Sorspannó

Döbrentei Kornél, h, 03/25/2019 - 00:03

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

                                                   Aba Novák Vilmos emlékére

 

Maradék, megnyomorított magyarok,

preparált agyarú vadkanok,

a dicsô-bús öklelések emléke

fehérizzás-é vagy dermesztô dér-e?

Varasodó hajnal rajtatok

a Zrínyi Miklós rozsdálló vére,

béklyókat szakítsatok,

kiket hozzáidomítottak minden gyötretô muszájhoz,

nekiveselkedve a szabadságnak, most térdre, imához,

nem mindig a fentvalók, hanem egy barbár zseni

sziklagörgetését kell bordatörô repeséssel zengeni,

a föstôét, vászna az Isten megnyúzott háta volt,

amelyen az ördög mennyei távlatot áhítva lovagolt,

ám ez a teremtett mû a Szentlélektôl lelkedzett,

híreli, nem silányította e kárhozat-súllyal ránkrogyó évezred

ócskavassá a Szent István-i kardot, kimerültté a keresztet,

e két gyámpillér a szívünkbe gyökeredzett,

róluk úgy görbed fölénk a vég s a kezdet

karéja, miként az esztergomi palota ívei,

a kozmoszt átszelô nappálya hajlását mímeli,

heves, de méltóság-mozdította lendülettel,

ahogy a parázshatalmú tôkék nedve a fürtökbe kereng fel,

ahogy a lángelmék hajnallá hasadnak,

osztván sorsát a tûz méhében önkívületig ajzott vasaknak,

ó, azok a mézsûrû, nadragulya-iszapos fénytôl duzzadó fatáblák,

húsukat bujálkodva politikai faliszúk rágták,

pincébe fojtották, lemeszelték, elölték, ne adja tovább

ezeréves kiállásunk mítoszát vitéz Aba Novák,

a Mester, aki a rapszódiás Liszt arcát maga vési,

tudván elôre,

a jövôt el sohase kési,

 

az enyészô idôvel ô kap erôre,

hiába, hogy némely képeket befalaztak,

a világ köldökén megannyi lángvágta ablak,

kikezd betont, páncélt, kitagadó tudatot s íme átért,

nem a maga jussáért, de érettünk, Magyarországért,

bár a mostoha elrendelésben rokona

a Szent Korona,

kit menekítve, elvermelt, kátrányos hordóban földbehányt

néhány oltalmas kéz, de a korona földerengett a menny iránt,

keresztül ugaron, dús rögön, olthatatlan áramlással, mint a magma

s a fénycsíra, mit a Nagyboldogasszony sarjadni szánt,

sugárban özönöl, legyen égbefojtott büszkeségünk pirkadatja,

mert az ánglius Magna Charta után öt évvel

Aranybullánk Európában a második alkotmány letétel,

és utána Tordán,

túlvilágolva e máig sötétben tülekvô nagyvilági csordán,

elsôként mondotta ki a magyarság,

emberhez méltó, Istenhez illô a vallásszabadság.

 

Ám azóta is a lassúdan földbe szivárgó hôsi halottakból fölpárállván,

fölénk pántoltatik üszögmegtelepedte szivárvány:

fekete barázdával mélyszántva a csodával vemhes eget,

mely Koppányként négyfelé reped,

megtisztulnia nem lehet,

bekússza siralomvölgyi ármány,

és mégis miénk a derû ezüstjével felkent

sorspannó, minden sátánfit elrettent,

mert szent.

Mert született fátum-feszítette tabló,

melyen nem görnyedünk hétrét,

erônk gerincben szálfa, évezredes ittlét,

nem dögleszthet nagyhatalmak üzemeltette, mészárszéki tagló,

vagyunk s csak azért is leszünk, konokságunk megvítta harcait,

szemünkben zsarátnokol a mérce-idô, akár az antracit:

 

Botond ôshutában szült buzogánya reccsen,

hang, melyet az Öregisten ne felejtsen,

aki megteremtette Bábelt,

hogy ne engedje magához,

ha egy kis nép a mélységbôl kiáltoz –:

s akkor fölmagaslik a lángelme, ki rálelt,

hogy bár egyetemesebb a látvány,

az élet több mint léthirdetô kiáltvány,

vagyunk és leszünk,

el sohase veszünk,

mocsarakba veszejtve is tisztán,

hitben szilárdak, mint ahogy Kapisztrán

lova is felhörren tajtékozva, zabolátlan,

fanatikus révületben, mégis eszméltetô lázban,

noha nincs hang, se nyelv, se szó,

a kavargásból kihallik a déli harangszó,

és évszázadokon átneszez,

a sorsunkat zsendítôn feldúló,

Berliozt megtermékenyítô magyar Marseillaise,

a Rákóczi-induló,

a létünkrôl számot adó,

fájdalom-méhû tárogató,

s e nem dajkáló, koporsó-kemény

falemez,

az életfából eredez,

ecsettel fölhordva rá a remény,

ellángolnak róla a nomád fôk idáig,

eretnek kelyhük teli mennyel világlik,

ám keserves vonássá összeáll undoruk sora,

az ég és a föld meghasad végül,

ha végigpásztáz arcukon a Seregek Urának ostora,

a csattanás a szívükben mennydörgéssé terebélyül.

 

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap