Soror Dolorosa 2 /3

Jókai Anna, k, 02/26/2019 - 00:11

 

 

 

– Kartársak – Dévaj ruganyosan felugrott –, még mielőtt a szó mellékvágányra terelődne… főállásban szerződtetünk egy képzett, gyakorlott pszichológust, név szerint Dopper Dórát. A lelki segélyszolgálat legeredményesebb munkatársa. Ő majd megtisztítja, hogy úgy mondjam, a lelki terepet, a kedvező munkavégzéshez. Nem volt könnyű, de személyemre való tekintettel megszavazták az illetékesek a bizalmat. A legveszélyesebb pontokra ezt a kartársnőt, Dopper Dóra kartársnőt, rugalmasan bevetjük. Ha örömmel üdvözlik az újítást, ne röstelljék kézfeltartással jelezni…

Mindenki emelintett a kezén. Egy kicsit tekervényes a fickó, de az ötlet nem rossz. Minden ötlet jó, ami többfelé osztja a munkát. Csak Piszterer tartózkodott.

Mielőtt szétszéledtek, doktor Dévaj még utánaszólt:

– A mi Piszterer bácsink is kénytelen lesz a jövőben közismert társalgási modorán, úgy mondjam, morálján változtatni… Ha egy tanfolyam gondolatán eltűnődne, nem ártana…

Piszterer most hosszasabb nevetésbe fogott – még a folyosón is nevetett.

– Te – fordult Dévaj a diszkrét érintéssel visszatartott Karádihoz. – Te, kérlek szépen, ez egy ennyire képzetlen, ostoba figura? Kell ez nekünk? Miket művel, miket beszél… minősíthetetlen, nemcsak a feletteseivel, de a betegekkel szemben tanúsított bánásmódja is. Az a típusú született lumpen, akiből egyetlen rendszer sem csinál embert, már megbocsáss…

– Azért nem ilyen egyszerű a képlet – mosolygott Karádi. Megszokta az öreg mellett a békességet; ez az alak pedig tagadhatatlanul izgága. Élvezte tehát a közlendőjét. – De előbb tisztázzuk: melyik keresztnevedet használod? Hogyan szólítsalak?

– Melyik személynevem…? Hát a Farkas apám kívánsága volt… még az ántivilágban… kifejezte a szembenállást, érted, ugye… – motyogta doktor Dévaj elgyámoltalanodva –, inkább a Fülöp… ha éppen nem hivatalos kötelékben értekezünk.

– Szóval Fülöp… láttad-e már ennek a Piszterernek a személyi lapját? Fogóddz meg: jogi doktor. Ügyvédként praktizált 1952-ig.

– Kicsoda?! Ez…? Ez a madárijesztő?

– Ez bizony. Védőügyvéd volt. Állítólag nem is gyenge képességű.

– Kirúgták, és elfelejtették rehabilitálni?

– Én is ezt kérdeztem, de csak röhög és legyint. Azt mondja, fogjuk az italra.

– Szóval részeges is!

– Nem iszik egy kortyot sem. Legalábbis amióta az eredeti szakmáját nem gyakorolja, vagy nem gyakorolhatja, végül is az Isten se ismeri ki magát az ügyében. De minek faggassuk: ronda szájú, durva, látványnak sem kellemes, viszont mindig mindent maradéktalanul elvégez. Majd rá fogsz jönni: a többi három hónap után lelép vagy folyton a mellékest lesi, a hátad mögött áskálódik és mártírt játszik…

– De az egészségügynek… ilyen reklám!

Karádi vállat vont. Az órájára pillantott.

– Ne haragudj… nagyvizit. Mellékesen orvos is vagyok. És hozd csak azt a pszichológushölgyet. Ráuszítjuk Pisztererre.

Piszterer már a harmadik emeleten járt. Fütyörészett.

– Leszek a cselédje… fölmosom az előszobát… fölviszem a kék egekbe, s fejre ejtem magát… – dalolta be az ajtókon. – Kislányok, megyünk a bálba, a hintó előállt…

Három tolószéket szerelt össze, deszkalapra, egy fogantyúval; saját újítása volt. Úgy ültek benne egymás mellett a betegek, mintha csak szánkózni mennének vagy sétakocsikázni éppen.

– Dömi bácsi, szép kis hintó, hol a ló? – kérdezte egy csontig száradt asszony; fölkelni se tudott, kapaszkodott Piszterer nyakába.

– A ló én vagyok, édesanyám, hogy magukat cipelem – mondta Piszterer, és óvatosan a székbe csúsztatta a testet –, és legközelebb nem ám a hajamba csimpaszkodni, azt csak simogatni szabad!

– Maga olyan faragatlan – mondta bátortalanul a hármas szoba gyanúsan kövér, gyanúsan piros betege, miközben szédelegve megcélozta az ülőkét. – Még kiabál is… nem sajnálja ezeket a szerencsétleneket?

– Totty bele… így. Mit sajnáljak, kit sajnáljak, galambom? Majd kicsattan a képe, esküszöm, én betegebb vagyok a derekammal. Hol itt a szerencsétlen? Viola néni, maga talán szerencsétlen? Mert kényeskedik, és nincs étvágya?

– Hát persze… – mondta a csontasszony. – Talán tényleg csak múló étvágytalanság…

– Maga meg – ordított Piszterer a harmadikra –, ha megint itatni akarja az egereket vizsgálat előtt, lemegy gyalog! Hogyan élvezzek, ha még azt a két szép szemét se látom? Ilyen szemekkel bőgni…

A még fiatal asszonyka önkéntelenül eligazgatta remegő térdén a pongyola szárnyait.

– Majd éppen magára várok – mondta fitymálva, de a sírást abbahagyta.

Piszterer meglódította a kocsit.

– Hoppá… mindenki beszállt, indulás.

A nőkkel könnyebben boldogult. A férfiak néha föllázadtak. Különösen műtét előtt, amikor Piszterer megjelent a guruló hordkocsival, s ellentmondást nem tűrően kijelentette:

– Csak nem beszarni. Édes bátyám, csak nem beszarni. Katonakorodban körösztül-kasul tapostak. Most meg egy csinos nővérke ott is körülbabrál, leborotvál.

– Tiltakozom – mondta egyszer egy brokátköpenyes, kölnivel megszórt középkorú úr. – Az emberi méltóság megsértése, amit itt maga nap mint nap véghezvisz, barátom!

– Csak tiltakozzon – felelte Piszterer. – Diktálja jegyzőkönyvbe. Magát különben is kivizsgálják, és öt nap múlva vége…

Az úr elsápadt; megmarkolta a brokátköpenyt. – Jézus – mondta hörögve.

– Öt nap múlva hazamegy, úgy értem. Addig tessék kibírni… magához nem szólok úgyse. Maga nincs a gorombaságomra szorulva.

Emberi méltóság; Piszterer ezt a kifejezést utálta legjobban. Amit Karádinak se részletezett: fölesküdött ügyvéd volt, éppen erre esküdött, az emberi méltóság védelmére. Csak olyan pöröket vállalt, ahol úgy érezte, védence ártatlan. 1942-ben kezdte a pályát, alig volt 45-ig nyert ügye. Aztán három év után, más előjellel, kezdődött újra. A koholt vádakra specializálta magát, s jóformán senkit sem tudott megvédeni. Nem dobták ki, sőt, inkább mulattak rajta, fölhasználták. Olyan szenvedélyesen beszélt, hogy a törvényesség látszatának kelléke lett. Végül inni kezdett; sokat ivott, nagyon sokat, a tárgyalásokra az eszméletlenségig leitta magát. Beszédképességét elvesztette, alkalmatlannak nyilvánították, néhány elvonókúrába majdnem beledöglött, a felesége 1956-ban disszidált, vitte a gyereket is. Aztán váltott az idegrendszere, hirtelen egy kortyot sem ivott többé. De már későn. A borundor és a jogundor végérvényesen összekapcsolódott a szervezetében, hiába hívták, nem kívánt többé senkit és semmit képviselni. Ide-oda vetődött, amíg végre a kórházban megtelepedett. Megszerette ezt a munkát. Mintha a fordítottját művelné valami fájdalmasan elrontottnak. Nem kellett ékesszólóan igazat mondani és ártani vele, mégis. Itt minél nagyobbat hazudott, annál hasznosabbnak érezte magát.

Persze, az odacsúsztatott pénzeket azért elfogadta. Nehogy gyanússá váljon a dolog. De csak a fölgyógyultaktól, keresőktől.

– Maga rendes ember, Piszterer – mondta Halyó bácsi az ötösből. Halyó bácsi hosszú ideje halódott, kínnal-keservvel, mert sajnos, túl erős volt a szíve. Halyó bácsi is tudta ezt, szidta is a szívét; különben türelmesen várakozott. – Maga rendes ember, Piszterer – mondta két jaj között, gyöngéden.

Piszterer ezért egy kicsit bosszús volt, senki se szereti, ha leleplezik. El is kerülte ezt a rendhagyó ágyat.

– Dopper, Dopper Dóra… – dünnyögte, morogta. – Ez hiányzott ide! Egy tudományosan nyugtató, pusztuláskor is oktató, öntelt liba!

Dopper Dóráról mindenki kialakította előzetes elképzeléseit. Karádi úgy tervezte, mindjárt bevonja az ideológiai képzésbe – tarthat a kartársnő egy előadás-sorozatot Az új típusú ember személyiségjegyei címmel. Susika és a nővérkék, legyőzve az ösztönös féltékenységet, maguk között azt latolgatták: vajon meddig terjed a fizikai jelenség, az abból származó zavar elhárításának kötelessége, és hol a határ, ahol már a feladatot Dopper Dórára lehet hárítani?

– Nézzétek például – mondta Susika –, ha a műtét után harmadnap a páciensnek a szokott szélgörcse van, ordít és vizionál, az nem tartozik semmiféle pszichológusra. Óvatosan megtornáztatjuk…

Az orvosok csak azt kötötték ki: Dopper Dóra nem állhat vizitkor, vizsgálatkor a hátuk mögött. Az határozottan idegesítené mindannyiukat. A munkaköröket el kell határolni. Ahol az orvosi segítség végződik: ott kezdődik Dopper Dóra munkája.

A gondnoknő arra vigyázott, Dopper Dórának ne legyen a fizetése a gondnoki fizetésnél és a főápolónőénél magasabb.

Legnagyobbat doktor Dévaj csalódott. Ő makkegészséget és már a megjelenésével is fegyelmet sugárzó, féken tartó energiát követelt attól a munkatárstól, akinek ezt a címet kreálta: „intézeti pszichológiai tanácsadó”.

Dopper Dóra náthásan érkezett, de azt mondta, ez csak szénanátha, valami allergia, időnként elkapja, aztán elmúlik négy-öt nap alatt. Fogalma sincs, mire allergiás, talán magára az életre. Karádi elkomorodva mérte végig.

Dopper Dóra negyvenkét éves volt, de ezen valóságos életkora mellett a látszólagosnaponta többször is váltakozott. Néha kislánynak hatott, máskor öreg máminak. Pillanatokra megcsillant egykor vonzó nőiessége de a pillanatokat egy csömörlött agglegény semleges tekintete váltotta fel. Mintha egyszerre halt volna ki belőle, nagy küzdelemben, egy kurva és egy apáca. Két szeme a szokásosnál távolabb tapadt az arcába – úgy látszott, bizonytalanabbul szemléli a középet, s inkább a végletekre tekint. Dévaj kényszert érzett, hogy odalépjen, és a két szemet két oldalról, két ujjal közelebb nyomja egymáshoz.

„Talán mégis inkább férfit kellett volna – gondolta –, de a női nemben lappangó anyai gyöngédség… mintegy előfeltétele… S annyira javasolták. Annyira.”

Dopper Dóra megkapta a férfi és női belosztályt, az intenzív részleget, kísérletképpen.

– Ami nem azt jelenti, hogy szükség esetén máshonnan elzárkózik – mondta Dévaj szigorúan –, csupán azt jelenti, itt alkalmazzuk az állandó ráhatást… máshol gyorssegély.

Dopper Dóra azt felelte, az ő életerejét nem a sok, de eredményes munka, hanem a sok, de hiábavaló cselekvés morzsolja fel. És most reménykedik.

Pisztererre is fölhívták a figyelmét. Piszterer készült a találkozásra; a cipőjét szándékosan aszimmetrikusan fűzte be, s a fehér sapkát agresszíven a homlokára csúsztatta. De Dopper Dóra csak azt kérdezte, mitől van a seb a száján, mert sajnos, ő is hajlamos a herpeszre, elég, ha egy poharat rosszul mosnak ki, s ráadásul néha elég egy rossz szó, s az ember ilyesféle herpeszt érez valahol belül is; nehezen szárad le, és sokáig nyoma marad.

Piszterer egy kis csönd után – a páternoszterben álltak éppen – rákiáltott:

– Mi a frásznak hagyta ott a lelki segélyszolgálatot?

– Belebetegedtem – mondta Dóra mentegetőzve. – Telefonok egész nap. Női hang, férfihang, gyerekhang. Tudja, mindig úgy éreztem, le kéne csapni a kagylót, és rögtön odarohanni. De csak beszéltem. Ilyen-olyan sémát. Variáltam, erőlködtem. És sehonnan, soha visszajelzés. Volt az egészben valami erkölcstelen. – Elmosolyodott. – Már ott tartottam, hogy visszakérdezek: hát rajtam, ebben a helyzetben, tud-e kedves embertársam segíteni…

A lift a földszintet közelítette, de Piszterer nem lépett ki, Dórát is megakasztotta.

– És most mit képzel, hölgyem?

Dopper Dóra elgondolkodva rázogatta a fejét.

– Talán itt közelebb leszek. Talán itt megfoghatóbb. Talán a végső határhelyzetben…

Az alagsorban zökkent, fordult velük a lift, újra fölfelé.

– Ne szedjen annyi gyógyszert – mondta Piszterer, és kibocsátotta a földszinten. – Maga… maga Soror Dolorosa.

Viccnek szánta, de valahogy elterjedt, ráragadt. Soror Dolorosa – Fájdalmas Nővér, így szólongatta hamarosan mindenki. Egy percig sem pihent. Hurcolta magával a feketéjét is, mindig más és más szobában felejtette a csészét. Nem kereste, hatásköre meddig terjed, ha úgy adódott beszéd közben, becsúsztatta a paplan alá az ágytálat. Sohasem hánytorgatta fel a külön szolgálatokat, ezért a nővérek hamar megbékéltek vele; óriási könnyebbség volt, különösen éjjel, amikor nem tudnak aludni a zaklatott lelkek, s csak, hogy teljen az idő, mindenfélét kiabálnak. Az orvosok annak örültek, Soror Dolorosa nem piszkálódó, nem akar beleszólni a szakmai dolgokba. Bár Susika őrmester volna ilyen szerény! Ellenőrizni tartalmi működését még Karádi sem tudta: Dopper Dóra inkább suttogott, az ágyak szélére húzódva, hogy mit mond, még Piszterer sem tudta kifigyelni.

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap

  

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap