Sütő András könnyű álma

Doma-Mikó István, v, 06/17/2018 - 00:11

Sütő András könnyű álma

 

 

1990 tavaszán a japán NHK állami televízióban a marosvásárhelyi pogrom dokumentumfilmjeinek szövegét fordítottam. A híradó munkatársa szavanként, mondatonként futtatta a filmet, amiből egy román nővel a román és magyar nyelvű szónoklatokat, bekiabálásokat ismételtük meg japánul. Az így összeállított szövegek kerültek azután a híradóba feliratként. A román televízió célzottan szelektált felvételeit a nő úgy magyarázata, mintha a pogrom a magyaroktól eredt volna. Az igazság bizonygatásával legalább annyit elértem, hogy az elbizonytalanodott japánok adásban közös felelősségű incidensként kommentálták a magyarverést.

Felháborodásomban anyagot gyűjtöttem a cáfolathoz, s ebben segítségemre volt az erdélyi származású Cselényi László. Dokumentumfilm-rendezőként rejtett kamerával örökítette meg a felheccelt vidéki románok Marosvásárhelyre szállítását, a fegyverosztást, és amit botokkal, husángokkal a békés magyarok körében műveltek. Néhány fotón feltűnt Sütő András nemzeti írónk véresen, kifolyt szemmel, zúzott karján és törött bordáin véraláfutásokkal. Kimondatlanul is tudjuk, mindezt valamennyiünknek, nekünk, magyaroknak szánták. Mi, akik a távolságok miatt csak szemlélői voltunk az eseményeknek, lelkiismeretünkre vagyunk utalva, mennyit és hogyan veszünk magunkra belőle.
 

Az emigrációban biztattak, keressem meg Sütőt, és közösen tudatosítsuk a japánokkal a történteket. Ehhez egy titkos telefonszámot is kaptam, egy amerikai magánlakásét, ahol a szemoperációra váró nagybeteg író meghúzta magát.

Sütő az erdélyi és az egyetemes magyar irodalom legendás alakja volt. A magyar nyelv megmentéséért vívott harcáért őt és családját a román hatóságok évtizedekig folyamatosan üldözték. Megtörni azonban soha nem tudták. Írásait 1980-tól Romániában indexre tették, s egy évtizedig csak Magyarországon jelenhettek meg. Legjelentősebb könyve a gyönyörű magyar nyelvezettel írt Anyám könnyű álmot ígér. Sütő több évig együttműködött a magyar Nemzeti Színházzal. Az Advent a Hargitán c. nagysikerű darabja Sinkovits Imre főszereplésével az erdélyi magyarságra irányította a figyelmet, s a két ország kapcsolataiban nagy vihart kavart.
 

A háziaknál egyelőre csak hogyanlétét kívántam tudakolni, és biztosítani szeretetünkről, aggodalmunkról. Ám amikor Sütő meghallotta, hogy Japánból keresik, maga vette át a kagylót. Már az első mondatoknál meghatott hatalmas lelkiereje, amellyel kínzó fájdalmait leküzdötte. Beszédét ugyanolyan pontosan fogalmazta, mint a regényeit. Ahogy mondja, akár ki is nyomtathatnánk. Még a csak írásban használatos „s” kötőszót is kiejtette: „…vonultunk, s jöttek a románok…”.
 

 - A hangod után ítélve te vagy a fiatalabb, szólíts Andrásnak.

 - Először talán megkérdezném, hogyan érzed magad?
 
- A körülményekhez képest jól, ha egyáltalán mondhatom erre az állapotra, hogy jól vagyok. Már nincsen lázam, nincs fertőzés.

- Hallottam, mi történt a szemeddel...

- Hát igen, ne kerteljünk, a szememet kiverték, és egyértelmű, hogy már soha többé nem fogok látni vele. Rövidesen operációra megyek, de csak azért, hogy a szemgolyót megmentsék. Zavarna, ha egy üreg maradna a helyén.
 
- Hozzáértő orvos végzi az operációt?
 
- Egy amerikai japán professzor, aki állítólag legjobb a szakmában.
 
- Bízhatsz benne! A japánok keze ügyes, finom munkában kiváló. Ha nem illetlen, egyszer majd szeretnék kérdezni a történtekről is.

- Kérdezz csak, nyugodtan. Erről beszélni kell, nekünk nincs takargatnivalónk. Ismerkedjen a világ a román demokráciával.

Március 14-én a Vatra Romanesca (Román Tűzhely) nevű szélsőséges nacionalista szervezet stratégai gyűlést tartott a másnapi magyar ünnepségek megakadályozására.

Március 15-éről a békés egymás mellett élés és a kölcsönös megbecsülés szellemében kívántuk megemlékezni. Még a románok nemzeti költője, Balcescu szobrát is meg akartuk koszorúzni. A feldühített románok azonban a békésen ünneplő magyarokat megrohanták, koszorúinkat széttépték, egy társunkat megverték, a Petőfi-szobrot pedig megrongálták. A város utcáit elárasztották a vidékről odaszállított őrjöngő falusi nacionalisták. Botokkal, fejszékkel, vasvillákkal felfegyverkezve törték-zúzták a magyar feliratú üzletek kirakatait és berontottak a lakásokba. A rendőrség mindezt ölbe tett kézzel nézte.

17-én mi, a Romániai Magyar Demokrata Szövetség vezetői a kialakult helyzet okán a Bolyai-tetőn üléseztünk, amikor ránk törték a székház ajtaját. A padlásra menekültünk, eltorlaszoltuk a feljáratot, és kődarabokkal dobáltuk azokat, akik ránk akarták gyújtani az épületet. Ceauşescu diktatúráját túlélve megdöbbentő volt a „szabad Romániában” magyar származásunkért életveszélybe kerülni. Fenyegetettségünk olyan mértékű volt, hogy a halálra készülve írásba foglaltuk a jelenlévők neveit. A rendőrség és katonaság által tétlenül szemlélt állapot egészen estig tartott. Akkor Ioan Judea ezredes felszólított bennünket, hogy békével távozzunk otthonainkba. Többször ígéretet tett, személyesen nekem is, hogy megvédenek bennünket az atrocitásoktól, garantálja sértetlen hazatérésünket. Ezzel szemben, amint kiléptünk az épület védelméből, a feldühített, bunkókkal, vasrudakkal felfegyverzett tömeg lerohant bennünket. Történt mindez az ezredes és emberei szeme láttára. A támadók elsősorban engem kerestek, s a heccelők többször útbaigazították őket. Agyba-főbe vertek, s még akkor sem kíméltek, amikor a földön hevertem ájultan, vérbe fagyva. (Utólag megtudtam, hogy másnap folytatásként a két etnikum között hat halálos áldozatot és több mint 300 sebesültet követelő összecsapás történt. D-M.) Engem helikopterrel Bukarestre, majd Magyarországra szállítottak. A kórházban tudtam meg, hogy a kivert szememmel többé soha nem láthatok.

- Meggyűlölted a románokat?

- Senkit nem gyűlölök csak azért, mert román. A történtekért a vezetőiket okolom, akik ezeket az egyszerű embereket módszeresen és szervezetten félrevezetik. Körlevélben híresztelték, hogy Erdély visszavételére készülünk, s ehhez a magyar hadsereg felsorakozott a határon.

- Minden magyar nevében szégyellem, hogy nem tudtuk megakadályozni ezt a gyalázatot. Hogyan kívánod folytatni az életedet?

- Először is, most megoperálják a szememet, és pár hétig biztosan lábadozok. Azután folytatom a munkámat. Aggódom, miképpen tudok majd fél szemmel olvasni és írni.

- Hol fogsz élni?

- A marosvásárhelyi otthonomban.

- Visszatérsz?

- Hát, persze. Erdélyi író vagyok, ott a helyem. Nem hagyhatom magára azt a kis magyarságot.

- Újra veszélybe kerülnél. Nem lenne jobb mégis Magyarországra költözni?

- Nem, azt nem tehetem, már így is sokan áttelepültek. Rám pedig figyelnek. Hitüket vesztenék, lavinát indítanék. Menekülésben én leszek az utolsó.

- Visszavonulsz-e a politikától?

- Fel se merült bennem, ott folytatom, ahol abbahagytam. Szükség van rám.

- Nem félsz?

- Relatív, mit nevez félelemnek az ember.

Sokáig beszélgettünk még. Az volt az érzésem, szeretné elterelni saját gondolatait. Beolvastatta a Tőkés Lászlóval készült riportomat, beszéltetett Japánról, a munkámról.

- A japánok hazaszeretetét kellene bemutatnod. Arról miért nem írsz? A magyar fiatalságnak szüksége van a jó példára. Megadom neked a lányom budapesti telefonszámát. Tudod, ő Cselényi felesége. Náluk találkozhatunk, ha Magyarországon jársz. Persze, felkereshetsz, vagy felhívhatsz Marosvásárhelyen is, de vigyázz, mert a házamat és a telefonomat lehallgatják.

- Még mindig lehallgatnak?

- Eddig se Ceauşescu ellenőrzött személyesen, hanem a Securitate. Ő meghalt, a titkosrendőrsége él tovább. Bizony, sok hasznát vennénk egy „poloskairtónak”.

Amikor marosvásárhelyi otthonában hívtam, örömmel újságolta, hogy a műtétje jól sikerült, és már dolgozik. Persze, tudtuk, lehallgatnak bennünket, ezért ezernyi trükkhöz folyamodtunk a beszédben. Mestere volt a „virágnyelvnek”.

Aztán egyszer csak igazi örömhírt közölt. Pontosabban, arra buzdított, hogy látogassam meg a lányáékat Budán. Tudtam, ez azt jelenti, találkozunk. Dátumot óvatosságból nem említett, de egy magyarországi telefonhívással azt is pontosítottam.

A budai többlakásos kertes ház kapuját ő maga nyitotta. Sütő András olyan volt, amilyennek a médiából ismertem. Jóképű, életvidám, már nyoma sem látszott rajta az életét beárnyékoló tragédiának. A háziak kávéval kínáltak és rögtön magunkra hagytak. Kedves volt, közvetlen, tudott az emberekkel bánni. Elsőként az állapota felől érdeklődtem.

- Látod – húzta félre pillanatra a foncsorozott szemüveget – maga a szemgolyó megmaradt, sértetlennek látszik, csak éppen nem látok vele. Az a baj, hogy most már a másik szememmel is egyre kevésbé.

- Helyreállt-e a nyugalmad? Nem bántanak a románok?

- A magyarok sokat törődnek velem, a románok meg… nem mondhatnám, hogy szeretnek, de békén hagynak. Se atrocitás, se fenyegetés nem ért az óta.

Beszélgetésünk alatt többször telefonhoz hívták. Egyik alkalommal feszülten hallgatott, csak az arca tüzesedett. – Provokáció! – kiáltotta olyan hévvel, hogy összerezzentem – A történteket azonnal, tanúk jelenlétében foglaljátok írásba!
 

- Bocsáss meg – szabadkozott utána –, teljesen kihoztak a sodromból. A román politikusok megint trükköznek.

- Aktívan politizálsz még?

- Erdélyben az emberek évszázadok óta kénytelenek politizálni. Az írástudók vállára, pedig külön súly nehezedik.

- András bátyám! A marosvásárhelyi pogromról tévhitek keringenek Japánban. Egy erről szóló írásodat szívesen lefordítanám japán nyelvre és kiadnám. Furcsán csillogott a szeme, és egy pillanatra elfordult.

- Köszönöm. Ez nagyon megható. A munkatempóm a látásom miatt lelassult. Amíg a könyvemen dolgozom, újabb írásra nem gondolhatok. A lehallgatásom történetéről vannak jegyzeteim. Eljuttatom Magyarországra, majd onnan kiküldik neked. Romániából hiába is próbálnék bármit feladni Japánba.

Az írást azonban – bár nála és a megbízottnál gyakran sürgettem - évekig hiába vártam. Azután Szovjetunió megszűnése és az azt követő világpolitikai események eltemették a marosvásárhelyi pogrom aktualitását Japánban.
 

1995-ben a Tokiói Magyar Nagykövetségtől meghívót kaptam Sütő András estjére. A zsúfolásig telt kultúrteremben az MSZP-delegált nagykövet mutatta be az akkor 68 éves írót. András bátyám bizonytalan tekintettel méregette a széksorokat, amelyekből a messzebb lévőket érezhetően alig látta.

Kezdetben a könyveiről feltett kérdésekre válaszolt. Azután a hallgatóság között kisebb vita kerekedett arról, hogy a magyar és japán nyelv valóban annyira nehéz és megtanulhatatlan-e, mint sokan állítják. Élvezettel hallgatta a japánul is jelentéssel bíró magyar szavakat: a „róka” folyosót jelent, a „rokka” csomagmegőrzőt, a „kasza” esernyőt, a „buta” disznót és így tovább.

A hallottak lázba hozták. Már ő kérdezett. Egyre jobban érdekelte az állítólagos magyar-japán rokonság. Íróként pedig felhívta a figyelmet a magyar nyelv szépségeire és a fogalmazás pontosságára. Magyarázatai nem nélkülözték az életből vett humort sem:

- A Székelyföldön megszólítottam egy öregembert: „Bátyám, tudja, hol van a posta?” „Igen, tudom”- válaszolta az öreg, és továbbment. Neki volt igaza, mert a kérdés feltevésében volt a hiba.

A rendezvény után kifelé menet megszólítottam: - András bátyám!

- Nahát! Mikó… Mikó István! Jól vagy? Örülök, hogy eljöttél. Gyere, a partin beszélünk!

- Csak az előadói estre kaptam meghívót. A partira főleg balosokat invitált a nagykövet.

- Sajnos – súgta –, itt én is csak vendég vagyok, nem hívhatlak be. Majd beszélünk telefonon.
 

Persze, még sokszor beszéltünk, s annak ellenére, hogy lehallgatták, már szinte mindent kimondtunk. Még a japánból küldött írásaimat is - bár késve - megkapta. Romániában a helyzet konszolidálódott. Az utazásai időpontjait azonban továbbra is Cselényiéken keresztül tudatta velem. 2001 januárjában újra találkoztunk.
 

- Nahát – forgatta kezében az ajándékba kapott diktafont –, te meg honnan tudtad, hogy éppen ebben szenvedek szükséget? Sajnos, már az ép szememmel is alig látok. Ahogy az olvasásról, úgy a kézírásról is fokozatosan le kellett mondanom. A könyveimet Évának, a feleségemnek tollba mondom, ami meglehetősen körülményes munka. Ez a kis szerkezet majd megkönnyíti a munkánkat.

- Szerencsésen utaztál?

- Szerencsésnek nem nevezném, inkább fölöttébb szomorúnak. A barátom temetésére jöttem gyászbeszédet tartani. Meghalt Sinkovits Imre, a Nemzet Színésze. Gyakran mondtuk egymásnak: „Halj meg hamar, testvér, és élj sokáig!” Lám, ő már megtette. Milyen mulandó az élet! Tele volt tervekkel, életerővel. A legjobb magyar férfiszínész volt. Az ő előadásában egy szimpla „a” betűnek legalább hatféle hangzása volt.

- És te jól vagy, András bátyám?

- Ahogy vesszük. - legyintett - Érzem a kort. Évente 1-2 alkalommal jövök Magyarországra orvosi kezelésre. Most már az utazások is nagyon fárasztanak. Hosszú autóút, és onnan még vonattal. Majdnem egy egész nap, mire Marosvásárhelyre visszaérünk.

- Sajnálatos, hogy nincs Nemzet Írója elismerés. A magyar kultúra prominenseit az irodalom terén is kiemelten fel kellene karolni. Illene, a magyar kormány minden segítséget megadjon neked az íráshoz, másra ne is kelljen gondolnod. Úgy még a kávédat is más kavarná, hogy minden drága percet alkotással tölthess. Hány újabb könyvet, drámát nyerne ezzel a nemzet? Sajnos, a magyarok mindig késve döbbennek rá legjobbjaik valódi értékére.

Rosszkedvűen ingatta a fejét. Bizonyára az idejét rabló szükséges, de jelentéktelen ügyekre gondolt. Meg a terveire. Mennyi valósult meg, vagy bukott el az üldöztetés, a kishitűek gáncsoskodása és a mindennapi apró kötelességek miatt?

- A románok? – próbáltam másra terelni a gondolatait.

- Nem foglalkoznak már velem. Sokat változott a világ, megyünk Európába. Nem tartanak már az erdélyi magyarságtól, sikerült megosztaniuk. Lépésről lépésre szorítanak ki bennünket ősi földünkről.

Következő találkozásunknál az arcán rózsaszín pír jelezte lappangó betegségét. A kerti virágokban gyönyörködtünk, s közben nagyon komolyra fordult a társalgás. Talán megérezte, hogy nem lesz több alkalom ellátni engem útravalóval. Olyan belső tűzzel beszélt, hogy szinte égetett.

- Olvastam a kamikazekről szóló írásaidat. Micsoda elszánt, hazaszerető emberek! Jó ez az irány. Írjál róluk egy teljes könyvet. Vedd úgy, a nemzet érdekében. Ugye megteszed?

Kényszeredetten rábólintottam. Felidéztem az életben maradt 80 éves repülősökkel készült riportjaimat. A régi kifejezéseiket szinte szavanként kellett modern japánra fordítani. Egy százoldalas könyv összeállítása évekbe kerülne.

Telefonon még sokszor beszéltünk. Bűntudattal lapítottam ahányszor szóba került a  kamikaze-könyv. Persze, soha nem hagyta ki.

A Nemzet Írója – ahogy magamban neveztem – 2006-ban, 80-adik életévében hunyt el. Levelét, jegyzetét, írását forgatom a kezemben, csakúgy, mint Wass Albertét. Nemzetünk "nagy öregjei" láncszemként adták tovább nekünk a kincseket. Rajtunk múlik, porosítjuk-e, vagy szintén továbbadjuk. Lassan érő gyümölcsként a napokban rászántam magam a kamikaze-könyv megírására. Ha a japán hazaszeretetről szóló írásom egyetlen magyarnak példával szolgál, Sütő Andrásnak köszönje!

Tokió, 2010. február

 

Megjelent:  
Az Erdélyi Sólyom jelenti (könyv) 2010 

 

 

Magyar Irodalmi Lap 

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap