Sorba álltunk...

Bíró Ernő, p, 10/28/2016 - 00:23

   Édesanyám, a lánytestvérem, jómagam és Péter bácsi a nagybátyám, valahol a sor közepe táján álltunk. Négyes sor volt, egyszerre tíz embert engedtek be a boltba. Fejenként két, negyedkilós kávéért álltunk. Kávé?! Szóval: „Cafea cu năut”! Utcanyelven neutronos kávé. Aki kijött, szaladt a sor végére, hátha még elkapja a második kört.

   - Ejsze valami bombapor van benne adaléknak! - jelentették ki többen is a sorban állók közül. De az izét már ismerték, nem volt rossz. Ugyan már, ki ismerte a jó kávé ízt. Esetleg azok akik két évbe egyszer kimehettek Magyarba, és egy jószívű házigazda megkóstoltatta velük a COM-PACK csomagolású kávét. Nem volt az sem bécsi, de mégis kávé volt.

   Ezt a năut-os kávét 25% kávéból és 75% pergelt árpából összeőrölve készítették a Feleacul nevű cukorgyárba, onnan tudom, hogy a szomszédunk ott dolgozott mint víz-gáz szerető, és hat hónaponként oda tették őket, hogy takarítsanak az árpa pergelő részlegen, amelynek a fala fekete lett a pergelési koromtól.  

   Szó szót hozott, mert ugye amikor az ember másfél óráig araszol előre, percenként öt centit a sorba, valamivel csak el kell üsse az idejét. Attól ugyanis ha egy országban diktatúra van, az ember, úgy általában mint faj, társas lény marad.

   Péter bácsi, a nagybátyám, amint mondtam, ott volt mellettünk. Jóra való becsületes ember, csak egy kicsit szabad szájú. Mondom csak egy kicsit, de ahhoz éppen elég, hogy amikor a kétezer lej körüli fizetés szóba jött és kiszámoltuk, hogy ha 57 lej egy ilyen csomag kávé, akkor a híres százast, amit hajdanán csak úgy húztak bele a cigány vonójába a grófok, bárók s nagyurak, meg kellett még toldani 14 lejjel, hogy a két csomag kávét kiválthasd.

   - Szóval, mondom én jó emberek, ma száz lej már nem pénz! - fakadt ki Péter bácsiból a keserűség. A sorba ugyan egymás mellett araszolgattunk és diadalmasan be is jutottunk. Megkaptuk fejenként a két csomag kávét, s azzal pucolás a sor végére. Csakhogy egy bőrkabátos forma úriember, aki előttünk volt a sorba, megvárta Péter bácsit és valamit mondott neki, megegyeztek egy másnap reggel 7 órás találkába és az úriember elment dolgára. Péter bácsi elsápadtan elindult hazafelé.

   Amikor hétvégén felnéztünk Péter bácsiékhoz a szokásos szombat esti römi parti ürügyén, édesanyám próbálta kipuhatolózni, hogy ki volt az úriember és mit akart.

   - Semmi fontosat, csak egy munkamegbeszélésre jöttünk össze, adott nekem munkát, sokat.

   Megértettük, hogy nem ránk tartozik, s folyt a römizés hajnalig, besötétített ablakokkal, reggel hét felé hazamentünk. Este tíz után és reggel hat előtt, nem volt tanácsos az utcán járni, mert mesebeli történeteknek lehettél a főszereplője, például találkoztál a „kecskével és a három gidóval”, így nevezték felénk a gyalog járőröző rendőrt és a három rendőrkatonát, akik minden „kecskét” mindenhova követtek, hogy egy helyben meglegyen az IQ szint és meggyőzőerő.

   Sok szombat, sok römiparti, változatlan diktatórikus monotónia, amikor az egyik alkalommal Péter bátyám elővett egy üveg pezsgőt. Minket a gyerekeket átküldtek a gyerekszobába, s találgattuk, hogy mit ünnepelnek a felnőttek, hisz ma nincs se névnap se születésnap. Annyira piszkálta a fantáziámat, a felnőttek bezárkózása, hogy otthagytam az „Ember ne mérgelődj – Nu te supăra frate” játékot és a WC-re mentem, mondván, hogy nagydolgom lenne.

   Az előszobába sötét volt, felkapcsoltam a fürdővillanyt, kinyitottam és visszacsuktam a fürdő ajtót, és odatapasztottam a fülemet a felnőttek szobájának ajtójára. Amit kellett azt éppen hallottam.

   - Képzeljétek, - mondta Péter bácsi – ma azt ünnepeljük, hogy befejeztem a munkát, amit annak a bőrkabátosnak végeztem. 

   - Nocsak, annak az úrnak, milyen munkát? - csodálkoztak rá a többiek.

   - Nem volt az úr, hanem elvtárs, azért hivatott másnap reggel hétre a rendőrőrsre, mert azt mondtam, hogy: a száz lej nem pénz.

   - Na és megvert? 

   - Nem, de inkább vert volna! Képzeljétek, odatett, hogy minden hétköznap reggel bevigyek 25 banit az őrsre, hogy tanuljam meg mennyi sok pénz, a száz lej. Ma reggel volt a négyszázadik munkanapom. S el se hiszitek, de visszaadta egy összegben a százast, csak megfeddett, hogy a pénz értékére többet sehol ne tegyek megjegyzést. Bánatomba s félelmembe, abból a százasból vettem ezt a pezsgőt. Egészségünkre!

 

Bíró Ernő – Kolozsvár – 2013. november 23.

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap