A sorrend és az alkalom

Jókai Anna, p, 01/19/2018 - 00:08

 

 

A sekélyes, elsősorban a praktikumhoz szoktatott gondolkodás számára a krisztusi feddés ingerlő. Átsuhan a lelken a szentségtörés: Krisztus, aki maga az Igazság, ezúttal igazságtalan?

„Egy Márta nevű asszony befogadta házába. Ennek volt egy húga, Mária. Ez odaült a lábához, és hallgatta szavait, Márta meg sürgött-forgott, végezte a háziasszonyi teendőket. Egyszer csak megállt: – Uram – méltatlankodott –, nem törődöl vele, hogy húgom elnézi, hogy egyedül szolgáljalak ki? Szólj neki, hogy segítsen nekem. – Az Úr azonban így válaszolt: – Márta, Márta, sok mindenre gondod van és sok minden nyugtalanít, pedig csak egy a szükséges. Mária a jobbik részt választotta, s nem is veszti el soha.” (Lukács 10,41-42)

Hogyan? Hát a teendő, a fizikai szolgálat nem fontos?

Krisztus elutasítja Márta szorgalmát? A vendéglátás szíves szeretetét? Mária tétlenségét nemcsak megvédelmezi, de fel is magasztalja? Az választaná a jobbik részt, ráadásul a múlhatatlant, aki nem csinál semmit, csak ölbe tett kézzel figyel? De hát a világban dolgunk van, sok-sok keserves dolog, a világot szüntelenül előbbre kell mozdítani, egyről kettőre, a munkálkodás Isten parancsa, hogyan volna lehetséges, hogy ezt kétségbe vonja éppen az Isten Fia?

A szent szövegben azonban minden összefügg, s aki nemcsak „beleolvas”, rátalál a betániai asszonyra, aki Máté evangéliuma szerint a leprás Simon házában él, János szerint a feltámasztott Lázár otthonában. Sőt úgy tetszik, Jánosnál ez a betániai asszony ugyanaz a Mária, aki egy más helyzetben csak ült és hallgatott… Most viszont drága olajat önt Jézus fejére, miközben a tanítványok (vagy csak Júdás?) rosszallják ezt. „Mire való ez a pazarlás?’ A szegényekre hivatkoznak, akiknek jól jött volna az illatos olaj ára. Jézus viszont itt azt feleli: „Szegények mindig lesznek veletek, de én nem maradok mindig veletek. Amikor az illatos olajat a testemre öntötte, a temetésemre tette.”

Mi ez? Következetlenség attól, akiben az Ok lakozik?

Miért értékelődött itt fel hirtelen a külsőlegesség, egy rutinnak tetsző konvencionális gesztus a sokkal bensőségesebb, nyilvánvaló „nagyobb jó” rovására?

János számára (6,35-36) Krisztus egy más alkalommal így beszélt: „Én vagyok az élet kenyere. Aki hozzám jön, többé nem éhezik, s aki bennem hisz, nem szomjazik soha.” S Jézus az, aki megint máskor, többször is kenyeret szaporít az éhezőknek, nem mondván, teljenek be helyette az igével, hanem igenis megeteti a népet, földi kenyérrel. Ez utóbbit, szinte nyomatékosításul, mind a négy evangélista feljegyzi.

Nem a „főszereplő” önkénye vagy szeszélye szabja meg, hol így, hol úgy a követendő példát, s a tanulság sem egy bestsellertörténet árnyalatlan, leegyszerűsített „üzenete”. Az Isteni Személy nem „változik”, csak éppen figyelemmel van az alkalomra, a helyre és időre. Ebben – az összefüggéseket is kutatva – a türelmesen kereső lélek végtére megnyugodhat.

Ha Mária más körülmények között, a közönséges hétköznapok sokaságában egyedül hagyná Mártát a foglalatosságban: lusta volna és érzéketlen. Joggal korholhatná a derék Márta. Ezen a napon azonban Márta bizonyult restnek és érzéketlennek, mert elmulasztotta a szellemi alkalmat, a magasabb rendűt, a vissza nem térőt, a megszokott, percnyi „fontosságok” miatt.

Mikor minek van itt az ideje, a betániai asszony is ezt ismeri fel: az utolsó alkalmat arra, hogy Urának kézzelfoghatóan is kinyilváníthassa szeretetét. Akkor, ott a fizikai cselekvés az elsődleges.

János (a négy apostol közül talán a legmélyebb szellemi közlést közvetítő) Krisztust egy oly alkalommal hallja, amikor Krisztus a lét végső értelmét, a fizikain túli eggyé olvadás misztériumát érinti meg: a testtől való szabadulás útjának végcélját. Az Istenbe érkezés pillanatát. A viszonyítási pontot, amelyhez igazodik – kellene, hogy igazodjon! –, ami itt zajlik „alant”, minden.

A síkok törvényei azonban szigorúak. Az éhes embert „menet közben” nem szabad földi táplálék nélkül hagyni; a teremtett test szükségleteit nem hagyhatja kielégítetlenül maga a Teremtő sem. Isten fejet hajt saját teremtése előtt: tiszteli benne az általa alkotott, átmeneti kényszerűségeket. Jézus a mindennapi étkezés alkalmát nem becsüli le: a természetes éhséget természetes kenyérrel csillapítja.

A kiegyenlítés szavait, amelyeket Jézus Krisztus a kísértőnek felel, Máté jegyzi fel (4,4). A mérleg nyelvét pontosra húzó, általánosításában is egyszerű szavakat: „…nemcsak kenyérrel él az ember, hanem minden tanítással is, amely az Isten szájából származik.”

Nemcsak… hanem. Is.

A létet nemcsak fizikailag, hanem szellemileg is fenn kell tartani. Gyakran adódhat olyan élethelyzet, amelyben a cselekvés elmulasztásának szellemi tétje is van. A „szellemi” elmulasztása azonban mindig visszahat a fizikai létre.

Fontosnak vélt munkálkodásainkat, a csip-csup tennivalókat, a tüsténkedést meg lehet és meg is kell rostálni; van felesleges, van szükségszerű és van egyenesen kívánatos „munkálkodás”. Az Érvényes Szóban azonban nincs üresjárat, nincs hanyagolható „töltelékszöveg”: mert az szab irányt, az ad fényt az iránynak, és az vezet haza.

Így kap az egyébként oly fárasztó fáradozás értelmet, a tévelygés világosságot, és csak így oldja fel a rettegést a biztonság bizonyossága.

Szellemi „iskolázottságunk” egyik próbaköve: felismerjük-e, mi éppen az alkalom parancsa; és képesek vagyunk-e a szellem primátusa alatt – de sznobériától és dogmáktól mentesen – rangsorolni a soron levőt.

Napjainkban megsűrűsödtek a „választás” alkalmai. A kapkodás vált jellemzővé. Pedig nem mindegy az Alap, ahol a lábát a „történelembe nyúló” ember megveti. Igaz, sietnie kell. De nem pánikban, sem eufóriában. Hanem lankadatlan méltóságos figyelemmel: az ocsú csupán ocsú marad, a búza pedig mindig búza. A felismerés az, ami a cselekvést megelőzi.

(1990) 

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap