Stradivari

Jászter Zoltán, p, 08/04/2017 - 00:15

     A kisfiú a tűzhely mellett ült. A nagyapja krumplit sütött. Alaposan kiválogatta a legszebbeket a kosárból, megmosta, azután hozzáértően, egyesével berakta a krumplikat a blóderbe. A finomra sült krumpli az illatával betöltötte, nemcsak a konyhát, de az egész főutcát is. Azért is, mert akkoriban a nagyapák egyebet sem csináltak esténként, csak krumplit sütöttek az unokáiknak.

       A nagymamák sem tétlenkedtek. Ők készítették mindig a főfogást. Együtt volt a család, és mi ezt nagyon élveztük. A Szabó családot is a Kossuth rádióban. Meg Amerika Hangját. Bár ez utóbbit nem nagyon értettük a csikorgó, berregő, furcsa zaj miatt, amely valami technikai hibából kifolyólag, csak a nagyszülők kedvenc adóját zavarta. Mégis ez volt a legfontosabb esemény esténként. Ekkorra már a krumplit is megettük, és az edényeknek sem volt szabad lármázniuk többé, mert akkor a nagymamák kikaptak.

     Nagyon kellett figyelni, és az egyik adásban végre nekünk is üzentek az óceánon túlról: „Pulika üdvözli nagymamát a Rózsa utcában, jól vagyunk. Anyukáék ne aggódjanak, Dezső bácsi még nem halt meg.” Nagyapám azt mondta, hogy a nagymama félreértette, mert Micike nem is mondta azt, hogy „még nem halt meg”. Mert az csúnya dolog lenne, és úgy esne le másoknak a hír, hogy anyukáék a halálát várják az amerikai bácsikának. Pedig nem is. 

  Kisfiúként, az öregeket hallgatva, furcsa képeket festett az életről a gyermeki elme. Például, amikor arról beszélgettek a nagyapák egymás között, hogy „korábban, ez is, meg az is analfabéta volt a faluban”, akkor a kisfiú azt gondolta, hogy csakis egy különleges hangszerről lehet szó, az „analfabétáról”. Egy olyan hangszerről, amelyen régen sokkal többen játszottak, mint már most, az ő életében. Ilyesféle beszélgetés után történt, hogy a nagyapa kikísérte a barátait, majd amikor visszatért a házba, akkor a kisfiú bizalmasan a karjai közé férkőzött, és arról faggatta az idős embert, hogy hol lehetne beszerezni azt a fura hangszert, mert ő, bizonyisten, megtanulna az „analfabétán”.

     Máskor meg más vendégek tértek be a nagyszülőkhöz. Egyvalaki biztosan különbözött a többiektől. Nem is csoda, hiszen Hermina néninek már a neve is isteni eredetű volt. A kisfiú valahol kiolvasta, hogy a herminonák, az ősgermán nép egyik törzse volt. Isten fiainak tekintették magukat. És mire nem képesek ezek az isten fiak. Hermina néni, ahányszor eljött a nagyszülőkhöz, csak beszélt meg beszélt, és szavai emberfeletti képességekről árulkodtak. Annyi sok mindent tudott mesélni, hogy soha nem volt rá elegendő még a hosszú téli este sem, hogy mindent alaposan deklaráljon. Nagyon igyekezett mindenkiről, mindent elújságolni. Ha például senki nem tudott arról, hogy valaki teherbe esett a hajadonok közül, akkor ő már azt is tudta. Nem volt előtte rejtély. Azt beszélték, átlátott a falakon is.          Hát ezért is jó ismeretet szerezni, meg könyveket olvasni, mert azokból legalább megtudhatjuk, hogy egyeseknek közöttünk isteni eredetük van. Különben az ember összezavarodna. Persze ő sem tudott mindent. Például, ha azt kérdezték tőle, hogy miről beszélt vasárnap délelőtt a pap a templomban, azt már nem tudta ilyen alapossággal elmondani, csak azt ismételgette, hogy szépen beszélt, meg hogy mindenki sírt. De, hogy miért sírtak, arra soha nem emlékezett. Pedig nagyon tehetséges asszony volt. Igaz, az ember nem jeleskedhet mindenben. Még a herminonák sem. Ez azzal is magyarázható, hogy a lényegi információ kiszorítja az elméből a kevésbé fontosakat.

     A nagyszülők fellélegeztek, amikor végre késő este az asszony tovább ment. Valahányszor kilépett az ajtón, az olyan volt, mintha magával vitte volna az egész világot. Hogy a hátán e, vagy maga előtt hengerítve, azt a kisfiú már nem tudja, de arra nagyon élénken emlékezik, hogy mennyire sajnálta azt a szegény asszonyt. Mondta is, „milyen nehéz lehet ennek a néninek, ennyi mindent tudnia”.

     Nagymama személyes tárgyai meg voltak jelölve. Mindegyiken ott volt a monogramja. Még a fakanalakon is. Remekműveket készített velük a konyhában. Stradivari bánt ilyen jól a szerszámaival, a legjobb nevet kivívva magának a szakmában. Nagymama szívesen játszott a fakanállal azután is, hogy a cselédség már csak látogatóba járt be hozzá. Ilyenkor szokása volt hellyel kínálni a vendégeit és valami finomsággal megvendégelni őket. Ínycsiklandozó étel csodákat hozott létre, amelyek fogyasztása visszaröpítette az embert a békebeli világba. Ma csak az emlékkönyvén keresztül érzékelhető az a bizakodó nyugalom, amely azokat jellemezte, akik már a Nagy Háború előtt is éltek. Szerencsére sikerült egy tejescsuporban elrejtenie dédnagyapa feljegyzéseivel együtt a könyvecskét, mielőtt a beszpeka beállított az udvarukra és elvitték a berendezés nagy részét egy vörösre festett szekérrel az ideiglenes községházára. Amely bútorokra csak rá mutatott a lenin sapkás férfi, azokat a bútorokat elszállították. A családtagok ökölbe szorított kézzel, némán álltak és nézték, hogyan fosztják meg őket a múltjuktól.

      A nagymama emlékei között lapozgatva, az Ardai hegyen szerzett gyermekkori élményeit találom. Kislány korában a nagyanyja és a nagyapja gyakran elvitték magukkal oda, hogy begyűjtsék a termést, vagy időnként hozzanak haza valamennyit a pince őrizete alatt álló termésekből.

    Szüretkor a gyerekek nagyon élvezték a sürgést forgást, a sok ember lótás-futását, akik a termés begyűjtésén dolgoztak. Legtöbbször a Kárpátok hegyeiről jöttek béresek, ahogyan akkoriban ők emlegették: „Egy szekér oroszt hoztak le.” Miközben főtt az étel, a gyerekek komoly megbízatást kaptak. Az ő feladatuk volt a munkásokban tartani a lelket: „Puttonyos, puttonyos, fől az ebéd fől a hús” − kiáltozták. Amikor elkészült az ebéd, akkor meg azt, hogy: Puttonyos, puttonyos, kész az ebéd kész a hús”.

     Valahányszor ellátogattak az Ardai hegyre, rendszerint ott is aludtak a pincéjükben, amelyet téli körte, alma és a szőlő illata töltött meg. A Mama, – így hívta mindenki a nagymama nagymamáját, – annyira szerette a nagyméretű asztali Bibliáját, hogy azt oda is magával vitte. Amikor esténként, lámpafénynél befejezte az olvasást, gondosan bezárta a nagy könyvet, majd szokása szerint magához ölelte és megcsókolta a Bibliáját. Nyugalmas évek voltak. Édesen szenderedtek álomba az emberek. A gyerekek álmukban sem szűntek meg futkosni a hegyoldalakon.

     Egyik reggelen, amikor felébredtek és felhajtották a szalmazsákot, amin aludtak, két házikígyó feküdt az ágyon, akik egész éjszaka ott szenderegtek házigazdáik melegében és hálából oltalmazták vendéglátóikat. Látványuk nem lepett meg senkit akkoriban. Elzavarni még csak megtehették, de megölni semmiképpen nem, mert az balszerencsét hozott volna a ház urára. Úgy tartották, hogy minden háznak megvan a maga fehér, házikígyója. Csak melyik hol él. Lehet a falban, de az is lehet, hogy a küszöb alatt. A lényeg, hogy mindenkinél ott rejtőzik valahol a telken.

     Amíg az öregek éltek, velük élt egy tisztességesebb világ is. Legtöbb esetben az igen, igen volt, a nem pedig… Legalábbis így mondják. A nagy könyv lehetett az oka? De hát napjainkban sokkal többen olvassák, meg aztán az „analfabétán” is kevesebben játszanak már. Olyan fogalmak, mint vadházasság, különélés, válás, nem nagyon voltak divatosak mifelénk. Persze akkor is viccelődtek egymással az emberek. A legmókásabbakat meg mindenki ismerte. Rájuk sem hederítettek, mert tudták, hogy komoly baj nem származhat abból, ha éppen meg is teszik azt, amit gondolnak. Ráérős küszködés volt az élet, jól érzékelhető necc burokban és a tudatlanság ébren tartása, akkor is jó kezekben volt. Időnként kisiklott a burokból valaki, majd kis idő elteltével önszántából visszaesett, miután mostoha körülmények között találta magát, az addig annyira áhított ismeretlenben. A visszacsúszás csak idő kérdése ma is, és a képzeletvilág tulajdonosa felszabadultan, önvédelemből visszazuhan.

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap