Skrivanek Dániel: Két évszázadnyi (ki)útkeresés Közép-Kelet-Európában,... 2/2

Szerkesztő A, cs, 04/02/2015 - 00:02

 

 

 

 

 

avagy: törekvések a dunai államok egyesítésére

 

„Egység, egyetértés, testvériség magyar, szláv és román között!
Íme ez az én legforróbb vágyam, legőszintébb tanácsom!
Íme, egy mosolygó jövő valamennyiök számára!”
(Kossuth Lajos, 1862)

 

 

Folytatás...

 

 

A 19. SZÁZAD KEZDEMÉNYEZÉSEI
Az egységre való törekvés gondolata
a 19. században, konkrét formában az 1830-as évektől jelenik meg, azonban korábban is voltak említésre méltó előzményei Európában. A század elején például a görögök hoztak létre egy szervezetet (Philliké Hetairea), mely a török rabiga lerázását volt hivatott elősegíteni. Minthogy azonban az egész Balkán érdeke volt a törökök kiűzése, így hamar csatlakoztak a szervezethez különböző balkáni népek harcra kész fiai. A közös cél tehát összefogta a balkáni népeket e szervezet keretei között; Görögország felszabadulása után azonban a szövetséget már nem tudták fenntartani a különböző érdekek miatt. Elsősorban persze a nagyhatalmak érdekeire kell gondolnunk, akik igyekeztek mindenáron fenntartani a status quót, tehát egy balkáni átrendeződésnek semmiképpen sem örültek volna.
Figyelemre méltó tervekkel állt elő Adam Czartoryski, a lengyel forradalom egyik vezéralakja, aki a Közép-európai Egyesült Államok tervét vázolta fel a század első évtizedeiben, mely államszövetség az európai egyensúlyt lett volna hivatott fenntartani, azaz védelmi funkciót töltött volna be: a kisebb államok védelmét, melyek erre önerőből képtelenek lennének.
A Közép-Európa nemzetiségeinek jövője felett töprengő politikusok nem kerülhették meg azt a kérdést, hogy milyen sorsot szánnak a Habsburg birodalomnak, hiszen bármiféle változtatás alapjaiban érintette az államot, és természetesen sértette a dinasztikus érdekeket. A különbség csupán az volt, hogy milyen mértékben sérültek volna ezek az érdekek. Két, egymással szembenálló elképzelés született, s ezek köré csoportosultak a későbbiekben a konkrét tervezetek. Az első továbbra is a Habsburg-fennhatóságú birodalomban gondolkodott, vagyis csupán a belső viszonyokon szeretett volna változtatni (a nemzetiségek igényeinek nagyobb mértékű kielégítése, a birodalom föderatív átszervezése). A másik elképzelés azonban éppen a Habsburg birodalom romjaira építette volna fel a maga államát, pontosabban államait: a létrejövő kisebb (nemzeti) államok szövetségbe tömörültek volna függetlenségük megvédése érdekében.
A 19. század első felében az előző elképzelés tűnt meggyőzőbbnek és egyáltalán: ennek megvalósítására lehetett némi esély. A reformkor mindenesetre szemmel láthatólag felfrissítette Magyarország közéletének vérkeringését, és sorra fogadták el a valóban mérföldkőnek számító törvényeket a reformországgyűléseken. Éppen ezek a reformországgyűlések világítottak rá, hogy a nemzetiségi kérdést nem lehet tovább a szőnyeg alá söpörni. Ugyanakkor Magyarország e tekintetben kétfrontos „háborúra” kényszerült: egyrészt harcolnia kellett az oszrák központosító törekvésekkel szemben a saját nemzeti érdekeiért, másrészt pedig nem szabadott figyelmen kívül hagynia a területén élő nemzetiségek nacionalista mozgolódásait.
Az 1840-es évek közepére számos rendkívül fontos eredményt sikerült elérni, hogy mást ne említsünk, mint az 1844-ben elfogadott „nyelvtörvényt”, amely hivatalos nyelvvé nyilvánítja a magyart, a viszonyok azonban ezzel természetesen korántsem rendeződtek – ezt 1848-49 eseményei elég meggyőzően bizonyítják. Látták ezt a kor neves államférfiúi is, mint például báró Wesselényi Miklós, aki már 1843-ban megfogalmazza föderációs tervét, s ezt röpiratban teszi közzé (Szózat a magyar és szláv nemzetiség ügyében).
Wesselényi is, mint korának számos más gondolkodója, a pánszlávizmus fenyegető veszélyétől óvja az országot és népét, hiszen az orosz befolyás nyilvánvalóan senkinek sem lenne az ínyére. Éppen ezért elsőrendű feladatnak tartja az ország területén élő szláv nemzetiségek „leszerelését”. Ezt azonban semmiképpen sem a jogok csorbításával kell elérni (nem beszélve az erőszakról), hanem éppen ellenkezőleg: biztosítani kell a nemzetiségek számára az alkotmányos szabadságot, valamint a jogot a saját nyelv használatához, illetve a nemzeti sajátosságok megőrzéséhez. Mindezt a legeredményesebben kellő fokú autonómia biztosításával lehetne megvalósítani, mégpedig úgy, hogy az egyes területek a korona hatalma alatt egyesülnének egy egységes szövetségi államban. Wesselényi tagállamokat említ, így például a szövetség tagja lenne Magyarország, Cseh- és Morvaország vagy Galícia, ugyanakkor a szlávok a tagállamokon belül kapnák meg autonómiájukat. Vagyis: Wesselényi amellett, hogy a messzemenőleg tiszteletben tartja a szláv nemzetiségűek jogait, mégsem tartja őket még alkalmasnak önálló formáció alakítására és működtetésére. Nem volt egyedül ezzel a véleménnyel.
A szabadságharc előtti időszakban teszi közzé Pulszky Ferenc, a későbbi londoni követ, a monarchia újjászervezésével foglalkozó röpiratát, a Schulvereint. Ebben kifejti azt a véleményét, hogy a növekvő szláv mozgalmak hatására és a török birodalom hanyatlása következtében előbb-utóbb teljes függetlenségüket elnyerő kis népek csak úgy őrizhetik meg szabadságukat a terjeszkedő orosz hatalommal szemben, ha föderatív szövetségre lépnek Magyarországgal a monarchia keretein belül. Ugyanakkor a monarchia fennmaradásának feltételeként jelölte meg a magyar-román-délszláv föderáció létrejöttét. Pulszky a bekövetkező események hatására megváltoztatta véleményét, éppúgy, mint Wesselényi, s a kossuthi tervek egyik leghűségesebb követője lett. (Segesváry Viktor: A közép-kelet-európai föderációs eszme története a 18. század végétől 1945-ig. Hága, 2004).
Az 1848-49-es forradalom és szabadságharc a föderációs terveket is jó időre lesöpörte a terítékről, hiszen a bécsi udvar mesteri módon használta fel a nemzetiségeket saját érdekeinek megfelelően, a magyar szabadságharc leveréséhez. A nemzetiségek képviselőit elvakította a féktelen nacionalizmus, melyet az udvar azonmód ki is használt. A politikai szűklátókörűség és alkalmatlanság iskolapéldája volt mindaz, amit például a szlovák nacionalista törekvések élére álló Ludovít Stúr vitt végbe. Noha nem egy társa figyelmeztette őt, hogy a magyar ügyet kellene támogatni az osztrák érdekekkel szemben, a ma nemzeti hősként tisztelt Stúr mégis a júdáspénzt választotta, s a magyarok ellen fordult.
Az ígéretekből, melyekkel a nemzetiségeket elvakította, természetesen semmit sem tartott be a bécsi udvar. Stúr pedig, ahogy az a megbízhatatlanoknak, árulóknak kijár, az osztrák titkosrendőrség zaklatása és folyamatos felügyelete alatt végezte be életét.
A föderalista elképzelések egyik elkötelezett híve, gróf Teleki László 1849. május 14-én Kossuthnak címzett levelében mindenesetre a következőket írta: „Egy dolog fekszik különösen a szívemen, mert szerintem Magyarország jövője függ tőle. A különböző nemzetiségekkel szemben sokkal bőkezűbbnek kell lennünk a jogok adományozásában. Nemcsak Ausztria halt meg, hanem Szent István Magyarországa is. Az eseményekkel együtt nőttünk fel; nem az a kérdés most, hogy Ausztria és Magyarország szétváljanak-e, vagy egy országot képezzenek, hanem ez: melyik fogja a küzdelemben álló két elem közül a másikat elnyelni. (…) A népek nemzeti életet is akarnak élni. Egy rendszert kell teremtenünk, mely által a nemzeti egység hiányát a személyek és nemzetiségek egyenjogúságán s egyforma elõnyben részesítésén keresztül pótolni tudjuk”.
A szabadságharc bukása meghiúsította e nemes szándékot és tervet, s rövid időre lekerült a terítékről a kérdés. A terror enyhülését követően azonban ismét kezdtek érlelődni az újabb gondolatok az állam átszervezésével kapcsolatban. Ennek szükségessége nyilvánvaló volt, nem véletlen, hogy központi kezdeményezés is történt: az uralkodó 1860. október 20-án adta ki az ún. Októberi Diplomát, mely – legalábbis szóban – föderalisztikus átszervezésre irányuló jegyeket viselt magán (szövetségi alap, egyforma jogok a nemzetiségeknek). A tényleges irányítást azonban esze ágában sem volt a császárnak kiengedni a kezéből, a központi hatalomgyakorlás megmaradt volna: az egész közösséget érintő ügyekben továbbra is a Reichsrat lett volna illetékes. A magyar országgyűlés – védve történelmi jogait – természetesen nem fogadhatta el a javaslatot.
A korábban a magyar ügy ellen forduló, az osztrák ígéretekben csalódott nemzetiségek hamarosan belátják, hogy nem lehet megbízni Ausztriában, értelemszerűen más megoldást kell keresni. Mihail Polit-Desancic a Srpski Dnernik 1861. márciusi számában a következőket írja: „A szerbeknek egy Magyarországgal való megegyezés révén kellene követniök a választott utat, mert könnyen tévútra kerülhetnek, mint 1848-ban, mikor olyan állapotokat segítettek előidézni, amelyeket ők nemcsak, hogy nem kívántak, hanem el sem képzeltek volna” (idézi Segesváry Viktor:
A közép-kelet-európai föderációs eszme története a 18. század végétől 1945-ig. Hága, 2004). Desancic egy konkrét javaslatot is kidolgozott, hogy miképpen képzelné el a megegyezést. Szerinte egy kétszintű konföderációt kellene létrehozni, mégpedig úgy, hogy elsőként a balkáni államok föderációját kell megvalósítani és megszilárdítani, majd pedig ennek a föderációnak kellene konföderációt alkotnia a görögökkel és románokkal. A magyarokkal pedig, mint ahogy a fentiekből látszik, mielőbb ki kell egyezni.
A magyar politika azonban nem fogadta be ezeket a gondolatokat, elképzeléseket, s elutasította a szerb közeledést. Az ok mindenesetre megvolt rá.
A szerbek az önállósulás útját választották (pl. Vladimir Jovanovic a szerb vezetés alatt létrehozandó Jugoszlávia gondolatát fogalmazta meg) – s ez nagy valószínűséggel egy esetleges magyar közeledés esetén is így történt volna, azaz a magyar elutasítás ilyen értelemben csak elejét vette egy újabb árulásnak, hátba támadásnak.

A TURINI PROGRAM
„…a részletek vita tárgyát képezhetik, de az eszme maga annyira a helyzet logikájában fekszik, annyira parancsoló követelménye Magyarország biztonságának és a keleti népek nemzeti szabadságának, hogy ha engem a magyar nemzet a haza függetlenségére intézett törekvéseimben el nem hagy, az eszme magát okvetlenül kivívta volna és a magyar haza irtózatos megpróbáltatásoktól, Európa jövendője catastrophális rázkódtatásoktól lett volna megkímélve…”
Kossuth ezekkel a szavakkal veszi védelmébe dunai konföderációs tervét a kritikusoktól, akik már a kezdetektől fogva élesen bírálták a nagy államférfi precízen kidolgozott tervét. Közel másfél évszázadnyi távlatból persze tudjuk, hogy Kossuth tervének semmi esélye nem volt a megvalósulásra, azt azonban nem vonhatjuk kétségbe, hogy a legnagyobb jóindulattal, a legforróbb hazaszeretet érzésével áthatva vetette papírra gondolatait, s ajánlotta magyarjainak figyelmébe. Kossuth dunai konföderációs terve hamar fogalommá lett, a Duna menti népek közti barátság, összefogás óhajtásának jelképe, nemes megnyilvánulása. S ha politikai szempontból nem is tudunk vele mit kezdeni (talán hozzátehetjük: sajnos!), mégis az első helyen kell kiemelnünk, midőn a kárpát-medencei egységesítő törekvéseket tárgyaljuk, hiszen a legnagyobb visszhangot keltő, s egyik legnagyobb hatású rendezési tervről van szó a 19. században.
A dokumentum születése körülményeinek ismertetése szétfeszítené ezen írás kereteit, hiszen ha történelmi kitekintésbe bocsátkoznánk, akkor feltétlenül szólnunk kéne az emigrációban élő magyar államférfik tevékenységéről, a Magyar Nemzeti Igazgatóság munkájáról, hiszen ezek mind nagy hatással voltak Kossuth véleményének kialakulására. Ehelyett inkább magát a tervet ismertetnénk, annak legfontosabb pontjait. A kiadás körülményeiről annyit azonban feltétlenül el kell mondanunk, hogy Kossuthnak nem állt szándékában – legalábbis ebben a formájában – nyilvánosságra hozni a tervezetet. Egy olasz közíró, Canini, aki a miniszterelnök megbízásából politikai ügynökként tevékenykedett, Kossuthtal tanácskozott a dunai népek összefogásának lehetőségeirõl. Canini Kossuth nézeteit lejegyeztette, majd aláíratta vele. Az aláírt irat eljutott Helfy Ignáchoz, az Alleanza címû milánói lap szerkesztőjéhez, aki aztán megjelentette a szöveget az újságban.
Az alábbiakban a dunai konföderációs terv legfontosabb pontjait ismertetjük:
„Közösen érdeklő ügyek lennének: a szövetségi terület oltalma, a külpolitika, a külképviselet, a kereskedelmi rendszer, odaértve a kereskedelmi törvényhozást, a vám, a fő közlekedési vonalak, a pénz, a súlyok és a mértékek.
Mindent, ami a szárazföldi és tengeri haderőre, a várakra, a hadikikötőkre vonatkozik, a szövetségi hatóság szabályozná.
A szövetség egyes államainak a küludvaroknál nem volnának külön képviselőik, a szövetségi diplomatia egy és közös lesz.
Közös lesz a vámügy, melynek jövedelme az egyes államok közt akként fog fölosztatni, miként a törvényalkotó gyülekezet megszabni fogja.
A törvényalkotó gyűlés fogja eldönteni azt is, vajjon a szövetségi gyülekezet (parlament), mely a törvényhozó hatalmat gyakorolja, csupán egy kamarából álljon-e, avagy kettőből. Utóbbi esetben a képviselőház választani fog, az egyes államok népességi aránya szerint. A senátusban a nagy- és kisállamok egyenlő számú tagok által lesznek képviselve, amiben a kisebb államokra nézve kitűnő garantia rejlik.
A végrehajtó hatalmat egy szövetségi tanács gyakorolja, melyet ha egy kamara lesz: ez, ha kettő: ezek választják. Ő fog irányt adni a külpolitikának is, a törvényhozás ellenőrzése mellett.
A szövetség hivatalos nyelve fölött a törvényalkotó gyűlés fog határozni. A végrehajtó, úgy a törvényhozó hatalom gyakorlatában minden tag saját anyanyelvét használhatja.
A szövetségi hatóság székhelye váltakozva majd Pesten, majd Bukarestben, egyszer Zágrábban, másszor Belgrádban lesz.
Azon államnak, ahol a szövetségi hatóság a fönnebbi sorrend szerint tartózkodni fog, feje lesz egyidejűleg a szövetségi tanácsnak és a szövetségnek is ideiglenes elnöke.
Minden egyes állam otthon oly alkotmányt ad magának, aminő érdekeivel leginkább megegyezik, természetesen azon föltétellel, hogy ez alkotmány elvei a szövetség által szentesített elvekkel ne ellenkezzenek.
A különböző nemzetiségek és vallásfelekezetek egymáshoz való viszonya a következő alapokon rendeztetnék, melyek már a magyar bizottságnak Turinban 1860. szeptember 15-én közzétett emlékiratában is bennfoglaltatnak.”
(Kossuth turini programját, mely 1862. május elsején jelent meg, idézi: Lajtor László: Kossuth dunai konföderációs terve és előzményei. Budapest, 1944).
A „Dunai Szövetség” fent megfogalmazott keretei nem igazán igényelnek különösebb magyarázatot. Abban tökéletesen igaza volt Kossuthnak, hogy az eszme, amit e terv hirdet – vagyis a népek közti egyenlőség és békesség –, vitathatatlan és követendő. A részleteket pedig sajnos a gyakorlat tette vita tárgyává és tette megvalósíthatatlanná.
A tervezet fogadtatása, mint említettük, meglehetősen vegyes volt, számos kritikát kapott mindenünnen. Legjobban Deákék bírálták, az ő céljuk a kiegyezés volt. Kossuth pedig éppen a kiegyezést tartotta tragikus hibának, mert szerinte a dualista állam nem más, mint álcázott osztrák államegység. Az kétségtelen, hogy az 1867-es kiegyezéssel létrejött Osztrák-Magyar Monarchia továbbörökölte a nemzetiségi problémát, s azt nemhogy megoldani nem tudta, de jószerivel még kezelni sem. A nemzetiségi kérdés rendezését az 1868/XLIV. törvénycikkel vélték letudni, mely kijelenti, hogy:
„Magyarországnak minden ajkú polgárai politikai tekintetben csakis egy nemzetet, a magyar állam históriai fogalmának megfelelő egységes és oszthatatlan magyar nemzetet képezik;”
„Az országban lakó minden népek, név szerint: magyar, szláv, román, német, szerb, orosz, stb. egyenjogú nemzetiségeknek
tekintendők, melyek külön nemzetiségi igényeiket az ország politikai egységének korlátain belül, az egyéni és egyesülési szabadság alapján, minden további megszorítás nélkül szabadon érvényesíthetik.
Az ország területén élő nemzetiségeknek ez azonban már kevés volt. A XX. század elejének szerencsétlen és tragikus fordulatai az ezeréves Szent István-i államot az önálló nemzeti államra vágyó nemzetiségek kezére játszották.

20. SZÁZADI TERVEK – ÉS A 21. SZÁZADI VALÓSÁG
Az 1920-ban Magyarországra erőszakolt trianoni békediktátum, úgy tűnik, nem nyugtatta meg az utódállamokat, tudatában voltak a békeparancs Magyarország számára igazságtalan és tarthatatlan voltának, ezért természetes szövetségeseikkel keresték a közös hangot.
Egységre, szövetségre tehát az új évszázadban is szükség volt, ezek a szövetségek azonban már egészen másról szóltak, mint Kossuth idején. Akkor valakiért, most valaki ellen. Magyarország, és az oldalán álló történelmi igazság ellen.
A legismertebb ilyen jellegű államszövetség a Kisantant néven hírhedtté vált szervezet volt, melyet a trianoni utódállamok hoztak létre kétoldalú szerződések alapján, Eduard Benes kezdeményezésére a magyar és a bolgár revizionista törekvések ellen. Az egyezményt 1933. február 16-án írta alá Benes, Titulescu és Jevtic. A Kisantant szervezete háromszintû volt: külügyminiszterek állandó tanácsa (védelmi ügyek és a közös külpolitika összehangolása), gazdasági tanács, titkárság. Noha a szervezet formálisan nem működött sokáig, ezen államok magyar kérdésben alkotott véleménye olyannyira hasonló, hogy joggal lehet akár manapság is a Kisantantra hivatkozni.
A Kisantantnál sokkal egészségesebb ötlettel rukkolt elő Tardieu francia miniszterelnök, még 1932-ben. Ő gazdasági együttműködést javasolt Ausztria, Csehszlovákia, Jugoszlávia, Magyarország és Románia számára. Noha konkrét menetrendet nem tartalmazott a javaslat, a nagyhatalmak tiltakozásán már a születése pillanatában megbukott. Ennek oka nem más, mint hogy a javaslatban szerepelt az a kitétel is, hogy a nagyhatalmak nem avatkozhatnának bele direkt módon ezen országok belső gazdaságába. Világos, hogy például Németország nem nyugodhatott bele piacai elveszítésébe…
Rövid tanulmányunk végéhez közeledvén még két fontos elképzelésről kell megemlékeznünk. Mindkettő a század elején született, s mindkettõ a Monarchiának a nemzeti kérdés megoldatlanságából adódó válságát próbálta volna megoldani.
Karl Renner osztrák szociáldemokrata politikus 1916-ban adta ki tervezetét Közép-Európa föderalizációja címmel. Ebben – eltérően a másik, Jászi Oszkár-féle elképzeléstől, mely a dunai konföderáció megvalósítását tűzte zászlajára – a perszonális autonómia szemszögéből közelíti meg a megoldásra váró (nemzetiségi) problémákat. Renner elképzelése – minthogy személyelvű autonómiát helyezi előtérbe – nem területi jellegű változtatásokat irányoz elő.
Háromszintű föderációjának alapja a Kreis, vagyis a Kör. Ez homogén nemzeti községet jelentene, amely saját önkormányzattal bír. A középső szinten a Landok (Tartományok) – 10 db – és a Guberniumok (Kormányzóságok) állnak. A tartományok gazdasági alapon jönnének létre, és saját kormánnyal és parlamenttel rendelkeznének. A legfelső szint a Staatenstat, vagyis az Állam. Ennek a német lenne a hivatalos nyelve, s a legfontosabb állami feladatok tartoznának hatáskörébe (hadügy, pénzügy, kereskedelem, közlekedés, igazságszolgáltatás, szociálpolitika, törvényhozás).
A másik elképzelést Jászi Oszkár fogalmazta meg, ő Kossuth dunai konföderációs tervét gondolta tovább. Az ő gondolataival a korábbiakban már – ha csak néhány kiragadott idézet erejéig is – megismerkedhettünk, így most csak az általa elképzelt szövetséges állam felépítését ismertetjük. Az elképzelései egyébként – nem véletlenül – az alapelveket és eszméket tekintve igen közel állnak a Kossuth-féle turini programhoz.
Jászi Oszkár a dunai konföderációval kapcsolatos tervét A monarchia jövője című kötetben tette közzé 1918-ban, tehát még a békediktátumok előtt. A javaslat azonban már így is elkésett.
A Jászi-féle dunai konföderáció alapja a közép-európai nemzetek együttműködési szándéka, vagyis az a felismerés, hogy csakis egyesült erővel képesek hatékonyan védekezni a fenyegető orosz illetve német befolyással szemben. A szövetség tehát demokratikus alapon szerveződne, a tagállamok szabad akarata szerint.
Legfőbb szerve a Birodalmi Gyűlés lenne, melynek felelősséggel tartozik minden egyéb hatalmi szerv. A tagállamok közti vitás ügyekben a Szövetségi Bíróság döntene, melyben minden tagállam képviseltetné magát. Az összes hatalmi szervnél az egyenlő képviselet elvét hangsúlyozza. Nyelvhasználatot tekintve, megpróbálja kikerülni az esetleges káoszt, ezért a nemzeti nyelvek használatának megengedése mellett javasolná egy közös nyelv használatát (német) a felsőbb hivatalnokok számára.
Az állam formájának nem ajánlja a republikánus berendezkedést, mert az ezzel járó elnökválasztási küzdelmek az egymás közti viszony megrontói lehetnének. Az alkotmányos alapra helyezett örökletes dinasztikus rend azonban ezzel ellentétben közös összekötő kapocs is lehetne az egyes tagállamok között.
A decentralizált, abszolút egyenlőségre épülő szövetségi állammodell sem képes azonban maradéktalanul megoldani a közép-európai nemzetiségi kérdést – ezt Jászi Oszkár is beismeri munkájában. Teljes stabilitás és elégedettség csakis a nemzeti érzékenység csökkentésével érhető el.
Jászi végső soron egy nemzetek feletti egységes államot képzel el, majd pedig
a legtökéletesebb formát, a világállamot. Ezzel az utópisztikus, a realitás talajától már messze elrugaszkodott elképzelésével zárja művét: „Ezentúl a fejlődésnek már csak egyetlen sui generis-en új típust kellene megvalósítania, a fajközi államot, idegen kultúrák, idegen vallások, szabad egyenrangú szövetségét ahhoz, hogy bekövetkezhessék az a végleges, az egész földkerekségre kiterjedő szövetséges állam, a Civitas Dei, mely úgy a legmélyebb vallásos, mint a legátfogóbb filozófiai intuíció szerint földi pályánk tulajdonképpeni értelme és logosa”.
A történelem majdnem Jászit igazolta. De csak majdnem, s ez az emberiség szerencséje. A 20. század ugyanis valahol ezen „világállam”, világhatalom megvalósításáról szólt, csak éppen nem a Jászi által elképzelt formában. Évtizedeken át két szuperhatalom vívott párbajt azért, hogy eldöntse: melyikük erőszakolhatja rá békéjét a világra. A 21. századra ez csak annyiban módosult, hogy immár csak egy hatalom teszi ugyanezt.
Nagy, egységes államban gondolkodók Jászi után is akadtak, így született meg az Európai Unió. A nemzetiségi kérdéssel azonban nem tud mit kezdeni az EU, mintha tudomást sem akarna venni róla.

 

 

Forrás: Polísz, 2006. 90. szám

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap