Sza­kács Ist­ván Pé­ter: „...egy­szer­re csak ér­ted üzen az erdő”

Szerkesztő B, k, 10/29/2013 - 00:10

 

 

 

 

Sza­kács Ist­ván Pé­ter: „...egy­szer­re csak ér­ted üzen az erdő”1

 

A transzszilvanizmus táj­szem­lé­le­te Wass Al­bert epi­ká­já­ban

 

A transzszilvanizmus ide­o­ló­gi­á­ja ön­meg­ha­tá­ro­zás­ként, kö­zös­sé­gi és mű­vé­szi hit­val­lás­ként, er­köl­csi ká­non­ként és cse­lek­vé­si stra­té­gi­a­ként az el­ső vi­lág­há­bo­rút kö­ve­tő­en kez­dett hat­ni az er­dé­lyi ma­gyar­ság kö­ré­ben. Előbb lí­rai hang­sze­re­lés­ben szó­lalt meg áprily La­jos, Reményik Sán­dor és Tom­pa Lász­ló, a he­li­ko­ni tri­ász köl­té­sze­té­ben (1919), majd tett­re kész­te­tő fel­hí­vás­ként fo­gal­ma­zó­dott meg a Kós Kár­oly, Zágoni Ist­ván és Paál Ár­pád ál­tal szer­kesz­tett Ki­ál­tó szó cí­mű röp­irat­ban (1921), ittmaradásra, ér­ték­te­rem­tés­re és ön­épít­ke­zés­re biz­tat­va a tör­té­ne­lem tek­to­ni­kus moz­gá­sa ál­tal az anya­or­szág­tól el­sza­kadt er­dé­lyi ma­gyar­sá­got. Egy év­ti­zed táv­la­tá­ból Kuncz Ala­dár Az er­dé­lyi gon­do­lat Er­dély ma­gyar iro­dal­má­ban cí­mű ta­nul­má­nyá­ban (1928) fog­lal­ta ös­­sze e sa­já­tos esz­me­rend­szer ki­ala­ku­lá­sá­nak kö­rül­mé­nye­it és meg­ha­tá­ro­zó je­gye­it.
A transzszilvanizmus te­o­re­ti­ku­sai és szép­iro­dal­mi kép­vi­se­lői sze­rint Er­dély­ben a föld­raj­zi adott­sá­gok, a táj és a tör­té­ne­lem együt­tes ha­tá­sá­ban – a vál­to­za­tos­ság­ban meg­nyil­vá­nu­ló össz­hang ered­mé­nye­kép­pen – olyan sa­já­tos lel­ki al­kat for­má­ló­dott ki, amely az itt élő ma­gya­ro­kat, ro­má­no­kat és szá­szo­kat min­den más nép­től meg­kü­lön­böz­te­ti. Ezt a szel­le­mi­sé­get az em­ber és a táj köz­ti rend­kí­vül köz­vet­len, gyak­ran misz­ti­kus­sá mé­lyü­lő kap­cso­lat jel­lem­zi, az év­szá­zad­ok óta egy­más mel­lett élő né­pek és kul­tú­rák köz­ti to­le­ran­cia igé­nye, a más­ság ér­ték­ként va­ló fel­mu­ta­tá­sa, a ki­sebb­sé­gi lét mes­si­a­nisz­ti­kus át­élé­se (Makkai Sán­dor: Ma­gunk re­ví­zi­ó­ja, 1931) és a gyöngy­kagy­ló sors­szim­bó­lum­mal (Áprily La­jos: Álom egy könyv­tár­ról, 1921) jel­zett szen­ve­dés­eti­ka és ér­ték­te­rem­tés. Misz­ti­kus és mes­si­a­nisz­ti­kus jel­le­gé­nél fog­va a transzszilvanizmus sa­já­tos val­lás­ként is fel­fog­ha­tó, erőt adó, a kül­vi­lág ked­ve­zőt­len tör­té­né­se­i­vel da­co­ló, meg­tar­tó hit­ként.
Wass Al­bert em­be­ri-al­ko­tói ma­ga­tar­tá­sát pá­lyá­ja kez­de­té­től fog­va a transzszilvanizmus gon­do­lat­kö­re ha­tá­roz­ta meg, mű­ve­i­ben az er­dé­lyi gon­do­lat öl­tött tes­tet. Iro­da­lom­tör­té­ne­ti he­lye ezért a he­li­ko­ni írók cso­port­ján be­lül ke­re­sen­dő, Ke­mény Já­nos, Kós Kár­oly, Makkai Sán­dor, Nyirő Jó­zsef, Ta­má­si Áron tár­sa­sá­gá­ban.
Ter­je­del­mes, né­hol egye­net­len élet­mű­vé­nek nagy ré­szét epi­kus mű­vek, fő­leg re­gé­nyek al­kot­ják. Wass Al­bert epi­ká­já­ra a tör­té­ne­te­ket át­szö­vő lí­ra­i­ság jel­lem­ző: erő­tel­jes sze­mé­lyes­ség, ér­zel­mi te­lí­tett­ség, a köl­tői ké­pek lí­rai al­ko­tá­sok­ra jel­lem­ző gya­ko­ri­sá­ga. Eb­ben az átpoétizált írói vi­lág­ban fon­tos sze­re­pet kap az er­dé­lyi táj, a ter­mé­szet. Két­ség­te­len, hogy mind­eb­ben meg­ha­tá­ro­zó mér­ték­ben köz­re­ját­szot­tak az író sze­mé­lyes ta­pasz­ta­la­tai. Vis­­sza­em­lé­ke­zé­se­i­ből, élet­raj­zi vo­nat­ko­zá­sú írá­sa­i­ból tud­juk, hogy mi­lyen va­rázs­la­tos ha­tás­sal volt rá gye­rek­ko­ra – tün­dé­ri­nek lá­tott és az em­lé­ke­ze­té­ben mind­vé­gig ek­kép­pen meg­ma­ra­dó – me­ző­sé­gi ter­mé­sze­ti vi­lá­ga (Kard és ka­sza, Vol­tam). Előbb a vasasszentgotthárdi kas­tély köz­vet­len kör­nye­ze­te, ahol nagy­any­ja „... húsz esz­ten­dő so­rán meg­te­rem­tet­te ott, a fa­lu fö­lött, a csú­nya, ko­pár domb­ol­da­lon a vi­lág leg­szebb és leg­ér­de­ke­sebb kert­jét.” (Nagy­anyám tün­dér­kert­je. In: Vol­tam. Sza­bad Tér, Czegei Wass Founda-tion, 2005, 24. o.) Az­tán fo­ko­za­to­san tá­vo­lod­va az ott­hon zárt, biz­ton­sá­gos vi­lá­gá­tól a Czegei-tó kör­nyé­ke, ahol hat-hét éve­sen nagy­ap­já­tól a vad­ka­csa­les iz­gal­mas tu­do­má­nyát ta­nul­hat­ta el, majd ki­lenc éve­sen az el­ső va­dá­szat a pujoni völgy fö­löt­ti er­dő­ben. (Va­dász­él­mé­nyek Nagy­apám­mal. uo.: 55–57 o.). Eze­ket az el­ső táj­él­mé­nye­ket kö­vet­ték az­tán a töb­bi­ek: a Me­ző­ség, a ha­va­sok, Er­dély ter­mé­sze­ti-föld­raj­zi vi­lá­gá­nak fo­ko­za­tos fel­fe­de­zé­se, s az em­lé­ke­zet re­ke­sze­i­be va­ló gon­dos el­rak­tá­ro­zá­suk. Mint­ha csak meg­sej­tet­te vol­na ak­kor és ott az írói hi­va­tás gon­do­la­tá­val ját­sza­do­zó, fi­a­tal er­dé­lyi ma­gyar arisz­tok­ra­ta, hogy mi­lyen nagy szük­sé­ge is lesz rá­juk ké­sőbb írói vi­lá­gá­nak meg­te­rem­té­sé­hez. Ezek a több­let­je­len­té­se­ket hor­do­zó ter­mé­sze­ti le­írá­sok al­kot­ják Wass Al­bert élet­mű­vé­nek esz­té­ti­kai szem­pont­ból leg­ér­té­ke­sebb ré­sze­it.
Wass Al­bert lí­rai al­ko­tá­sok­kal de­bü­tált (Vi­rág­te­me­tés, 1927). A ter­mé­sze­ti mo­tí­vu­mok már el­ső kö­te­té­ben fel­buk­kan­nak. Idill a ma­gas­ság­ba cí­mű, Reményik Sán­dor­nak aján­lott köl­te­mé­nye pél­dá­ul a transzszilvanizmus lí­rá­já­nak egyik jel­leg­ze­tes mo­tí­vu­má­ra épül. Az or­kán­ban el­pusz­tu­ló „vén fenyő-Titán” s az őt át­öle­lő szom­szé­dos fe­nyő ké­pe a nagy­ság pusz­tu­lá­sa mi­att ér­zett fáj­da­lom s az ös­­sze­tar­to­zás fon­tos­sá­gá­nak ki­fe­je­ző­je és pél­da­adó­ja a ve­szé­lyes­sé vált vi­lág­ban. Je­ge­nyék cí­mű, Ady de­ka­dens ma­ga­tar­tá­sá­ra és hang­vé­te­lé­re em­lé­kez­te­tő ver­se pe­dig a más­ság mél­tó­sá­gá­nak da­cos vál­la­lá­sa, s a szel­le­mi ott­hon­ta­lan­ság szo­ron­ga­tó ér­zé­sé­nek a ma­gyar iro­da­lom­ban Janus Pan­no­ni­us óta is­mert (Egy du­nán­tú­li man­du­la­fá­ról), ter­mé­sze­ti ké­pek ál­tal tör­té­nő meg­nyi­lat­ko­zá­sa: „Va­gyunk bús, ár­va óriások,/ re­ket­­tye-raj közt büsz­ke Mások:/ ide­ge­nek és je­ge­nyék.”
El­ső re­gé­nye, a Far­kas­ve­rem (1934), amit 1940-ben Baumgarten-díjjal ju­tal­ma­zott a Ba­bits Mi­hály ál­tal ve­ze­tett ku­ra­tó­ri­um, a Me­ző­sé­gen ját­szó­dik. Az élet­mű egé­szé­ben ta­lán ez a leg­in­kább ki­egyen­sú­lyo­zott, leg­egy­sé­ge­seb­ben meg­kom­po­nált al­ko­tás. Ön­élet­raj­zi alap­ja nyil­ván­va­ló: fő­hő­se, Rápolthy Je­nő bá­ró a há­bo­rú utá­ni za­va­ros idők­ben, a rá­ma­radt bir­tok­rész meg­őr­zé­sén fá­ra­do­zik. Kö­rü­löt­te a me­ző­sé­gi táj, a Czegei-tó és kör­nyé­ké­nek vál­to­za­tos ter­mé­sze­ti vi­lá­ga mint­egy vis­­sza-vis­­sza­té­rő ze­nei mo­tí­vum­ként, hol hal­kan, hol erő­tel­jes­eb­ben kí­sé­ri, el­len­pon­toz­za a fő­hős lel­ki vi­lá­gá­ban vé­gig­hul­lám­zó ér­zé­se­ket és gon­do­la­to­kat: „Egy­szer­re, mint va­la­mi lát­ha­tat­lan kar­mes­te­ri jel­re meg­rez­dül a mo­csár rop­pant ze­ne­ka­ra: a bé­kák. Ezer meg ezer hang szó­lal meg egy­szer­re, bre­keg, lár­má­zik, za­jong, va­la­mi fáj­dal­mas, egy­han­gú őszi me­ló­di­át, szü­net nél­kül, tak­tus nél­kül, foly­ton, foly­ton, foly­ton, egy­for­mán. Az ég és az égen ki­gyú­ló csil­la­gok, a dom­bok, a fák, az or­szág­út, a rét, a ná­das, a tó, min­den, min­den be­le­ol­vad és fel­ol­dó­dik eb­ben a hang­za­var­ban, egyet­len zson­gás­sá, egyet­len gon­do­lat­tá, egyet­len ál­mos ér­zés­sé si­mul min­den, ami élet volt, szep­tem­ber volt, Me­ző­ség volt. Va­la­mi zsib­basz­tó óri­á­si há­ló alatt li­heg a föld: ke­se­rű füst­szag és bé­ka­ze­ne, bé­ní­tó kü­lö­nös nar­kó­zis, ilyen le­het az a meg­ha­lás, ami­re azt mond­ják, hogy kel­le­mes. A hos­­szú em­ber ott van már mé­lyen a há­ló alatt. A me­ző­sé­gi éj rá­te­rül lom­hán és szür­kén és gon­do­lat­pusz­tí­tó ál­mos­ság­gal.” (Krá­ter, 2002, 7. o.) Ez a táj vég­zet­sze­rű­en meg­ha­tá­roz­za az itt élő em­be­rek élet­út­ját: „Aki ott, az ál­mo­do­zó ta­vacs­kák kör­nyé­kén azt akar­ja, hogy a dol­gai rend­ben men­je­nek, az nem sza­bad meg­fe­led­kez­zen ar­ról, hogy a Me­ző­sé­gen van. (...) A Me­ző­sé­gen nem okos­ság akar­ni. Olyas­mit fő­leg, ami nem le­het­sé­ges. Hogy pe­dig mi le­het­sé­ges ott, s mi nem, azt nem em­be­rek dön­tik el. Ha­nem a dom­bok s a rá­juk bo­ru­ló vál­to­zat­lan bol­to­zat, a tücs­kök meg az ungok és bé­kák s a vi­zek, ame­lyek sur­ran­va ván­do­rol­nak tó­ról tó­ra, rég­től ta­lán a min­den­ség kez­de­té­től, ugyan­így.” (uo. 175. o.)
A má­so­dik vi­lág­há­bo­rú utol­só éve for­du­ló­pon­tot je­len­tett Wass Al­bert éle­té­ben. Ek­kor hagy­ta el az or­szá­got, és et­től fog­va 1998-ban be­kö­vet­ke­zett ha­lá­lá­ig előbb Né­me­tor­szág­ban, majd az Ame­ri­kai Egye­sült Ál­la­mok­ban élt emig­rá­ci­ó­ban.
Itt, az ide­gen kör­nye­zet­ben, több ezer ki­lo­mé­ter tá­vol­ság­ra szü­lő­föld­jé­től a transzszilvanizmus je­gyé­ben foly­ta­tó­dott és tel­je­se­dett ki ott­hon ép­pen csak el­kez­dett írói pá­lyá­ja. Az er­dé­lyi gon­do­lat cél­tu­da­tos vál­la­lá­sa ma­kacs hit­tel s va­la­mi­fé­le erő­tel­jes, misz­ti­kus át­élés­sel öt­vö­ző­dött ben­ne. Leg­ki­sebb fia, Wass End­re, aki Ham­burg­ban ne­vel­ke­dett, és az Egye­sült ál­la­mok­ba lá­to­gat­va ti­zen­nyolc éves ko­rá­ban is­mer­te meg ap­ját, nem­rég egy kö­zön­ség­ta­lál­ko­zón ar­ról be­szélt, hogy Wass Al­bert az ott­ho­ni­tól igen­csak kü­lön­bö­ző flo­ri­dai kör­nye­zet­ben if­jú­ko­rá­nak er­dé­lyi tá­ja­it lát­ta ma­ga előtt. „Édes­apám sé­tá­lás köz­ben mind­un­ta­lan azt kér­dez­te tő­lem, lá­tom-e, men­­nyi­re ha­son­lít Astor Park kör­nyé­ke Er­dély­hez.” A lé­lek ön­vé­del­mi ref­le­xe­ként a szü­lő­föld in­te­ri­o­ri­zá­ló­dott Wass Al­bert­ben, s ki­apad­ha­tat­lan ih­let- és él­mény­for­rás­ként ha­tott az ide­gen kör­nye­zet­ben.
El­ső szám­űze­tés­ben, még né­met­or­szá­gi tar­tóz­ko­dá­sa ide­jén írt re­gé­nye, a sze­re­­­lem és vég­zet ha­tal­má­ról szó­ló A funti­neli bo­szor­kány cí­mű tri­ló­gia az Is­ten­szé­ke vi­dé­kén ját­szó­dik, azon a tá­jon, ami a ké­sőb­bi­ek so­rán az élet­mű par­ti­tú­rá­já­nak meg­ha­tá­ro­zó mo­tí­vu­ma­ként új­ra és új­ra fel­buk­kan Wass Al­bert írá­sa­i­ban. A re­gény ugyan­ak­kor fá­jó nosz­tal­gi­á­val te­li múlt­idé­zés, em­lé­ke­zés azok­ra az idők­re, ami­kor még érin­tet­len és tisz­ta volt itt a ter­mé­szet. „Ott áll az Is­ten­szé­ke ma­go­san a Ma­ros fö­lött. Egyik ol­da­lán a sok­ágú Galonya, má­sik ol­da­lán a Bisztra-patak, s mö­göt­te a Ke­le­men csú­csai. Per­sze, ma már ott sem olyan a vi­lág, mint ak­kor volt, mi­dőn az Is­ten pi­hen­ni le­ült volt a he­gyek kö­zé. Ma már nem jár ar­ra, ha pi­hen­ni akar. El­űz­ték az em­be­rek. El­ri­asz­tot­ták a gőz­fű­ré­szek, a lár­ma és a ki­a­bá­lás, fa­dön­tés za­ja, moz­do­nyok síp­ja, a sok, he­ve­nyész­ve ös­­sze­tá­kolt ház, a sze­mét, a pi­szok, a bé­két­len­ség és mind­az, ami az em­ber­rel együtt a völ­gye­ken föl­jött. Ma már csak fent a ge­rin­ce­ken s a for­rás­vi­dék tá­ján áll még a rend.” (I. Az urszubeli le­ány. Bu­da­pest, 1990, 5. o.) Wass Al­bert vi­lág­szem­lé­let­ének egyik té­tel­mon­da­ta fo­gal­ma­zó­dik meg az el­len­tét­re épü­lő le­írás vé­gén, az a rous­seau­-i gon­do­lat, ami sze­rint az érin­tet­len ter­mé­szet az össz­hang és a rend vi­lá­ga a disz­har­mo­ni­kus, ka­o­ti­kus tár­sa­da­lom­mal szem­ben. En­nek a ter­mé­sze­ti vi­lág­nak a le­írá­sai egy­szer­re köl­tő­i­ek és tér­kép­sze­rű­en pon­to­sak, han­gu­la­to­sak és a leg­ap­róbb rész­le­te­ik­ben is hi­te­le­sek, ér­zék­le­te­sek és misz­ti­ku­sak: „Bé­kés és meg­nyug­ta­tó ér­zé­se volt, hogy amed­dig el­lát a sze­me, sok-sok na­pi já­ró­föld­re, ke­re­ken, nin­csen ház és nin­csen em­ber. Csak a szar­va­sok és a med­vék. Õzek és nyes­tek. Har­ká­lyok, mó­ku­sok, bükk­fák, fe­nyők, vi­rá­gok, pa­ta­kok. És mind­ezek­kel együtt, mind­eze­ken fölül, be­lül, mind­eze­ket ös­­sze­ölel­ve va­la­mi nagy kék Ti­tok­za­tos­ság, olyan, mint az ég, mely ös­­sze­fog­ja a csú­cso­kat és a gerinceket... és ami­nek nin­csen ne­ve, mert nem le­het neve...” (Uo. 113. o.) Eb­ben a vi­lág­ban van je­len Is­ten. Wass Al­bert pan­te­iz­mu­sá­nak leg­köz­vet­le­nebb ki­fe­je­zé­sét az elő­ször 1947-ben meg­je­lent Te és a vi­lág cí­mű aforizmatikus lí­rai élet­böl­cses­sé­ge­i­ben lel­jük meg: „Nézz meg egy vi­rá­got. (...) Mi­lyen szép és mi­lyen tö­ké­le­tes. Em­ber-mű­vész nem al­ko­tott még hoz­zá fog­ha­tót, csak má­solt. Egy lát­ha­tat­lan nagy mű­vész ke­ze dol­go­zik kö­rü­löt­ted. (...) Kön­­nyen meg­le­led, ha igaz és tisz­ta ben­ned a szán­dék. (...) Ott le­led mind­ég a mű­he­lyé­ben. A víz­csepp­ben, amit szá­mod­ra al­ko­tott. (...) Meg­ta­lá­lod a fű­szál­ban, ami­kor ép­pen nő. A vi­rág­ban, mi­kor a szir­ma­it bont­ja. A pil­lan­gó­ban, ahogy szárny­ra kél.” (Te és az Is­ten. In: Te és a vi­lág. Krá­ter Mű­hely Egye­sü­let, 2001, 153–155. o.)
Wass Al­bert re­gé­nye­i­nek, el­be­szé­lé­se­i­nek gya­ko­ri hely­szí­ne az er­dő (A funtineli bo­szor­kány, A ti­tok­za­tos őz­bak, Az An­ti­krisz­tus és a pász­to­rok, Ad­já­tok vis­­sza a he­gye­i­met, Em­ber az or­szág­út szé­lén, Kard és ka­sza, Ta­vak és er­dők köny­ve stb.). En­nek az iro­da­lom­ban ál­ta­lá­ban szo­ron­gást, fé­lel­met su­gal­ló, az el­té­ve­dés ve­szé­lyé­vel fe­nye­ge­tő, sö­tét út­vesz­tő­ként meg­je­le­nő táj­mo­tí­vum­nak a je­len­té­sei meg­vál­toz­nak Wass Al­bert írói vi­lá­gá­ban. Ná­la az er­dő fel­fe­de­zés­re vá­ró, szép­sé­ges cso­dák­kal te­li, va­rázs­la­tos hely, ahol a „lá­tó-em­ber” ott­ho­no­san érez­he­ti ma­gát. Me­se az er­dő­ről cí­mű lí­rai tör­té­ne­té­ben így bíz­tat­ja be­ava­tás előtt ál­ló gye­rek­ol­va­só­ját ba­ran­go­lás­ra: „Ami­kor az er­dő­re kimégy, fi­gyel­ve lépj, és láb­ujj­he­gyen. Mi­helyt a fák alá be­lépsz, és fel­reb­ben előt­ted az el­ső ri­gó: ak­kor már tud­nod kell, hogy az er­dő ész­re­vett. (...) Ha­ladj bát­ran, egy­re mé­lyeb­ben az er­dő­ben. A fák alatt, itt-ott még lát­ha­tod a har­ma­tot, ahogy meg­csil­lan a fű­szá­lak he­gyén. Jus­son eszed­be, hogy An­gya­lok kön­­nye az. An­gya­lo­ké, akik so­kat sír­nak még ma is, mert an­­nyi sok em­ber­nek ma­rad zár­va a szí­ve a szép előtt. De mi­at­tad nem sír­nak már. Mo­so­lyog­nak, ami­kor jön­ni lát­nak. (...) Min­den olyan szép, pu­ha és il­la­tos kö­rü­löt­ted, min­den olyan tisz­ta és ba­rát­sá­gos. (...) Csak ha­ladsz csön­de­sen, gyö­nyör­köd­ve, cél­ta­la­nul, s egy­szer­re csak ki­lépsz az An­gya­lok Tisz­tá­sá­ra. (...) És meg­ál­lasz. És ab­ban a pil­la­nat­ban meg­nyí­lik a szí­ved, és az an­gya­lok ész­re­vét­le­nül mel­léd lép­nek, egyen­ként, láb­ujj­he­gyen, és be­le­rak­ják kin­cse­i­ket a szí­ved­be. A leg­na­gyobb kin­cse­ket, ami­ket em­ber szá­má­ra meg­te­rem­tett az Is­ten. A jó­sá­got, a sze­re­tet és a bé­kes­sé­get.” (In: Ta­vak és er­dők köny­ve. Krá­ter Mű­hely Egye­sü­let, 2002, 82–83. o.)
Wass Al­bert re­gé­nye­i­ben a ter­mé­szet nem csu­pán a gyö­nyör­kö­dés tár­gya, ha­nem meg­ele­ve­ne­dő, ti­tok­za­tos erő is. Az An­ti­krisz­tus és a pász­to­rok (1958) cí­mű re­gé­nyé­ben a ter­mé­szet át­for­mál­ja az ön­zés és ha­ta­lom­vágy ál­tal rom­ba dön­tött em­be­ri vi­lá­got: „... csu­pa vi­rág volt a ré­gi fa­lu és csu­pa il­lat. (...), s da­lolt, (...), ezer­sok bol­dog fé­szek­ra­kó ma­dár tor­ká­val da­lolt, és olyan fé­lel­me­te­sen szép volt és cso­dá­la­tos, hogy a ván­dor meg­állt, és ös­­sze­tet­te ke­ze­it a szí­vén, és csak állt so­ká­ig, né­zett, és hall­ga­tott.” (Men­tor, 2000, 246. o.) A völgy mé­lyén la­pu­ló fa­lu am­bi­va­lens – apo­ka­lip­ti­kus és éde­ni – ké­pe, az al­ko­nyi ég alatt ha­rang­szó­ra gyü­le­ke­ző ma­dár­ra­jok­kal és egyet­len vén­sé­ges la­ko­sá­val Wass Al­bert írói vi­lá­gá­nak ta­lán leg­döb­be­ne­te­sebb le­írá­sa.
Az er­dé­lyi táj ugyan­ak­kor a ha­za­té­rés és az ön­ma­gá­ra ta­lá­lás le­he­tő­sé­gét is je­len­ti, a vé­del­met, a biz­ton­sá­got és az ott­ho­nos­sá­got az el­len­sé­ges em­be­ri vi­lág­ban. Eze­ket az ér­té­ke­it örö­kí­tik meg az írói pá­lya utol­só har­ma­dá­ban írt Kard és ka­sza (1974) és Ha­gya­ték (1985) cí­mű re­gé­nyei. A Kard és ka­sza el­ső ré­sze a Wass (Erőss) csa­lád ki­lenc év­szá­zad­nyi re­gé­nyes kró­ni­ká­ja (Kró­ni­kás írás), a má­so­dik pe­dig Wass Al­bert át­írt éle­té­nek tör­té­ne­te (Szem­ta­nú­ság). Eb­ben a má­sik éle­té­ben az író al­te­re­gó­ja, az itt­hon ma­radt s kom­mu­nis­ta pri­bé­kek ál­tal az öt­ven­ha­tos for­ra­da­lom le­ve­ré­se után meg­va­kí­tott és meg­gyil­kolt, ám ti­tok­za­to­san élet­re kel­tett Erőss Mik­lós gróf húsz év múl­va vis­­sza­tér elő­ző éle­té­nek hely­szí­ne­i­re, hogy az em­ber­el­le­nes rend­szer ve­szé­lyes kö­zel­sé­gé­ben az is­te­ni sze­re­tet gyó­gyí­tó és meg­újí­tó cso­dá­ját hir­des­se a tár­sa­da­lom­ból hoz­zá za­rán­dok­ló, meg­ke­se­re­dett em­be­rek­nek.
A Ha­gya­ték la­za szer­ke­ze­tét az év­szá­zad­ok óta is­mét­lő­dő cso­dák so­ro­za­ta tart­ja ös­­sze. Hő­sei tál­to­sok, ti­tok­tu­dó, a ter­mé­sze­tet, Er­dély vál­to­za­tos tá­ja­it nyi­tott könyv­ként is­me­rő, az is­te­ni erőt köz­ve­tí­te­ni ké­pes, ha­va­si em­be­rek. A re­gény utol­só lap­ja­in az Is­ten­szé­ke le­nyű­gö­ző ter­mé­sze­ti vi­lá­gá­ban a vén tál­tos a szél­be szór­ja az ide­gen­ben meg­halt, s ek­kép­pen ha­za­tér­ni vá­gyó ma­gyar er­dő­mér­nök, Ke­se­rű Már­ton ham­va­it. Moz­du­la­tá­val a he­lyét át­ad­ni ké­szü­lő ti­tok­tu­dó vén­em­ber vég­zet­sze­rű­en ös­­sze­kap­csol múl­tat és jö­ven­dőt, fik­ci­ót és va­ló­sá­got, írói és re­gény­hős sor­sot, szám­űzöt­tet és szü­lő­föl­det a transzszilvanizmus élet­re-ha­lál­ra szó­ló kö­té­sé­ben: „– Szél, galonyai szél, ma­gyar he­gyek sze­le – mond­ta (a vén­em­ber) s mély, erős hang­ja to­va­szállt a völgy fö­lött, akár a ha­rang­szó – vidd ma­gad­dal, ami Ke­se­rű Már­ton­ból hát­ra­ma­radt, hint­sed széj­jel er­dő­kön, me­ző­kön, ka­szá­ló­ré­te­ken, le­ge­lő­lan­ká­kon, pa­ta­kok part­ján, min­de­nütt, ahol va­la­mi­kor Ke­se­rű Már­ton, buj­do­só ma­gyar járt és élt és ör­ven­de­zett a vi­lág­nak rö­vid éle­te so­rán, buj­do­sá­sá­nak ide­je előtt. Vi­gyed, Is­ten sze­le, vi­gyed. S egy­szer­re csak, mint­ha pa­rancs­szó­ra várt vol­na csu­pán, va­la­hon­nan a szik­lák kö­zül elő­leb­bent egy vi­rág­sza­gú, hű­vös ke­zű, gyors szár­nyú szel­lő, el­kap­ta a zacs­kó­ból ki­szórt ha­mut, s vit­te, vit­te le­fe­le a hegy­ol­dal ir­tá­sán, le­fe­le a völ­gyön, to­va­vit­te szem­pil­lan­tás alatt.” (Krá­ter Mű­hely Egye­sü­let, 2002, 257–258. o.)
Jegyzet:
A cím­ként hasz­nált idé­zet Az erdõk és ta­vak könyvébõl va­ló.

 

Forrás: Polísz, 2007. 101. szám

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap