Stefano Benni: A kemence szelleme

Szerkesztő B, h, 05/16/2016 - 00:08

 

 

 

 

 

 

Esszé a fiammorgallus létezéséről.

A. Molnár

 

Sok-sok évvel ezelőtt élt egy fiammorgallus a falunkban, egy kemencében.

Azokban az időkben bőven akadt belőlük, különösen a vidéki kemencékben.

Néhányan úgy tartották, ezek a lények jó szellemek, mások pimasz ördögfiókáknak gondolták őket.

És persze a természetükről és a külsejükről is számos legenda keringett.

Lángból vannak, mondták egyesek, abból a nyughatatlan, reszkető lángból, amely az égő fahasábokból serken; virágok, függőleges indák, amelyek a fa természete és az égés intenzitása szerint változtatják színüket és formájukat. Nem, mondták mások, szikrából és ragyogásból képződnek, csillámló szellemképek, amelyek akkor táncolnak, amikor az ember megpiszkálja a tüzet; nem virágok, hanem tengeri teremtmények, csápokkal meg farokúszóval. Az alkimisták a tömör parázs szülötteinek tekintették őket, teknősbékáknak vagy izzó pikkelyű hüllőknek, akik visszaűzettek az otthonos magmába. A költők számára éteri lények voltak, füst és lég fuvallata, amelyek csak a tűz kihunytának pillanatában váltak láthatóvá. Pirosius, a tudós úgy tartotta, hogy soha nem lehet közvetlenül megpillantani egy fiammorgallust, csak a tükröződése látható a falon, és olyankor a láng árnyéka vagy egy madár, vagy egy pej ló, vagy trópusi esőerdő sziluettjét mintázza.

Valaki megesküdött, hogy látta és érintette is őket, és hogy az emberi vagy a mesebeli lényekhez hasonlatosak. Vöröses szemű kis erdei manók, akik nyársakon egyensúlyoznak és bármikor készek elemelni egy darabka kolbászt vagy egy fogolyszárnyat. Avagy icipici, pöfékelő sárkányok, akik megpiszkálják a tüzet, amikor az ember megfeledkezik róla. Rubinként a hamuba zárt szalamandrák, vérvörös lábú pókok, korallszkarabeuszok. Végül a legfélősebbeknek: kicsiny, kárörvendő sátánfiókák, akik alig várják, hogy lávaköveket hajigáljanak, és felgyújtsák a házat, vagy hogy megijesszék a gyerekeket, ahogy hirtelen megjelennek a kürtő sötétjében.

Én, aki ismerem valódi megjelenési formájukat, elárulhatom, hogy a fentiek közül egyik feltételezés sem igaz. Azt is elárulhatom, mi volt a valódi feladatuk és sorsuk. A kemencéből őrködve vigyázták a házat, igyekeztek segíteni és felvidítani annak lakóit. Nem volt nagy hatalmuk, de szolgálatkészek, figyelmesek, türelmesek voltak. A forróság szellemeiként melegen tartották a tüzet, amikor az kialudni készült, és zajokkal és pattogással felhívták az emberek figyelmét, amikor újra kellett éleszteni a lángokat. Avagy felfele kígyóztak, és végigdörgölőzve a kürtőn megtisztították azt a szennyeződéstől. Néha, amikor a tűzifa túl nagy füstöt eresztett, elnyeltek egy nagy harapásnyi átható szagot, és az éjszaka sötétjébe köpték. Néha kicseréltek egy nedves hasábot szárazra. Megjavították a nyársakat és a bogrács rácsát. Megkeverték a kását, amikor a szakácsnő elaludt. Ha az alvó háziasszony, mint Pinocchio, túl közel lógatta a lábát a tűzhöz, egy morzsányi parazsat köptek rá és felébresztették.

Aztán amikor a kemence kialudt, visszatekergőztek a kürtőbe, felültek a tetőre, és a csillagos eget, a ködöt meg a havat csodálták. Távol tartották a gólyákat, hogy ne rakjanak fészket a kéményen, kijavították az apró repedéseket, száraz tűzifa után néztek, és a ház közelébe gyűjtötték. Egyszóval a tűzhely őrzői voltak, a melegéé, a szagáé, a meséké és az imáké.

Az a fiammorgallus, amelyről most mesélek, sok-sok éve élt egy tanyasi kunyhóban, amelyet Gesztenyelaknak neveztek. Nagy család lakta, és a családtagok esténként a tűz körül gyűltek össze. A házat gyertyák és petróleumlámpák világították gyéren, a kemence volt a napja, tündöklő oltára. A kürtő fölött sárgaréz edények, üstök, fakanalak és nyársak lógtak: a lángok fényében pajzsoknak és kardoknak tetszettek, fegyvereknek, amelyek készek megvédeni azt az értékes birodalmat.

Elsőként az idősebb nők gyűltek a tűz köré, hipnotikus állapotban rózsafüzért morzsoltak, már a fiammorgallus is kívülről fújta, és a tuskók pattogásával adta hozzá a ritmust. Aztán Lisa érkezett, az anyuka, és főzni kezdett. És a fiammorgallus, lelkiismeretes segítőtársként vigyázta az üstöt, a nyársat és a hamuba szórt krumplit. Fújt és legyezett. Néha (de csakis az ellenőrzés miatt!) kóstolt.

Vacsora után a tűz mellé ült az apa, egy kevésszavú paraszt. Szájában a kemence kishúga, a pipa. De a legszebb pillanat az volt, amikor megjöttek a gyerekek, hogy meghallgassák a meséket. Hárman voltak: Giuseppe, Giacomo és Teresa. Az öreg nagyapa és a nagynéni sok mesét tudott fejből. A fiammorgallus bekucorodott az egyik tűzbak mögé, és nem egyszerűen csak hallgatta, de résztvevővé vált. Mint egy bábos, mozgatta a lángokat. Ha az öreg egy ünnepről mesélt, megtáncoltatta a lángnyelveket; ha félelmetes történetet írt le, beeresztett egy széllökést, hogy süvöltést és sziszegést keltsen; ha egy csatáról beszélt, pattogtatta a hasábok göcseit, és szikradárdákat vetett.

Ha szerelmi történet volt…

Hát, akkor hallgatott, azok voltak a kedvencei.

A kemence volt a megfigyelőállása. Onnan látta a ház boldog pillanatait. De nem csak azokat. Látta a munka fáradságát, az álmot, amely mindenkit hirtelen elragadott, tudta, hogy a tűz mágikus körétől távol hideg van, és nincs mindig hús a nyársra.

És látta köhögni és megbetegedni az öreg nagyapát, és nem látta többé Giuseppét, a sápadt, csámpás kisherceget, aki olyan szívesen bámulta órákon át a zsarátnokot. Giacomónak el kellett mennie a városba, dolgozni, és Teresa ottmaradt egyedül és szomorúan, a kürtő sötétjébe meredve.

A fiammorgallus nem szívesen kelt útra. De a fiammorgallusok két-három évet laknak egy házban, aztán tízet vagy még többet is eltöltenek a világban keringve, mert nincs belőlük elég az összes kemencére.

Néhány évvel később a fiammorgallus visszatért a Gesztenyelakba. Tele volt mindenféle országok és távoli tüzek meséivel, és alig várta, hogy tengerillatot, furcsa szavakat, kalandokat, hajótöréseket, dalokat áraszthasson szét a házban. Amikor a tűzbe néznek, mindannyian ezeket fogják álmodni.

A házikót nagyon másnak találta. Valaha egyedül álldogált egy nagy réten. Most több ház is állt a közelében, néhány gesztenyefát kivágtak, hogy helyet adjanak egy útnak, és a réten nem tyúkok voltak már, hanem egy traktor meg egy nagy tartály.

Azért csak bebújt a kémény kürtőjébe, és azonnal megismerte a szobát, még ha nagyon megváltozott is: a régi kályha helyén gáztűzhely állt, hiányzott a kenyérdagasztó láda, a kicsi, fával bélelt jégverem és a vízpumpa. Egy telefon trillázott, egy rádió énekelt, volt elektromos áram, és minden szín és árnyék idegennek tűnt.

A falra akasztva meglátta Lisa fényképét, gyászkeretben. Valami azt súgta neki, egy havas éjszakán halt meg.

Szükség van itt még rám? – töprengett a fiammorgallus. De azonnal észrevette azt is, hogy valaki még szereti a kemencét. Teresa, a kislány, aki most már szép nagylány volt, minden este begyújtotta, néha főzött is. A tyúkokat fogoly és erdei szalonka váltotta fel. A nyárs elektromos lett, és a serpenyők helyére a kürtő felett porcelántányérok kerültek, pénzérmékként sorba rakva.

Az öreg nagynéni még roskatagabb lett, ráncosabb volt, mint egy összeaszott gesztenye, és mozdulatlanul uralkodott kerekes trónján, egyedül imádkozva, halkan. Az apa meghízott, arca vöröslött, bamba tekintettel kolbászt sütögetett. Új felesége, egy pökhendi menyecske mogorván forgatta a nyársakat, és folyamatosan panaszkodott, hogy a kemence nem melegít, a gázláng kicsi, egyébként is ideje már bevezetni a központi fűtést.

A nagypapa sem volt már ott. Teresának volt egy kicsi fia, neki még mondott meséket a kemence előtt, de nem tudta őket kívülről, egy könyvből olvasta fel őket. Mások voltak, mint az öreg nagypapa meséi, de a fiammorgallus még táncra tudta perdíteni a lángokat, és süvítésre tudta bírni a kürtőt, és a kisfiú kacagott, és éppen akkor rémült meg, amikor kellett. De gyakran elaludtak már a közepénél.

A fiammorgallus megértette, hogy a kemencének már nincs akkora jelentősége, mint egykor. A tűz gyakran kialudt, a tűzifát úgy vásárolták, nedves volt és rossz minőségű. Hogy gyorsabban meggyulladjon, olykor valami bűzös folyadékot használtak, amelytől a fiammorgallusnak köhögnie kellett. Este, a kevéske parázs előtt az apa bort iszogatott két zsémbes barátjával, az egyiknek az volt az egyetlen szórakozása, hogy héjakat dobált meg köpködött a kályhába, éppen a fiammorgallus fejére.

A feleség egyfolytában panaszkodott, hogy a városba akar költözni. A szép Teresa veszekedett a férjével, egy sötét, gonosz férfival, aki folyvást azt ismételgette, nem akar többet a földeken dolgozni, mert egy vasat sem tud kicsikarni belőlük.

Aszottgesztenye nagynéninek folyamatosan asztmarohamai voltak, de senki sem törődött vele. A fiammorgalluson volt a sor, hogy felszaladjon a kürtőben, nagyon magasan, az égben szippantson egy kis tiszta levegőt, és belefújja a szájába. A tető felett nem gólyák jártak már, hanem repülőgépek. Éjszaka kevesebb volt a tücsök, és autók fényszórói hasították a sötétet, sőt, sötét sem volt már, kicsit sötétebb nappal volt csupán.

A házban is minden kicsit szomorúbbnak tűnt.

Pedig a fiammorgallus úgy látta, mindenkinek több mindene van, hogy nincs már éhség és hideg, és a torz és sápadt Giuseppe betegsége sincs már, fény van és rádió, amelyben zene szól, és kékes láng a tűzhelyen, és nem értette, miért olyan nyugtalan és kevésbé vidám mindenki.

Aznap, amikor újra elment, általános civakodás uralta a házat, lábosok és tányérok repültek a falnak és a kemencébe, és a fiammorgallusnak az volt az érzése, hogy nem fog már visszamenni oda.

Néhány év múlva azonban visszatért. Sokáig kereste, míg a magasból felismerte a házat. Egy nagy hodály takarta, és az egész be volt kerítve. A traktor már nem volt ott, a gázolaj-tartály sem, volt viszont négy autó, és kiterjedt kavicsos terület a fű helyén. Reméljük, a kemence még megvan, gondolta a fiammorgallus.

Leszállt a kürtőben, és meglátta a vörös parazsat és a vibráló tüzet, de nagy meglepetéssel vette észre, hogy a tűz hideg. Mindennek vége! Mű volt a fahasáb, a parázs fénylő üvegszilánk, a lángok ruhadarabok, amelyeket egy ventilátor emelt a magasba. A kürtőre újból serpenyőket és fakanalakat aggattak, de látszott, hogy csak a szépségük miatt, illusztris és haszontalan dísznek, nem használták már őket. Meglátta Teresát. Nagyon megváltozott. Férje meghalt, és most másik társa volt, egy sokbeszédű alak, aki ott ült a kályha előtt és azt mondta: „Milyen szép is volt a régi tűzhely”, de hangjából érezni lehetett, hogy soha egyetlen egyet sem látott. Az apa egyre részegebb lett, második felesége elment, és magával vitte a tűzbakokat is, mint antik darabokat. A konyhai tűzhely új volt, modern, és volt ott egy hatalmas hűtőszekrény, amelybe a kemence is befért volna. A szomszédos szobákból folyamatosan zenék és tévéhíradók koncertje hallatszott. Esténként az asztalt mindig ünnepélyesen megterítették, úgy tűnt, a családnak felvitte az isten a dolgát.

Teresa mindig ideges volt, cigaretta lógott a szájából, csikkekkel töltötte meg a kemencét, a kisfiú magas és dús hajú legénnyé cseperedett: ő volt Cristiano, de jobban szerette, ha Chrisnek szólítják. Gitározott a műkandalló előtt Jessicával, a menyasszonyával.

Aszottgesztenye nagynéni kitartott, bebalzsamozva a kerekes székben, megrögzötten bámulta a szintetikus lángot. Halottnak is nézhették volna, de fogatlan szájából hörgés hallatszott, és amikor enni adtak neki, kitárta a száját, mint egy nagy gyík. Most már volt egy védőszelleme, egy kicsi és sötét bőrű nő, aki gondját viselte.

És minden este, hirtelen, vékonyka hangján a nagynéni megismételte:

– Rendesek vagytok, hogy begyújtottátok a tüzet!

Szerencsére nem igazi tűz volt, mert a ház szinte izzott. A radiátorok éjjel-nappal forrtak, és a fiammorgallusnak, aki pedig szintén tüzes teremtmény volt, olykor fel kellett szállnia a kürtőn, hogy levegőt kapjon.

Levegőt kapni nehéz volt, még egy olyan szellemnek is, mint ő. A házat gyárak és utak vették körül, a levegő ólmos volt és piszkos, minden kéményből és kipufogóból gázok és mérgek szálltak. A fiammorgallus tudta, hogy a tűzifa füstje is mérgezheti a levegőt, de most olyan volt, mintha a pokol minden üstjének egyszerre gyújtottak volna alá. Így hát éjszaka nem ment már fel a tetőre, minek is, hiszen csillagok sem voltak már, amiket nézhetett volna. Az utolsó megmaradt gesztenyefán aludt, amelynek biléta jelezte a számát, és éppen gondozás alatt állt, mert beteg volt.

És napközben a fiammorgallus unatkozott. Mihez kezdhetett volna egy műkandallóval? Arra korlátozta tevékenységét, hogy a távolból köpködve meggyújtsa az apuka pipáját – ő úgyis annyira részeg volt, hogy észre sem vette –, és hogy kifényesítette a sárgaréz edényeket meg a haszontalan nyársat. Mígnem egy este egy csapat fiatal érkezett, Chris és Jessica barátai, és egyikük meglátott a falra akasztva egy régi, lyukas serpenyőt, és felkiáltott:

– Figyeljetek, csináljunk sült gesztenyét, gyújtsuk be a kemencét!

– Dehát már nem működik – mondta Teresa.

– De nem, de nem – súgta a fiammorgallus annak a fülébe, aki a javaslatot felvetette –, vágjunk fát és tüntessük el ezt a műcsúfságot, meglátod, milyen jól fogunk szórakozni!

Kimentek a garázsba, feldarabolták a régi székeket, szereztek papírt, újságokat, és különböző anyagokból kis máglyát raktak, és a fiammorgallus hiába mondta: nem így kell csinálni, higgadjatok le. Végül a papírral, alkohollal, bizarr fákkal rakott máglyát meggyújtották, az fellángolt, és azonnal ki is hunyt, míg végül a fiammorgallus kiszaladt, elemelt egy hasábot és lerakta az ajtó elé.

Amikorra egy lány győzedelmesen odaért egy zacskó gesztenyével, amely száz kilométerrel odébb termett, a fiammorgallusnak fújtatva, fahasábokat hordozva, rakást felforgatva sikerült egy tisztes tüzet gyújtania.

De jaj! Az egyik fiatalember elfojtotta, ahogy újabb tuskókat dobott rá, egy másik mindenfele szétterítette a parazsat, egy másik rátette a serpenyőt az élő tűzre, egy másik úgy sütötte a gesztenyét, hogy nem metszette be a héját, és azok úgy robbantak egymás után, mint a bombák. Jessica bedugott egy nyers krumplit a hamu alá, és az megégett, Chris megpróbált egy kolbászt sütni a tűzön, de elszenesítette.

A kürtő piszkos volt és rosszul húzott, és minden megtelt füsttel, amíg meg nem érkezett az apa, részegen és dühösen, és azt mondta:

– Honnan a francból vettétek ezt az ötletet, oltsátok már el azt a tüzet!

De addigra már szinte mindenki részeg volt, leitatták az öreg, halálra vált nagynénit is, félig sült gesztenyét ettek, meg kolbászcsonkot, és a tűz kialudt.

A fiammorgallus próbálta újraéleszteni, aztán kimerülten felment a tetőre pihenni.

Nézte a házakat körös-körül, és azt gondolta: milyen furcsák az emberek.

Mennyi mindenük van most, amijük régebben nem volt. Nem tudnak ellenállni a dolgoknak, de úgy látszik, mintha nem szeretnék őket. Visszasírják a régi dolgokat, de nem tudnak mit kezdeni velük, nem ismerik sem a történetüket, sem a fájdalmukat.

Nehéz segíteni az embereket.

És sok-sok évre elment, egy olyan távoli és magányos helyre, hogy azt le sem lehet írni: egy kőkandallóba egy viharvert szigetre.

Tíz év múlva visszatért.

A ház szinte láthatatlan volt, sok más épület közé szorítva. Teljesen körbevette egy kovácsoltvas kerítés, és belül két fekete, ádáz kutya védte, akik megérezték közeledtét, és ugatni kezdtek.

Felmászott a tetőre, ahol egy nagy, kerek antenna állt, mint egy hatalmas serpenyő. A kéményt lezárták, a kürtőt befalazták.

Bemászott egy ablakon.

A konyhát felújították, két kis szobára osztották. Neonfény világított meg egy hamuszín szőnyeget. Ott, ahol egykor a kemence ragyogott, most egy képernyő volt, és a képernyőn egy nagy tűz, egy egész lángoló hegy.

A fiammorgallus tudta, hogy azt a valamit televíziónak hívják, de soha nem látott még ekkorát, ilyen színekkel. A lángok egészen valóságosnak látszottak. Kedve támadt egy vödör vizet fogni és eloltani őket. A fiammorgallus megértette, hogy azt a tüzet emberek gyújtották, de nem azért, hogy melegedjenek.

Aztán a kép megváltozott, és egy kandalló tüze jelent meg, és néhány személy, amint arról beszélgetnek, mennyire szép is volt az egykori családi tűzhely.

A fiammorgallus észrevette, hogy a televízió be van kapcsolva, de a ház jéghideg, mintha már jó ideje nem fűtötték volna. És a gyér világításban három embert látott a képernyő tüze előtt ülni.

Az őskori nagynénit, aki már szinte teljesen múmiának tetszett, vagy egy papírmasé bábunak, a megöregedett Teresát és a hordónyira hízott apát, csálé szájjal.

Mivel nem tudott mást tenni, a fiammorgallus verseket kezdett faragni, fújtatott és sivított, és meleg hullámokat meg szikrákat dobált. Ébredjetek, akarta mondani, visszajöttem.

De közelebb érve látta, hogy azok hárman mozdulatlanok, kifejezéstelenek.

És olyanok azok ott a képernyőn is, a kályha tüzéről beszélnek, de látszik rajtuk, hogy tettetik, hogy nem ismerik sem a történetet, sem a fájdalmat, és valóban, a végén az egyikük egy olyan likőrt reklámoz, amelyet abszolút egy öreg kemence tüze előtt kell inni, még ha nincs is kemencétek.

Akkor a fiammorgallus, aki szellem volt, és érezte más szellemek jelenlétét, megértette, hogy mind kihunytak. A házban lakók és a képernyőn lévők jó ideje kihunytak.

Felmászott az antenna vezetékén, mint egy elektromos borzongás, árral szemben, keresztülutazva rengeteg országon.

Aztán a tetőről lenézett a városra. Minden megváltozott. De nem érezte öregnek magát: a szellemek, akár a fák, átalakulnak, nem öregszenek. Nagy lángcsóvát vetett az ég felé, mintha kiáltana. Messziről egy lángcsóva válaszolt neki.

És a fiammorgallus elrepült az éjszakába, égő lelkeket keresve.

Az volt az utolsó alkalom, hogy láttam egyet.

 

 

Pál Judit fordítása

 

 

Forrás: Polísz, 2014. 154. szám

 

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap