Soror Dolorosa 3/3

Jókai Anna, sze, 02/27/2019 - 00:10

 

 

 

Dévaj az első hét végén megkérdezte:

– Kedves kartársnő, a Piszterer-féle modorról mint pszichikai magatartásról mi a véleménye?

– Védekezés – mondta Dóra. – A vad, nyegle szöveg. Egyébként minden eleven kapcsolat jobb a formális kapcsolatnál. Bármilyen szörnyűnek látszik.

– Kétségtelen – dadogta doktor Dévaj, s fölhívta Dopper Dóra egykori munkaadóját: nincs tévedés? Az illelékes azt felelte, ma sem tud mást mondani, mint amit a lapjára írtak: az intézmény legáldozatosabb munkatársát adták át, aki ennek előtte a pályaválasztási tanácsnál is lelkiismeretesen működött.

Az áldozatosságban, lelkiismeretességben nem is volt hiba. Csak éppen hamarosan kiderült: mégis szelektálni kell, mert Soror Dolorosa se bír két műszakot egyben, heti szabadnap nélkül. (A gondnoknő is aggályoskodott: ennyi túlórára nincs keret, ha pedig nem fizetik, hiába bizonygatja a kedves kolléganő, hogy nem fontos, rosszkedvében majd meggondolja magát, és följelenti a céget.)

Kihez, kikhez menjen tehát ezután Soror Dolorosa – hogyan válasszon, ha – Karádi szavaival – egyszerre öt ágynál „lép fel az igény”?

Az igazi baj ezzel a dilemmával kezdődött – és csak fokozódott a döntéssel.

Dopper Dóra, kétségbeesett tűnődés után (kislány- és matrónaarcát szorgalmasan váltogatva), úgy határozott, mindig a haldokló a fontosabb. Így se maradt munka nélkül. Néha, ha tudta, hogy az exitus olyan éjszakára várható, amikor nem lesz éppen szolgálatban, még előre is dolgozott.

Legtöbbször a családról, a tavaszról és a múlt sikereiről beszélgettek, amíg a morfin hatni kezdett. Mindenben igyekezett a kedvükre tenni.

Az ötös szobában, ahol Halyó bácsi is várakozott, az ablak melletti ágyon fekvő beteg összekulcsolta a kezét, úgy könyörgött:

– Kedves szép csillagom, tudom, hogy vége, csak egy tányér jó erős lecsót ennék még, csak legalább megkóstolnám… nincs nekem senkim… ez az utolsó kívánságom…

Dopper Dóra másnap hozott neki saját főzésű lecsót, befőttesüvegben.

A férfi nem vette el az üveget. Iszonyodva bámult az asszonyra.

– Rohadtak… hát mégiscsak igaz… ó, ti rohadtak…

Piszterernek kellett berohanni. Kilátásba helyezett a kedves betegnek egy pofont. Csak csináljon cirkuszt, ok nélkül! Majd megeszi ő azt a lecsót, kár is a gyomrába…

A férfi hirtelen megnyugodott. Vágyakozva nézett a lecsó után, de Piszterer fityiszt mutatott, s nem adta vissza.

– Maga mekkora marha – mondta a folyosón Dórának, inkább sajnálkozva, mint ítélkezve. Másnap aztán, amikor a „lecsókívánó” kiszenvedett már, mindenkit kímélet nélkül kizavart a szobából, a folyosó fordulóján túlra. Csak Halyó bácsival nem erőszakoskodott. Tudta, Halyó bácsi nála is erősebb.

Becsempészte a vastartályt, belegyömöszölte és kicsempészte a holttestet.

– Na – mondta Dórának, aki pokrócot vitt a kint toporgóknak –, visszaterelheti őket… de inkább dumáljanak még odakünn egy kicsit, amíg a nővér áthúzza az ágyat. Most ide egy könnyebb beteg kell. „Lélektanilag…” – tette hozzá gúnyosan.

Dóra egy kicsit összezavarodott. Fokozatosan romlott körülötte a légkör. Pedig benne egyre több az együttérzés, szeretet. Ma már az is előfordult, hogy a női osztályon – ahol a hír jobban terjed – a csontasszony nem akart szóba állni vele.

– Menjen innen – rikácsolta, s hessegető mozdulatot tett. – Nem hoz szerencsét… Piszterer bácsi, zavarja el!

Soror Dolorosa – új nevén Halálangyal – egy hónap múlva már semmit sem értett. A kollégái becsülték, ha ki is figurázták néha. De a kórtermekben rettegtek tőle. Csak egy-két átfutó, hatnapos beteg hívta unalmában kártyázni, ha tudott volna kártyázni Soror Dolorosa.

– Egy kis ravaszságot, hölgyem – mondta Piszterer dühösen –, előre megjósolhattam volna… Keverni kell, keverni. Ahova maga leül, tündérke, ezzel a lapos fenekével, ott többé fű nem terem… Észrevették, és félnek. Nem érti? Félnek a nyomorultak…

– Én a teljes valómmal… szinte a fájdalmukba beleszállva… amit csak akartak… A tiszta, világos tudatosság… nyugovás, legalább az utolsó napokban… – Dopper Dóra sírt.

Doktor Dévaj – mert eljutott hozzá ez a furcsa zűrzavar – praktikus tanácsot adott. Nem akarta még az ötlete kudarcát bevallani.

– Kartársnő… a túl nagy hevület az oka. A mértéklelenség. Most szépen fékezünk. Ezentúl három percig, mindennap, mindenkit végigjár: s mindenkitől ugyanazt kérdezi, s nem felel semmi személyeset. Mechanikusan… átmenetileg minél mechanikusabban! – Egy-két nyakkörzést végzett. – A mechanizmus mindig megnyugtató!

A mechanizmus valóban helyreállította a rendet. Kóválygott Soror Dolorosa; innen oda, egyre feleslegesebben. Egyre távolabb nézett a két szeme, a köpenyét egyre gondosabban vasalta. Emeltek a fizetésén, mert besegített osztani az ebédet.

Piszterer már úgy megsajnálta, hogy hazudott neki:

– Maga a pihenésben egészen kivirult… mint egy üde rózsa…

Erre lett csak Soror Dolorosa igazán szomorú.

– Jaj, Piszterer… Drága jó Piszterer. Legalább egyet találnék, egyetlenegyet, akinek kell a szavam, aki nem úgy megy át, hogy verik körülötte a bohóctányért…

Piszterer legszívesebben leharapta volna a nyelvét. Ilyen baklövést! Hiszen nemcsak ő lát át Soror Dolorosán – Soror Dolorosa is átlát rajta!

– Halyó bácsi, az ötösből – mondta csöndesen. – Az olyan. De aki olyan, az már nem szorul szavakra.

Az ötösbe három új beteg is érkezett. Az ablak melletti üres ágyra egy fiatalember, kezdődő, idegi alapon működő fekéllyel; a gyógyult rutinműtétes helyére egy öreg-öreg vidéki bácsika, s beszorítottak még egy pótágyat valami háborgó, folyton visszatérő szövetkezeti igazgatónak. Amíg meg nem ürül a különszoba.

A szövetkezeti igazgató – görcsszünetben – felháborodását mindenkinek tudomására hozta.

– Ez kérem, szemenszedett igazságtalanság – mondta Dórának; izzadt, gesztikulált. – Nem dohányzom, nem iszom, az egész életem maga a mértékletesség. Az egész életem, már kora ifjúságomtól kezdve, az eszme, a rendszer szolgálata… és kemény gazdasági ponton ám, mindig felelős poszton ám!! Íme, mégis, már harmadszor hoz vissza a mentő, képtelenek tisztességesen meggyógyítani… Mások, kérem, lébecolnak, felelőtlenül, és semmi bajuk, vagy kilencvenévesen csak lógnak a társadalom nyakán… én meg egy év alatt harmadszor kerülök vissza, csupa nyiszálás a hasam… hát kérdem én, elvtársnő, de teljes őszinteséggel, miféle anarchia ez?

Dóra nézte az öreg-öreg bácsi megvonagló arcát, ahogy a szövegostor az arcába csapott. Dühös lett.

– Ja, kérem – mondta –, ezek itt más törvények. A fájdalom megszünteti a rangot. Az egészség nem kitüntetés, amit jutalomból a gomblyukba tűznek. Ez, kérem, itt, valami másfajta igazságosztás. Tessék tudomásul venni. És nem izgatni a többieket.

– Micsoda hang ez?! – A férfi felült az ágyon, jobb lábát fenyegetően kidugta, mint aki máris készül intézkedni. – Vegye tudomásul, hogy én itt is Mester Árpád vagyok, és itt is jár nekem a megkülönböztetett tisztelet, az utolsó leheletemig…

– Ha csak addig tart, mit ér vele? – kérdezte Dóra. Már elpárolgott az indulata, bánta is. Ellépett az ágytól, Mester Árpád még utánakiáltotta:

– Pimasz!

– Nem eszményítik a női nemet – mondta a fiatalember az ablak mellett; idegesen simogatta mellén a gyatra szőrszálakat. – Ezért ilyen a világ, asszonyom! Én minden nőhöz úgy közelítek, hogy látom benne az anyámat… megborzaszt a szentségtörés gondolata…

Dóra megsimította a homlokát.

„A kedves anyukádat kellett volna vízbe fojtani – gondolta –, mielőtt így beléd tolakodott, te szerencsétlen. Holnap úgyis fölvisznek az idegosztályra.”

Szerette az anyákat okolni – saját végleges meddőségében ez vigasztalta néha.

– Olyan nyugtalan vagyok – suttogta a bácsika; a fehér sörte benőtte pofacsontját, nem volt az már sem bajusz, sem szakáll, csak burjánzás, gazda nélküli tenyészet. – Olyan nyugtalan… – a feje szabályosan, mint a metronóm, billent jobbra-balra.

– Majd meggyógyul, bácsika – hadarta Dóra. – Majd meggyógyul, táncol még…

Gyakorolta az előírt mechanizmust; közben szégyenkezett.

– Lelkem – szólt át Halyó bácsi, nem is volt már más, csak a két szeme az egész ember –, lelkem – szólt át csöndesen –, látja, ilyenkor kell megkülönböztetni… ha meg nem sértem.

Nagy zajjal kicsapódott az ajtó. Jolika belökte a vödröt, a rongyot, a főlmosórudat. A szoba megtelt a hipó csípős szagával. Köhögtek.

– Takarítani muszáj – kiáltotta Jolika. Mozdulatai túlméretezettek voltak, a víz fölöslegesen loccsant, a rongy fölöslegesen cuppant, a rúd kopogott, csattant a vödör alja.

– Egy kicsit csöndesebben…!

– Csöndesebben… na ne mondja! – Jolika csípőre vágta a kezét, terpesztett lábbal megállt Dóra előtt. – Járjak szárnyakon, mint a Halálangyal? Csak lenne jobb kedvem, tudnék mit felelni, de szólni sincs erőm, tudja meg, úgy ért az a csapás engem, és akkor még reggel bejönni takarítani…

Csak egy csík látszott a szeme helyén, az arca a hosszú sírástól feldagadt. Csapkodott; a szennyes lé befröcskölte a lepedőket. „Jolika – gondolta Dóra –, ugyan miért jelent a becézés lekicsinylést egy bizonyos koron túl?”

– Mi történt?

– Minek panaszkodni? Nincs részvét senkiben.

Valami tragédia történhetett. Jolika „kiegyensúlyozott” volt. Még a gyerekhalottakat sem siratta meg. Számára csupán több eltakarítandó mocskot jelentett minden komplikáltabb eset.

– Ugyan, ugyan… könnyebb, ha kiadja.

Jolika egy percre sem hagyta abba a munkát. Tornyos kontyán remegtek a hajháló apró gyöngyei.

– Hazamegyek, kérem, ahogy szoktam, villamossal, mert azért, ha nem is volt az utolsó napokban olyan barátságos, erre ki gondolt… hát szólok neki, semmi, máskor már dörgöli az ajtót, most semmi, hát ott fekszik szegényem a rökaménál, odáig vánszorgott, ott keresett, a négy kis hideg lába kinyújtva… nem lehet azt a látványt lefesteni… Húzza be a talpát, nem látja, hogy maga alatt vagyok?

– Mi…? Mi az? – dadogta Dóra értetlenül.

– A macskája – mondta Halyó bácsi. – Meghalt a macskája. Tizennégy évig éltek együtt, ugye, tizennégy, ha jól emlékszem?

– …nem is macska volt az. Az ember itt bent vesződik, aztán úgy találja. – Legyintett, megint belecsapta a rongyot a vödörbe, a rúddal megcélozta az ajtót. Úgy rohant ki rajta, mintha dárda volna a hóna alatt.

– No – mondta Halyó bácsi Dórának –, kedves lelkem. Üljön le ide gyorsan. Mindjárt jobban lesz. Csak egy kis szédülés. Nyújtsa a kezét.

Dopper Dóra odahúzódott az ágy szélére. Halyó bácsi keze meleg volt, makacs szíve erősen vert a pulzusában. A differenciált végtelenség nyugtató üzenete.

– Gyerekek még… nem érti? Gyerekek még. Ahhoz az állathoz köze volt… Különben is: inkább a macskáját gyászolja valaki, mint a zúzott kocsiját…

– Ez célzás?! – pattant derékszögbe Mester Árpád. De mindjárt vissza is hanyatlott: ez a győzelmi tartás, ez volt a legkritikusabb mozdulata éppen.

– Olyan nyugtalan vagyok… úgy gyötör a kétely… – nyögte a bácsika. – A haldoklónak nem szabad hazudni.

– Jobban van, lányom? – kérdezte Halyó bácsi. Dóra bólintott.

Akkor üljön át hozzá, kérem. Nyugtassa meg. A neve Ferenc bácsi.

– …mert az csak civilizációs találmány, hogy az utolsó percig szajkózzák: meggyógyul, meggyógyul… nálunk, az én famíliámban ezt nem igényelte senki, bűn is lett volna kövekkel kötözni az útra készülődőt… – Ferenc bácsi nagyon lassan beszélt, mintha balladát mesélne, ahol a hallgató tölti ki a homályt. – Nagyapám, apám is úgy költözött el, de még a gyöngébb asszonynép is, hogy senki nem merte tarka cseréppel elvonni a tekintetüket… Nagyapám még szólt is: látom az Istent. Fehér inge van, és engem formáz, csak hosszabb az inge, valahogy, azt mondta, mindent beborít…

Mester Árpád levette a kispárnát a füléről.

– Így mondta nagyapám. Én is olyan nyugodt voltam. Ismerem a rendet. Dolgoztam, szolgáltam, van három szép gyerekem, ugyanannyi unokagyerek, az én jó asszonyommal is megbeszéltük, lesz még találkozónk. És most már évek óta gyötör a kétely… Látogat engem hűségesen számos ivadékom, és csak nevet, még hogy Isten, másik világ… hogyan, ezeket apa nem röstelli, amikor különben okos és haladós fajta…? Hát hogy van ez, húgom? Hova megyek én? Bele a taposott sárba? Bele a semmisülésbe? Nem vár engem az én Istenem, mint ahogy még apámat is várta? – markolta a takarót. Ahogy mindüket eddig várta…? Csak engem nem vár már, mert elzavarták a sok nevetéssel? Vagy… – már Dóra kezét markolta lehet… lehet, hogy nincsen? – bizonytalanul elvékonyodó hangon tette hozzá: – A haldoklónak nem szabad hazudni.

Dóra hallgatott. Fájt a húsa, ahogy Ferenc bácsi kapaszkodott.

– Jó húgom… vár-e engem majd az én Istenem? Az Ő kapujában?

– Várja – felelte Soror Dolorosa, szándéka ellenére, egy kicsit hangosabban. Még érezte Ferenc bácsi hálás könnyebbedését, aztán azt se, csak a saját könnyeit s azt a képtelen szorongást, hogy a könnyektől is kivérzik a test.

Három napig otthon maradt, betegállományban, mert estére az anyag bosszút állt, és bedagadt a torka; összeszűkült résnyire.

Amikor újra fölvette fehér köpenyét, az övet se tudta megkötni a derekán, máris levetették vele.

A kísérlet kudarcot vallott – ezt mindenki tudta.

– Egy fecske nem csinál tavaszt – Karádi már hetek óta hangoztatta –, minden fejhez kéne külön-külön egy ilyen Soror Dolorosa…

– A végén az őrangyalnál kötünk ki – mondta a fiatal alorvosnő.

– A fiatalokra jellemző ez az éretlen cinizmus – zárta le a témát doktor Dévaj – …a személyt sem jól választottuk. Persze, ebben a közvetítő elvtársak is ludasak. Így akartak megszabadulni Dopper Dórától. Nem voltunk elég éberek.

– Akkor hogyan…? – kérdezte Karádi.

– Csak semmi fölhajtás. Az idő meghozza. Előbb-utóbb kibújik egy szál a szabályos gombolyagból. Akkor aztán megragadjuk azt a szálat…

De arra még doktor Dévaj Farkas Fülöp sem számított, hogy ilyen gyorsan, ilyen simán csúszik az ürügy a tenyerébe.

Mester Árpádot, a bejelentőt, barátian leszerelte. Egyedi eset, általánosítása politikai hiba, ne is terjessze.

– Kérem, kolléganő – mondta Dórának. – Minden új: rögökbe ütközik. Az út nincs mintegy előre kikalapálva. Nemcsak a maga számlájára írandó, ami írandó… kollektív felelősség, ha a papírformát nem tudjuk megtölteni funkcióval. Előbb-utóbb maga kérte volna, hogy mentsük fel, a körülmények úgy hozták, hogy ezt az utóbb-at nincs módunkban kivárni… Szólj hozzá, Károlykám…

Karádi megrezzent. Ritkán szólították így.

– Dóra… maga a beosztását vallásos agitációra használja fel… ez az értesülésünk. Mondott valamit az ötösben. És ha ott, akkor nyilván máshol is. Ráadásul a tanú személye… sokat nyom a latban. Ez egy hivatalos intézmény. Képzelje, ha kiszivárog… Tudom… én persze tudom, hogyha megkérdezném, mivel védekezne. Hogy csak könyörületből tette, mert hogyan lehet, kérem, egy szerencsétlen flótásnak a képébe beleordítani, hogy amiben nőtt, hogy amiben hitt, amibe kapaszkodott, az nincs, nincs és igenis százszor nincs… – Karádi kétségbeesetten verte az íróasztal oldalát, a homlokán az ér csomósan kidagadt. Majdnem hisztérikus volt ez a tiltakozás. Lassan fékezett Dévaj hideg tekintete alatt. – Szóval, én emberileg megértem. De a szituáció túlmutat önmagán. Semmi látványos hercehurcára nem gondoltunk, ne féljen. Egy hónap fölmondás, ilyen képesítéssel talál új helyet. S mi is segítünk, ugye, Farkas?

Most Dévaj rezzent össze. Hiszen ő a Fülöpöt választotta.

– Igen – mondta kedvetlenül. – Iskolai vonalon talán. Gyerekek közt nincs ilyen ferde igény.

Piszterer meghívta Dopper Dórát egy búcsúkávéra. Állva itták, a foltos büféasztalra könyökölve.

– Kár – mondta Piszterer.

– Hol van az én igazi munkám? – kérdezte Dóra. – Hol kell ezt kezdeni? – gúnyosra szaladt. – Az óvodában…?

– Vagy még előbb – felelte Piszterer –, a szülőágy csücskénél, mit tudom én. De nem a bajban és nem a halálban. Akkor már késő, Soror Dolorosa.

Hallgattak. Piszterer lekaparta szája szegteléről a sebet.

– Sajnálom, hogy elmegy.

– Én pedig örülök, hogy maga itt marad.

Doktor Dévaj a búcsúról is értesült. Fölháborodásában a térdét csapkodta:

– …nem hiszed, Károlykám. Úgy váltak el, mint a puszipajtások. Mint két jó testvérke. Itt megáll az ész. A piszkos Piszterer, a kórház réme – meg a suhogó-ropogó Soror Dolorosa… Tudod ezt ésszel követni?

– Nem – mondta Karádi, de nemigen figyelt oda.

– Majd az értekezleten a kollektívát is tájékoztatjuk. Önbírálat, úgy fogadd. Mivel kezdtem én annak idején? Na, mivel? A kórház is munkahely. Anyaggal, dolgozunk. Csak… kényesebb anyaggal. És elfelejtkeztem a melléktermékről. Amit még a valódi üzem se tud maradéktalanul elszívni. Bizony, gázol benne az ember, töri… Önbírálat ez vagy a logikai lánc korrigálása, rád bízom a definíciót… Hanyagolható melléktermék az a sok nyavalygás, az a zavaros faggatózás, a rendezetlen belső, ami ilyenkor kibukik! Károlykám, mi a véleményed? Te, mint a jövő tudatának mérnöke…

Karádi doktor távolabb húzta a székét.

– Nem tudom, Farkas – mondta, majdnem színtelenül, a nevet túlhangsúlyozva. – Farkas, rosszak a leleteim. Negyvenegy a vérsüllyedésem. Farkas, én mostanában nagyon fáradt vagyok.

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap

  

Hozzászólás ehhez


Belépés

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap