Sinkovits Imre Napok

Szerkesztő A, cs, 09/21/2017 - 00:10

 

 

 

 

 

 

 

 

AKI A NEMZETHEZ SZÓLT

 

A rendszerváltás után, már aki akarta tudni, tudhatta, előtte meg sokan suttogva mondták Sinkovits Imre bátorságát. Ő volt az a magyar színművész, aki – ezt felvételek is bizonyítják – 1956 október 23-án a Petőfi-szobor talapzatára hágott, és szavalt a népnek. Szavalt bátran, az önkényuralmi, rákosista, kommunista rendszert zúzó erővel. Sinkovits egy ilyen ember volt, nem csupán a szerepeiben alakított hőst, hanem a mindennapokban maga volt a hős.

Régi mondás, az embert elsősorban a család neveli hitre-nemzeti erényekre, és másodsorban szocializálja a társadalom. A társadalom meg sokszor csak rombolni próbálja az ember családjából hozott erényeit, de ahol erősek ezek az erények, ott bármennyire lelkesen rombolni kész társadalom sem képes sikert elérni. Hiszen, ez történelmi tény, 1945 után, aztán felerősödve 1947-től a hit és a nemzeti erények rombolása kezdődött. Többek között ezért is tört ki az 1956-os népfelkelés, az erényért! (Írjunk népfelkelést, mert ez az volt, egy elementáris, a magyar népnek majdnem egészéből egy emberként a felszínre robbanó kiáltás és cselekvés: Elég volt!

Ekkor, azokban a napokban nagyon sokan nem gondolkodtak, nem, mert az eszük bár visszatartotta volna őket, de a szívük-lelkük nem tudta. Akkor mindenkinek valamit cselekednie kellet, mert úgy, ahogyan a Rákosi-Gerő-Révai klikk – és a hozzájuk dörgölődők – csinálták, nem mehetett tovább!

Akkor, sokan nem vették fel a munkát, így tiltakoztak, mások széjjeltépték a kommunista – hazug – újságot, megint mások nem mentek be az egyetemre, középiskolákba, hanem az utcára vonultak, vagy éppen a Bem vagy Petőfi szoborhoz. És ordították ki, együtt, saját dühük, amely a nép dühe.

Több színművész, mint Sinkovits Imre, vagy Bessenyei Ferenc – mert hiszen ők ehhez értettek, szavalni, a néphez szólni tudtak – szobortalapzatra hágtak, és úgy, ahogyan nagy elődjeik 1848-ban, úgy ők, ott, abban a népforradalomban szóltak a néphez.

Sinkovits a Nemzeti dalt kiáltotta világgá. „Esküszünk, esküszünk, hogy rabok tovább nem leszünk!”

Manapság nem bátorság elszavalni Petőfi Sándor nagy erejű költeményét. Bár még ma is hogyan néznének az emberre, ha egyszer csak felpattanna és megtenné ezt. De abban a korban, rákosi rémuralmában nagyon tudhatta mindenki, hogy a hatalom, vagyis a hatalmat szolgáló spiclik megfigyelik az eseményeket, és meg a szereplőket. Fotók és szöveges beszámolók, meg még filmfelvételek is készültek. Amelyeket aztán a hatalom emberei elemeztek. Az úgynevezett rendőrség meg begyűjtötte a szereplőket. Mégis, bár tudhatták jól, milyen nagy veszélyt vállalnak, ők mégis felállák, kiálltak a tömeg elé, és arcukkal, hangjukkal, egész lényükkel vállalták a mozgósítást.

Mert ez, az volt!

„Sehonnai bitang ember,

Ki most, ha kell, halni nem mer,

Kinek drágább rongy élete,

Mint a haza becsülete.”

Több tízezres tömeg üvöltötte ott Sinkovits Imrével együtt ezeket a sorokat. Ezért lett joggal ez az esemény az 1956-os népfelkelés meghatározó eseménye és jelképe aztán.

Akármit is mondjanak a történészek, akik meghajolnak a politikusok akarata előtt, nem a politikusok kezdték az ’56-os megmozdulást, hanem a nép, a Táncsics szavaival, „a nép, az istenadta nép!”

Sinkovits Imre mindig is tudta, hová tartozik! Ehhez a néphez, a magyar nemzethez!

És itt jön, Sinkovits sorsát is végigfigyelve, hogy a nem magyar családnevű emberek magyarként éreznek, cselekszenek, a magyar családnevűek meg sokszor, sokan, hiszen, gondoljunk csak Rákosira, Gerőre vagy Révaira pedig… tudjuk, kik voltak ők!

A Sinkovits név horvát. A vas megyei, illetve nyugat-magyarországi horvátok között napjainkban is gyakori név a Sinkovits, illetve változatai a Sinkovich, Sinkovics.

Sinkovits Imre 1928. szeptember 21-én, Kispesten született Sinkovits Jenő vendéglős és Göndöcs Terézia elsőszülött fiúgyermekeként, ahol nagyapja, Sinkovits Vince mesélt gyermekként neki nem másokról, mint Attiláról, meg Csaba királyfiról, a hadak útjáról, 1848-ról és az első világháborúról. A horvát nevű, horvát génű nagyszülő, aki már a bölcső mellett is magyarul szólt a kis unokához, és magyar szívvel, magyar lélekkel mesélt a nemzet sorsfordulóiról. Na, ez az az alap, a családi alap, amelyet egy hatalom sem képes tönkrezúzni, megváltoztatni. Az ember az marad – nagy általánosságban – akinek a család neveli.

Közben az első világégést követő zűrzavar, amelyet tetéztek a felheccelt tömegek, majd a gazdasági válság csődbe juttatta a kisvendéglőt. Viszont az apát nem olyan fából faragták – az ő törzse hajtása a fia is! –, mint aki nem áll hamar talpra. Az édesapa, bár nem lett vállalkozó, mégis – vagy éppen ezért – biztos anyagi hátteret tudott nyújtani családjának, ugyanis egy jó nevű étterem főpincére lett.

Elsőszülött fiát, Imrét nem kétkezi munkásnak szánta, hanem – akkori szóhasználattal – úrfi életpályára állítva gimnáziumba íratta be. Akkor a gimnáziumi érettségit letett felé az úr megszólítás dukált! Sőt, magában az iskolában a tanárok úrfiaknak szólították őket. Katonasághoz bevonulva pedig – úri katonai, vagy tisztképzős státuszú – karpaszományosokká lettek.

Sinkovits Imre meghatározó iskolai élménye volt még a cserkészet is, ez az angol-szász mozgalom, amelyet kiváló magyar nevelők és pap-tanárok változtattak, faragtak magyar nemzeti nevelő intézménnyé. Itt az ifjakat erkölcsre, hazafiságra, bajtársiasságra, továbbá hitre, hűségre, önállóságra, és önfegyelemre, meg persze kézügyességre és talpraesettségre, ezután szorgalomra és leleményre nevelték. Megismertették velük a magyar népdal- és népmesekincset, a magyar hősöket, hogy tudják, mire kell büszkének lenniük! Korántse higgyük el a vádat, hogy hőbörgésre, mások, más nemzetek lenézésére neveltek ott, hanem csak arra az alapvető tényre, miszerint a magyar nemzet sem kevesebb másoknál! Mi is vagyunk olyan értékesek, mint mások!

Persze, ez így együtt hazafias nevelés volt, amely még a természetszeretetben, hogy védjük meg, őrizzük meg hazánk csodálatos értékeit, vagy a természetjáró mozgalomban is megmutatkozott.

Sinkovits Imre annyira magába szívta mindezt, és annyira a népéért akart tevékenykedni, hogy katolikus hittan tanára, dr. Könözsy Lajos hatására még a papi pályára is gondolt. Szerepelni-nevelni szeretett, de a papi hivatás fegyelmét már nehezen viselte volna el.

Ez, a fegyelem – mondjuk ki nyíltan – a hatalom elleni rugdalózása egy levente-táborban is megmutatkozott. A leventék, és különösen a levente-oktatók nem szerették a cserkészeket. Elsősorban azért, mert a levente-táborok valóban militáns táborok voltak. Sőt, ott nem csak hazaszeretetről és nemzeti öntudatról volt szó, hanem meg-megvillant néhány buta oktató képében a magyar felsőbbrendűség és gőg szélsőségesen nacionalista gondolata. Olyannyira, hogy az egyik levente-oktató gúnyosan ejtette a Sinkovits nevet, mint nem magyart, mint magyarságba nem illőt. Mikor ezt Imre elmesélte szüleinek, akkor apja első felháborodásában le akarta cserélni ősei nevét, az abban a korszakban nem szokatlan módon „magyarosítva”. De az ifjú Imre ekkor ezt mondta: „Nem, Édesapám! Most már csak azért is ezzel a névvel mutatom meg!”

Sinkovits Imre mindig is, minden korban meg akarta mutatni, hogy mit ér, így, Sinkovits néven!

A háború végén a kamasz-fiú, hiszen 16-17 éves volt ekkor, megtapasztalhatta a németeket és az oroszokat egyaránt. A németek génmentés címén akarták marhavagonokban a magyar ifjúságot munkára szállítani – akkor a vonatról Imre „lemarasztotta magát” – az oroszok meg „kicsinyke munkára” vitték volna, amelyről már akkor is tudhatták sokan, hogy évekig is eltarthat. Akármit is ígérgetnek a „felszabadítók”.

Sinkovits, mint akkor mindenki, kinek szeme volt, láthatta, minket, magyarokat mindenki csak bánt. Úgy a nyugati, művelt németek és angolok meg USA-beliek, akik mást se adtak az idő tájt, mint bombazáport a fejünkre, és a „másfajta” kultúrát behozó és meghonosítani kívánó oroszok egyaránt.

Mi lesz így a magyarsággal? Sinkovits elsők között volt ott, azok között, akik romokat takarítottak, és folytatni kívánták itt, Magyarföldön az életet. Mert élni kell, nem csak önmagunk miatt, hanem nemzetünkért egyaránt!

Először is, 1945 őszén folytatta a háború miatt félbehagyott tanulást az Árpád Gimnáziumban, majd 1947-ben leérettségizett, hogy ezután felvehessék a Színiakadémiára.

Mert Sinkovits ekkor már úgy akart a néphez szólni, a népet nevelni, hogy színész lesz!

Csakhogy! A színészet Imre édesanyja számára egy züllött és erkölcstelen pályának tűnt fel, amire nem akarta engedni kedves, intelligens fiát. Szerencsére az apa főpincérként, vagy abban a korban már üzletvezetőként találkozott színészekkel, többek között Pethes Sándorral is. Ezért az apa támogatta fiát.

Közben a hatalom ezekben az években – Rákosi rémuralma folyt – majdnem eltaposta Imrét. Kamaszévei példaképe, a humanista paptanár, dr. Könözsy Lajos tanúként szerepelt a Mindszenty-perben. De a toleráns pap inkább meghalt, mint hogy hamisan valljon. (Az AVO kórházba adta az összevert embert, hogy ott haljon meg.)

A Rákóczi úti Színiakadémián sokan fújtak, még többen pletykáltak a „közéjük nem való úri fiúra”.

De Sinkovits csak azért is megmutatta!

Ő nem alakoskodott, nem hízelgett, nem nyalt talpat, hanem dolgozott, tanult, képezte magát, megmutatva, ő az egyik legjobb.

Ott találkozott viszont az első ember-tanárral, akitől nem félt, akitől tanult, nem csak tananyagot, hanem emberséget, műveltséget. Álljon itt neve: Hegedüs Géza ő. Az író s tanár, aki 1945-1973 között a Színház- és Filmművészeti Főiskola művészetelméleti tanszékvezetője volt.

Aztán jött a nagy szerelem, Gombos Katalinnal, aki miatt sem akart már Imre papi pályára menni…

A tanulás mellett 1948-tól a Belvárosi Színházban, majd 1949-től az Ifjúsági Színházban játszott, hogy immáron a gyakorlatban is megerősödve megszerezze oklevelét. Immár 1951-től színművész, „papírilag” is.

Tehetségét, bár nem voltak támogatói, elismerték. Ezért is mehetett a Nemzeti Színházhoz, ahol 1956-ig játszhatott.

Miközben az ifjú Sinkovits családot alapít Gombos Katalinnal, kolleginájával, akitől két gyermeke születik, András és Mariann (Sinkovits-Vitai András, és Sinkovits Mariann, akik szintén színművészek lettek.)

Úgy tűnhetett minden rendben, velük, szívükben. De ha az egész országban rendetlenség van, amelyet rendnek hív a regnáló hatalom? Természetesen Sinkovits sem szívelte Major Tamást és az ő Nemzetis hatalmát. De még inkább nem szívelhette minden kis vállalati- és kollektívabeli mini-diktátor hatalmának forrását, a Rákosi-rendszert. Ezért nem meglepő, hogy ott volt 1956. októberi eseményeiben. Nem csak szaval, nem csak kiált, nem csak zászlót lenget – a rákosista, vörös csillagos címertől megfosztott lyukasat – hanem szervez, tesz, cselekszik. Demokratikus, igazán demokratikus, nem csupán nevében az színész szervezetet akar. Ezért Sinkovits és társai 1956. október 30-án megtartják a Nemzeti Színházban a Színművészek Ideiglenes Nemzeti Bizottságának a tagválasztását. Persze, hogy olyan színművészek kerülnek ebbe a szervezetbe bele, mint például Bessenyei Ferenc, vagy Sinkovits Imre. Ráadásnak ők ott nem csak a színészet kérdéseitől szólnak és határoznak, hanem sztrájkot hirdetnek egészen addig, ameddig a Szovjet Csapatok el nem hagyják hazánkat!

Aztán még ugyanaznap megalakítják a Magyar Színház- és Filmművészeti Szövetség Forradalmi Bizottságát, amelybe Bessenyeit – aki október 23-án a Bem-szobornál a Szózatot szavalta – és Sinkovitsot szintén beválasztják. Ez a bizottság november 3-án feloldja a sztrájkot, sőt felszólítja a jó érzésű színészeket a Magyar Rádióban történő szereplésre.

Csakhogy: történelmi tény, november 4-én újból dübörögnek a szovjet tankok a budapesti és több nagyvárosi utcán. Mögöttük érkezett Kádár, aki tulajdonképpen egy ugyanolyan diktatúrát folytatott, mint elődje, csak sokkalta „finomabb” eszközökkel. De ekkor még és ezután évekig a visszatért hatalmasok vért akartak!

Sinkovits Imrének tulajdonképpen szerencséje volt, „csak” kirúgták.

Bár a titkos-rendőrség és állítólag több besúgó is megfigyelte, mégis 1958-tól a József Attila Színházban újból játszhatott.

Majd 1963-ban visszatérhetett a Nemzeti Színház társulatába, amelynek évtizedeken át meghatározó tagja lett.

Nem panaszkodhatott: jobbnál jobb szerepeket kapott, többek között nagy erővel jeleníthette meg a népvezér Dózsa Györgyöt. Majd Németh László és a szintúgy erdélyi Sütő András drámáiban is színpadra állhatott. Sütő Andrással még levelezést is folytatott.

Aztán a színpad „elfoglalása” után nála is, mint sok kiváló színésznél jön a film, hogy nevét ne csupán a szakma meg a színházba járók, hanem ezek után az egész ország és kis túlzással a nagyvilág is megismerhesse. Bár, az nem is annyira túlzó, hogy Sinkovits Imrét az egész világ megismerhette a filmjei révén!

Első filmjével, amelyben még Színi-akadémista korában játszott, az 1949-ben forgatott Úttörők-kel nem volt szerencséje. Hiába rakott bele apait-anyait, a hatalom nem engedte az a már lefogatott filmet bemutatni.

Aztán játszott 1953-ban a Rákóczi hadnagya című történelmi műben, ő volt a francia követ. Ez még csupán epizódszerep, de már csillogtatta képességit.

Hogy felfigyeljen rá a szakma és a közönség!

Keleti Márton hallhatatlan filmjében, A tizedes meg a többiek című – tulajdonképpen világháborús vígjátékban – ő a mindent, és mindenkit túlélő főhős. A nép egyszerű – fifikás – fia, a címadó tizedes.

Ez a mű nem hőseposz, bár azért óvakodik elleneposszá, vagy pamfletté lenni. Itt csupán a kisember van, a háború forgatagában. A kisember, aki minden baj és gond és bármekkora túlerejű ellenség (ellenségekkel) szemben is győzedelmeskedhet, véghezvéve akaratát. Élve marad, és ez már egy kisember számára maga is hősi tett.

Megértették mindezt az akkori nézők és azóta is ezért töretlen a fekete-fehér film népszerűsége.

A film egyes mondatai: „Az oroszok már a spájzban vannak!”, „Dokument jeszty!” meg a „Grísa, azt a jó moszkvai nénikédet” mondatok azóta már szállóigévé váltak.

Nem véletlen az, hogy a Keleti Márton rendezte alkotás elnyerte a Magyar Filmszemle fődíját, 1968-ban a Magyar Filmművészek Szövetsége beválasztotta a tizenkét legjobb magyar film közé (Budapesti tizenkettő), 2012-ben pedig bekerült a Magyar Művészeti Akadémia tagjai által kiválasztott legjobb 53 magyar alkotás közé.

Egy ilyen ikonikus filmben szerepelni dicsőség! Sinkovits pedig élni tudott a film jelentette lehetőségekkel.

1968 – a magyar film iránt érdeklődők számára mondani sem kell, hogy ez az Egri csillagok! Várkonyi Zoltán rendezte filmalkotásban Sinkovits egy nem kisebb magyar történelmi alakot eleveníthetett meg, mint Dobó István, az egri hős kapitány. Sokunk számára, ha Dobóra gondolunk, Sinkovits markáns arca jelenik meg előttünk, amint megalkuvást nem tűrő határozottsággal a török tábor (az akkori ellenség) felé néz. Bennem, és remélem sokunkban a hős mintaképe ő.

Bár több tucat magyar filmben szerepet kapott, néha markánsan meghatározó epizódszerepet, máskor főszerepet, mégis, annyira Sinkovits arca egy magyar filmben sem rögződött, mint az előbb említett két meghatározó filmjében a Tizedes meg a többiekben és az Egri csillagokban. Sajnos, kell mondanom, hogy sajnos a már rendszerváltozás után forgatott, szintúgy meghatározónak szánt történelmi filmben, a Honfoglalásban – a film és a forgalmazás gyengeségei okán – hiába játszotta el Álmos vezért, erről, ha beszélgetünk, a legtöbben csodálkoznak. Ő is játszott volna? Mindenki Franco Neróról beszél a Honfoglalás – a mi honfoglalásunk! – kapcsán. (Itt mutatja meg magát a nagy produceri és rendezői hiba: magyar témájú, a magyar állam által támogatott filmet, amelyet a magyarságnak szánnak, elsősorban, mégis külföldi sztárral próbálnak fémjelezni.)

Pedig Sinkovits – 66 évesen is töretlen lendülettel és akarással – alakítja a nem kisebb hőst, mint Árpád apját, a Magyari törzs vezérét, a magyarok fejedelmét. És mégis őt egy szereposztási hiba lemossa a képről – Sinkovits és a magyar nemzet nem ezt érdemelte volna! Franco Neróval pedig, az olasz-nemzetközi sztárral, így került a „csizma az asztalra”, a western hős avanzsált magyar hőssé, pedig Sinkovits, a mi Sinkovits Imrénk karaktere, pályája vonala, és minden tehetsége Nero helyett Árpád fejedelem szerepére predesztinálta őt!

Méltó befejezése lett volna eme szerep, eme megformált hős Sinkovits pályájának.

Hogy szomorkodott? Hogy elégedetlen volt? Nem! Ő játszott. Tette, ami a dolga. A színpadon jelenített meg alakokat, hozott hozzánk természetes játékával történelmi személyisségeket, elevenített meg élethűen a szemünk előtt más életeket. Játszott, ezzel alkotott, és nevelt is.

Bár közben, a rendszerváltáskor majdnem elkapta a politika gépszíja, hiszen nem kisebb mai kori személyiségekkel találkozott Lakiteleken, mint Csoóri Sándor, Csengey Dénes vagy a házigazda Lezsák Sándor, ő mégsem akart „funkciókat”. Pedig az MDF győzelme után hívták, kérlelték. Nekik azt válaszolta: „...barátaim, hát egyrészt nem vagyok párttag, kettő, ehhez már nem értek, ez a ti dolgotok, mert ez már politika. Én hadd menjek vissza a szakmámhoz, amihez értek.”

Sinkovits baráti-, és mert súgtak róla ide-oda, hát kevésbé baráti körökben is többször elmondta, hogy neki a népmozgalmi színt megfelelő, egy párt viszont már a hatalomgyakorlásra létrejövő szervezet. Ő, ahogy fentebb idéztük, ment, és játszott tovább.

Játszott ő, szó szerint a haláláig! Halála előtt alig fél nappal Vörösmarty Mihály Csongor és Tünde című darabjában játszotta el élete utolsó szerepét, a Tudós szerepét. Azon az estén légszomjjal küszködött és szemmel láthatóan nem volt jól, alig tudott a színpadra lépni. Ezért Kozák Andrásnak kellett kézen fogva a színpadig vezetnie, de minden erejét megfeszítve tette dolgát.

72 esztendős korában érte a halál. Akkor a média, ha nemzeti, ha nem, de hírekre éhes média nemzeti eseményként közvetítette temetését. 2001. február 2-én beszédet mondott sírjánál Orbán Viktor miniszterelnök. A közszolgálati televízió a tervezett hatvanhárom perc helyett kilencvenkilenc perc időtartamban, és élő adásban sugározta a búcsúztatást, közvetítői hangok és konferálás nélkül, csak a képeket lehetett látni.

Sinkovits Imre nem ez volt, nem a hűlt teste előtt fejet hajtó ország, és nem a kíváncsi sajtó. Nem is a politika, meg a politikusok odafigyelése, amelyre ő sosem volt kíváncsi! Nem! Sinkovits Imre az a megélt 72 esztendő, a már a születése pillanatától magába szívott magyarság, az a már kiskorától megmutatkozó tenni- és kitűnni akarás, a nem önzőn akarás, nem magát előre toló kitűnési vágy, hanem a mindnyájunkért, a nemzetért dolgozói vágy hajtotta, amely egész küzdelmes életében megmutatkozott.
 

Sinkovits életét három mondatban összefoglalhatjuk: 1956. október 23. – Petőfi-szobor, Nemzeti dal! 1965 – A tizedes meg a többiek – Molnár Ferenc, a tizedes. És 1968 – Egri csillagok – Dobó Ferenc várkapitány!

Ez Ő: Sinkovits Imre. A többi, az egész élet, a pálya ezt a három mondatot bővítheti tovább. Meg kell köszönnünk a Jóistennek, hogy egy ilyen embert adott nekünk, magyaroknak! Mert elsősorban nem színművész, nem játékával alkotó, nem családapa és nem politikai szereplő is volt ő, hanem MAGYAR, magyar, minden körülmények között. 

 

Petrusák János

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám


 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

Inter Japán Magazin

Turcsány Péter honlapja

Jankovics Marcell honlapja

Papp Lajos

Magyar Irodalmi Lap