- De bizony. És otthon van még négy, nem bírok eltartani többet.

- Háát…

- Maga az izé, szóval… most hát segítsen!

- Miii? Hogy én? Lehet, na. De azért nem kell elvétetni. Ahol felnő négy, felnő az ötödik is.

- Van elég teher a vállamon! Nem kell több nyűg! Tudja azt maga, milyen nyomorúságosan élünk abban a kis putriban a cigánysoron?

- Figyelj rám! Én gondoskodom a gyerekről, ha megszülted. Szerzek nektek rendesebb lakást, meg neked is valami kis plusz jövedelmet.

- Jól van, na. De betartsa aztán a szavát!

- Mariska, ebben biztos lehetsz!

-.-

Így került a szükséglakásba a család, amely hamarosan újabb taggal gyarapodott. Egy kisfiúval.

 Nem volt nagy a lakás, csupán szoba-konyha, de elfért benne minden, ami kellett. Elfértek a gyerekek ágyai, asztal, szék, szekrény, s a konyhában is egy régi főzőkályha. „Sparhert” – mondták akkoriban, meg a tálaló, s a konyhaasztal. Mariska pedig piaci felügyelő lett. Ő szedte be a helypénzt. Jó állásnak bizonyult. Igaz reggel korán kezdődött a munka, ahogy kezdtek megjönni a kofák, meg a termelők, de tíz-tizenegy órára vége is lett. Mehetett takarítani a már megszokott helyekre. Azért is jó volt a piac, mert lassan már ismerősé váló piacozók adogattak ezt-azt neki a maradékból. Nem csak a romlottból válogatott ezután. Úgy érezte, nincs oka a panaszra.

  Az ügyvéd úr is betartotta a szavát. Először is nevére vette a kisfiút, aki így Nacsády Tibor lett. A többiek anyjuk nevét viselték, a Kopasz családnevet, így kor szerinti sorban. Róza, a legnagyobb, majd tovább: Albert, Mihály és Amál. Ahogy nőttek a gyerekek, rendre mindegyiket jó iskolába íratta Nacsády úr, s a költségeket is magára vállalta. Mármint a tankönyvek árát, mert tandíjat nem kellett fizetnie a jeles tanulóknak. Eszes gyerekek voltak, ha a szorgalmuk sokszor hiányzott is, végül csak megállták a helyüket.

-.-

 Az évek gyorsan teltek, a gyerekek felnőttek és mindannyian egyetemet, vagy főiskolát végeztek. Na, azért nem ment minden simán. Mikor Róza, a legnagyobb kézhez kapta a diplomáját az állatorvosi karon, az ügyvéd úr átment az égi irodába, hogy az angyalok, és ördögök közötti vitás kérdésekben adjon jogi tanácsot. Ezennel a család gondja az ő nyakába szakadt. Nem volt könnyű helyzetben, hisz nő létére állatorvosi munkát végezni, nem mindennapi tevékenység. Mégis megállta a helyét, hisz fizikai adottsága is megfeleltek a célnak.

 Munkahelyén, az állami gazdaság tehenészetében, azzal kezdte az első napot, hogy végigjárta fejés idején a tehénistállókat. Ahogy belépett a tehenészek, nagyrészt férfiak, érdeklődve fordultak felé, és mormogva fogadták a köszönését.

- Szívesen megfejném az új tehenet! – mondta félhangosan az egyik fiatal munkás.

 A többiek hangosan röhögtek a megjegyzésen. Róza ment tovább, mintha semmit sem hallott volna. Délebédig végig járta az összes istállót, megnézte a tejfeldolgozó részleget, ellenőrizte a tejeskannák tisztítását, fertőtlenítését. Egy szóval minden lényeges részleget. Hamar eltelt a délelőtt.

 Az alkalmazottaknak meleg ebédet biztosított a gazdaság. A városból hozták a vendéglőből, és egy erre a célra szolgáló helyiségben szolgálták fel. Azon kívül, hogy ebédlőként szolgált, ez volt a klub, társalgó, és gyűlésterem is egyben. Róza nem vett részt a közös étkezésen, a szobájába hozatta az ebédjét. Ez egy különálló épületben volt, az úgy nevezett „kórházban”. A kórház tulajdonképpen egy nagy hodályból állott, mellette sorakoztak az állatorvos szobája (irodája), a gyógyszertár, a ráktár, egy kisebb vizsgáló, mosdó. A terem akkora volt, hogy kényelmesen elfért benne több lábas jószág is. Tartozott hozzá műtőasztal, rekeszek és kalodák az állatok rögzítésére, vasgyűrűk és kampók a falon. Mindenütt csempe és csillogó krómfelület. Az állatorvoson kívül egy állatorvosi asszisztens és egy idősebb betanított munkás adta a személyzetet.

 Az ebédszünet vége felé Róza megkérte az asszisztenst, hívja be hozzá a nagyszájú tehenészfiút. Perceken belül meg is jelent. 

- Mi a hézag, doki? – lépett be vigyorogva, és kitárt karral közeledett a lányhoz.

 Na, ezt nem kellett volna! Nem tudta a gyerek kivel szemtelenkedik, a doktornő tudniillik karate bajnok volt diák korában, s most sem tétovázott. Samu – így hívták a tehenészfiút – mire észbekapott hátracsavart kézzel könyörgött, hogy engedjék el.

- Jaj, fáj! Engedj el! Kitöröd a karomat!

- Figyelsz kisfiú? – kezdte Róza, de nem lazított a fogáson – Ez csak a kezdet, de ha meghúzod magad, akár el is felejthetem a reggeli beszólást.  Ezt a mostani beszélgetést én senkinek sem fogom említeni, ha mégis kiszivárog, azért te leszel a ludas! Máskülönben majd a munkád után ítéllek meg. Na, menj!  

 Samu a nap hátralevő részében mogorván jött-ment a társai közt, s ha szóltak hozzá durván leintette a hozzászólót. Ha pedig megjegyzést tettek az új állatorvosra fenyegetően nekik támadt:

- Vigyázz a szádra, te!                      

 Másnap, amikor Róza belépett az istállóba, meglepődve tapasztalta, hogy érthetően, hangos szóval fogadták reggeli köszönését.

  Fél év is eltelt, mire a munkája minden csínját-bínját megismerte. Megismerte az embereket és első sorban az állatokat. Fokozatosan kialakult a kórházban is a rend, megtanulta beosztani az idejét, és így még szabadidőhöz is jutott. Felajánlották ekkor neki a csirkefarm állatorvosi feladatainak ellátását részmunkaidőben, félnormában. Szívesen elfogadta. Szüksége volt minden petákra, hiszen a család ellátása most az ő vállaira nehezedett. Komoly áldozat volt ez részéről, mert minden idejét lefoglalta a munka. Magánéletre, szórakozásra se ideje, se energiája nem maradt.

 A munkatársai, beosztottjai, az állatgondozók és a többi munkás elfogadták, megszokták és tisztelték határozottságát, szorgalmát, s ez alól Samu sem volt kivétel.  Végezte a munkáját, de forrongott belülről. Nem is annyira a félelem dolgozott benne, hanem a szégyen, hogy egy nő, egy lány így ellátta a baját. Maga az esemény titokban maradt, s ez bizonyos láthatatlan kapcsolatot teremtett közöttük. Semmi módon nem közeledett a lányhoz, feléje se nézett, sőt igyekezett eltávozni, ha észrevette.  Róza is úgy tett, mintha meg sem látná. Ha valami megjegyezni valója akadt is, azt általánosságokban, a többieknek címezve mondta. Mindketten érezték, hogy bár valami feszül közöttük, ódzkodtak attól, hogy szavakká formálják. 

 Egyik nap beteg állatot vezettek be a vizsgáló csarnokba. A kísérők között volt Samu is. Beállították a tehenet a kalodába, s Rózának feltűnt a fiú hozzáértése, ahogy az ellenkező állattal bánt. Nem szólt akkor egy hangot sem, de másnap az állattenyésztő technikusnak megemlítette, hogy ha szándékában áll segítséget venni maga mellé, ajánlaná Samut.

- Rátermett gyerek, bár elég izgága is tud lenni! – tette még hozzá.

 Néhány nap múlva a fiú valóban oda is került a technikus keze alá, aki alkalom adtán megköszönte Rózának az ötletet. A fiú minden várakozáson felül bevált.

 Hetek elteltével találkoztak szemtől szembe, mikor Róza ügyes-bajos dolgait intézte az állattenyésztő technikussal. Kifelé menet az irodából, az ajtónál futottak össze.

- Jó napot, doktornő!

- Nocsak, maga az, Samu? Hogy van?

- Jó helyre kerültem. Nem a maga keze van benne?

- Ugyan! De ha tetszik ez a munka, érdemes lenne elvégezni a technikumot – mondta semleges hangon. - Na, jó munkát! –azzal elsietett.

 Villámcsapásként hatott a fiúra a megjegyzés, melyet csak úgy mellékesen vetett oda Róza. Napokig dühöngött, mormogott magában. Úgy érezte újabb megaláztatás érte.

- Mit képzel ez a nő magáról? – gondolta felháborodva – Majd megmutatom én neki, hogy kiből űz csúfot! Még hogy iratkozzak be a technikumba! Hiszen még érettségim sincs…

 Egyre csak az járt az eszében, mivel adhatná vissza a „kölcsönt”. Mindenféle bosszú tervet forgatott a fejében, és végül ősszel beiratkozott az esti líceumba. Három hosszú év után érettségire is állhatott.

 Róza látóköréből közben teljesen kikerült. Nem is hallott hírt felőle. Igaz, nem is érdeklődött, volt neki elég gondja egy beképzelt tehenész fiú nélkül is (!) Ott volt a család – folytatni akarta, ami vele megkezdődött: „kilépni a bocskorból!” Minden munkát elvállalt, hogy egy kicsit több keresethez juthasson. Egyre nehezebb volt az otthoni igényeknek eleget tenni. Két testvére: Albert és Mihály is diplomaosztó előtt állt. Albert a tanárképző Főiskola földrajz-biológia szakon és Mihály a Mezőgazdasági Szakközépiskola utolsó évfolyamán végez.  Rengeteg kiadásnak nézhet elébe. Új ruha a fiúknak, a bankett, egy ebéd a barátokkal. Akármilyen szerényen is számítja, messze több mint amennyit megengedhetnek maguknak, s mégis elő kell teremtenie. Hónapokkal előre készült, erre kuporgatott, rakta élére a garast.

 Anyára nem lehetett számítani – megöregedett, megrokkant. Nem járt már takarítani, a piacot is alig tudta ellátni, különösen, hogy az utóbbi időben minden nap volt piac, nem csak hetente kétszer. Ahogy nőtt, fejlődött a város, úgy nőtt az igény is a bevásárlások terén. Termelők, kofák rakodtak ki minden reggel, megjelentek a ruhaneműt, kozmetikumokat, divatcikkeket kínáló árusok is. Mariskának bőven elég tennivalója akadt. Igaz, a fizetés valamivel jobb lett, de így sem érte el a minimálbért. Még jó, hogy a kofák most is meg-megajándékozzák valamivel. Pótolja kicsit a mindennapit.

 Jó piac volt. A környék termékein kívül messze vidékekről is jöttek a termelők. Általában éjszaka érkeztek, vagy késő este. Ilyenkor a részükre létesített szállóban éjszakáztak, de voltak, akik az asztalokon vackolódtak el. Autóval, vonattal, sőt egyesek szekérrel érkeztek. Legtöbbször péntek este, vagy szombat hajnalban, és maradtak vasárnapra is. Ezen a két napon délutánig nem oszlott fel a piac, nem úgy, mint a többi napokon, mikor már 11 óra után alig lézengett egy, két vásárló a pakolászó árusok között.

 A két fiú, Albert és Mihály örvendezett ezeknek a hétvégi vásáros napoknak, mert ilyenkor ők is keresethez jutottak. Elvállalták a piactér takarítását. Ahogy bomlani kezdett a piac, kezdték összeszedni a hulladékot. Két-három barátjuk is segített ebben a munkában a zöldség maradékokért. Nyulakat tartottak, és azoknak vitték a káposzta és egyéb még használható hulladékot. Hálából a „takarmányért” néha egy-egy levágott nyulat ajándékoztak a fiúknak, ami nagyban emelte az aznapi ebéd minőségét.

 Maga a takarítás abból állt, hogy miután a hulladékokat összeszedték, erős vízsugárral felmosták az egész területet. A vízlevezető rácsánál összegyűlt szemetet kipucolták, utána a betont felseperték. Miután végeztek, olyan tiszta lett a tér, hogy öröm volt nézni. Persze az örömhöz a várható munkadíj is hozzájárult.

- Végeztünk, főnök! – jelentették az ügyintézőnek, aki a papírmunkákkal foglalatoskodott az irodájában.

- Jól van! – szólt és az ablakon kitekintve ellenőrizte a munkát – Holnap is gyertek. Majd egyszerre fizetem a két napot. Így legalább biztos lehetek benne, hogy nem csábít el a munkától vagy egy szoknya.

 A fiúk vigyorogva kiviharzottak az ajtón, s kintről kiáltottak vissza valami köszönés félét. Pista bácsi, a piac ügyintézője, a főnök nem haragudott meg érte. Kedvelte a két vidám gyereket. Immáron évek óta végezték ezt a munkát, és még egyetlen szombat-vasárnapot sem hagytak ki. Ők is szíves-örömest végezték a munkát. Nem volt túl nehéz, és a kereset jól jött. Jutott belőle egy-egy mozira, vagy ajándékra, anyu születésnapjára, s később még egy korsó sörre is. Nagy részét azonban megtartották, összegyűjtötték. Mihály egy strapabíró kerékpárt vásárolt magának, s azzal járta be a környéket szabad idejében. Albert pedig egy hifi toronyra, meg egyéb elektronikai dolgokra gyűjtött. Ki is tartottak munkájukban az utolsó iskola napig. Akkor mondtak búcsút, mikor megkezdődtek a záróvizsgák.

 Végül eljött a nap, amikor szinte egyszerre kézbe kapták a diplomájukat. Utána este egy közös vacsorára elhívták néhány barátjukat, szomszédokat. A szegényes vacsora jó hangulatban telt, és az ifjakat mindenki ellátta jókívánságokkal és tanácsokkal a jövőre vonatkozóan. Miután magukra maradtak a vendégek távozása után, közre vették Rózát, és őszinte szavakkal mondtak köszönetet neki eddigi segítségéért, gondoskodásáért. Róza könnyezve ölelte át a testvéreit.

- Most rajtatok a sor! – jegyezte meg – Hármunkra hárul a család gondja. Tudjátok, mindig arra vágytam, hogy ellátogassak Görög országba. Hátha ezután sor kerülhet rá.

 A két fiú munkába állt. Albert egy közeli község iskolájában kapott katedrát, és Mihály ugyan abban a faluban a falugazdász mellé került valamilyen gyakornok félének. A lényeg, hogy fizetést kapott. Mindketten hamar belerázódtak a mindennapokba. Lakást is béreltek egy gazdánál, aki egyedül éldegélt a tágas, tornácos falusi házában. Az a régi lakás, ott a malom helyén volt még mindig az otthonuk. A nagyszobát függönyökkel osztották el, legyen külön fülkéje minden gyereknek. Ott nőttek fel, s most ketten kiköltöztek falura. Kicsivel könnyebb lett a többieknek. Hétvégeken azért mind megjelentek, és együtt töltötték a vasárnapot.

 Albert szeretett tanítani, de a kollegáit már nehezebben tudta elviselni. Szünetben, a tanáriban egyébről sem folyt a társalgás, hogy kinek milyen tehetős, befolyásos szülei vannak, és ez az iskola csak gyakorlótér a számukra, és majd elmennek ide, meg oda. Ő meg egész idő alatt hallgatott, nem vett részt a hágyázkodásban, bölcselkedésben. Így elkönyvelték felvágós, undok alaknak, s úgy is viselkedtek vele. Az osztályban azonban nagyon megértették egymást a gyerekekkel. Ott érezte igazán jól magát. A gyerekek kárpótolták szinte mindenért. Erről beszélt a testvéreivel, mikor hazament.

 Mihály más természetű ember volt. Hamar összemelegedett a falusi emberekkel, s a főnökét, a fiatal agrármérnököt is megnyerte magának. Mindig kimutatta csodálatát a mérnök úr magas intelligenciája, tudása iránt, s ez bevallatlanul bár, de nagymértékben legyezgette annak hiúságát. A mérnök tanácsára, megtakarított pénzéből permetező felszerelést és vegyszereket vásárolt, hogy majd tavasszal, ha beindul az idény, álljon készen ezzel a szolgáltatással. Be is jött a számítása…

 

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap