Sütő András: A csendháborító

Szerkesztő A, v, 09/30/2018 - 00:07

 

 

 

 

     Igen, itt csend volt mostanáig. A Hargita tudvalevőleg hallgat, tövében a Sikaszó még annál is csöndesebb. Közelemben a Bakó-pataka mondikál, de gügyögő hangját sűrű lombok isszák föl; partja mentén, kart karba öltve, zöld nagyestélyiben sorakoznak a fenyők, mintegy védelemképpen; táncra kérik föl, aki a patakon átlépne – megzavarni valamiképpen a kicsi ház lakóját.

     Aki most – kötelességei és hajlamai között ingadozva – éppen drámát szeretne írni, de képzeletét elragadták a pisztrángok. Színes, csöndes tollászkodás ez is az emlékek mogyoróbokrai között, de nagy hirtelenséggel abba kell hagyni, mert ijesztő csaholással farkastermetű juhászkutya ront ki az erdő sarkából, majd azután még egy, és percek múlva föltűnik a harmadik is. Fel s alá nyargalnak a ház előtt, majd megállapodnak az ablakom alatt, és ugatnak veszettül, mintha vaddisznót, medvét sejtenének, s épp az én szobámban.

      Valahonnan a padlásról rémülten ereszkedik alá az unokám:

      – Nagytata, vegyük elő a puskát! Meg vagyunk támadva!

     A gyermek úgy nézi: farkasok rohantak meg. Hiába szól a magyarázat, miszerint a farkasnak nincsen kolonc a nyakában, és nem elegyedik el békén szakállas kecskékkel, amelyek változatos mekegés közben ugyancsak elözönlötték a füves-bokros martot, s mintha csak hadifogságból kerültek volna elé, rágnak le mindent, ami elérhető. A kétarasznyi frissen ültetett fenyőfácskámat is.

     – Ez már több a soknál! – A feleségem seprűt ragad, de megtorpan az újabb látvány előtt.

     A juhok is megérkeztek. Nagy sereg gyapjas kórista fújja a bánatát. Fölverve búval az egész ház, az egész környék immár. Jól tudjuk: ősszel, szénahordás után mindenütt szabad itt a legeltetés, de a ház közvetlen környékén ezt megúsztuk mostanáig; e pillanatig, mikor is törhetjük a fejünk: honnan zúdult ránk ily nagy hirtelenséggel ez a kalamitás?

     – Né, itt a gazda is! – kiált az unokám.

     A juhnyáj mögött valóban föltűnik a pásztor. Jobb kezében hatalmas fütykös, a bal hóna alatt szorongat valamit, s a nyelve alatt is tán falevelet, azzal füttyöget, miközben ünnepélyes léptekkel közeledik a lépcsőfeljárathoz. Valóságos püspöki bevonulás – ez mindjárt fel fog bennünket szentelni.

     Kivonulunk mindahányan a teraszra.

     A kamasz székely püspök füttyent, komondorai elnémulnak, kecskéi abbahagyják a mekegést, juhai a szomorú bégetést. A kolompok szólnak csak a berbécsek nyakán. Az ő ministránsai.

     Arcunkon a meglepődés áhítatformát ölt, a gumicsizmás, vadászkalapos ifjú némán felénk bólint, majd pásztorbotjával koppintva megindul a lépcsőn fölfelé. Úgy jön, mint akit sóval és kenyérrel illik fogadni.

     – Jó napot adjon az Isten!

     – Adjon, de így, ezzel a sok mekegéssel? És csemeterágcsálással?

A legényke zavartan elmosolyodik, és azt mondja:

– Én csak így jöhetek. A kíséretemmel.

– Mi jót hoztál nekünk?

     Ez már nehezebb kérdés. Istenem, mit is kell ilyenkor mondani? A botját falnak támasztva, hóna alól kézbe veszi a kemény fedelű irkát, nézegeti, forgatja, majd felém nyújtja. Vége a püspöki tartásnak. Kissé meggörnyed, a tekintetében gyermeki félszegség, tán csöppnyi könyörgés is. Bocsánatot, megértést könyörgő riadalom. Nyűtt vadászkalapját a baljával hátratolja, mély lélegzetet vesz, és bevallja bűnét:

     – Verseket hoztam. Hogy András bácsi elolvasná…

     S azzal fordul is, nehogy szeme láttára nézzek bele az irkába. Megy, mint aki véleményt mondott máris a világról. Elvonul vele a kutyafalka, a juhsereg, a kecskegaliba.

     Csönd van újra. A hargitai pásztorlegényke verseit olvasom. Igen-igen zsengék; véres-verejtékes küzdelem mindahány az önkifejezéssel. Szakmai körökben elutasíthatóak, ironikus szerkesztő a nyelvét is fenheti rajtuk. Árva bolyongással keresik itt egymást a szavak, s amiként egyik a másikkal kínrímben találkozik, csak épp összenéznek: mit keresel te mellettem? Itt-amott mégis összemelegednek, s egy titkon álmodozó kamaszlélek rezdüléseit közvetítik. Kinek? A havasi legelőn elképzelt ismeretlen olvasónak, akit melegséggel tölt el a puszta felismerés: íme, a kis bojtár anyanyelvünk jelzői, igéi fölött mereng, hogy valamiképpen hírt adjon önmagáról. Biztatom is őt magamban: írjon, gyötrődjék csak a szavakkal. Szellemi ruházata fényesedik tőle.

     A hargitai székely fiúcska példáján fölbuzdulva most azt mondanám, ha lenne kinek: minden magyar egyetlen mondatot bár – írjon le minden reggelen. Vagy lefekvés előtt. Költői penzumként.

     Szellemi tornaként, a nyelvünk gerinccsigolyáit kínzó meszesedés ellen.

(1982) 

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap