A szabadság naparca

Csernák Árpád, cs, 05/19/2011 - 07:26

 

 

 

 Amikor legutóbb találkoztam Ádámmal (szándékosan nem azt írom, hogy utoljára) azt mondta: Elutazom néhány napra... vagy hétre..., talán az segít... Olyan helyre akarok menni, ahol nem találkozom ismerős arcokkal... Talán Erdélybe... Egyedül akarok lenni a hegyekkel...

Tudtam, hogy az elmúlt évben – félretéve szépirodalmi munkáit – komoly közéleti szerepet vállalt. Összejöveteleket, felolvasó esteket, tüntetéseket szervezett, beszédeket mondott, cikkeket írt. Kezdetben támogatták, elismerték a városban a munkáját, de csak az önkormányzati választásokig. Utána elfordultak tőle azok az emberek, akik – saját vallomásuk szerint – nagyrészt neki köszöszönhették győzelmüket. Csak néhányan tartottak ki mellette. Ő pedig soha nem tudott, nem is akart taktikázni, semmiféle anyagi haszon, pozíció nem érdekelte. Annál többen húztak hasznot belőle mások, akiket viszont csak a pénz és a pozíció érdekelt. Mindezt tisztán látta, tapasztalta, tudta, hogy sunyi, rosszindulatú támadások érik, irigység veszi körül. Ettől elszomorodott. Szellemileg, lelkileg kimerült. Nem értette, hogy mit irigyelnek, hiszen ezt a munkát más úgysem tudná elvégezni. Ezt mondogatta: engem csak ez a négy betű vezérelt mindig: H, A, Z, A! Hogy’ nem lehet ezt megérteni, elhinni? Akkor kezdte végképp föladni, amikor azt látta, hogy azok az emberek is ellene fordulnak, akikért küzdött..., akik helyett küzdött. Azt is tudtam, hogy az utóbbi időben többször volt orvosnál, de minderről egy szót sem ejtett.

Régebben arról is sokat beszélgettünk, hogy ha eljön az idő, szépen kellene meghalni, de legutóbbi találkozásunkkor eszembe sem jutott a halál. Derűsen, a rá jellemző öniróniával beszélt; úgy láttam: tele van tetterővel, mert – noha sztrájkoltunk mint írók, mert elkeserítőnek tartottuk a kortárs irodalom, a könyvkiadás helyzetét is – elhatároztuk, hogy egy közös regényben megírjuk sztrájkolásunk indokait és történetét.

Klára, a felesége hozta el nekem azt a kis füzetet, amit Erdélyben (Ádám néhány jelentéktelen, személyes tárgyával együtt) átadott neki a román rendőrség azzal az okirattal együtt, amelyben Ádámot eltűntnek nyilvánították. A füzetet illyefalvai szálláshelyén találták az éjjeliszekrényén. Klára azt mondta: Úgy gondolom, ez inkább téged illet. Belelapoztam: mindenütt Ádám nagybetűs, kusza sorai, tele áthúzásokkal, javításokkal... Az elején ez állt zárójelben: (A Sztrájkhoz!). Lehet, hogy ezt szánta közös regényünk következő (vagy utolsó?) fejezetének.

 

*

 

Tizenötórás autóút után megérkeztem Brassóba. Tudtam, hogy közel járok végső célomhoz: Illyefalvához, de sehol egy érthető eligazító tábla, sehol a hamuszín utakra festett fehér csík vagy vonal, lámpa is alig... és az is mind tompán csordogáló fénnyel, mintha az lenne egyetlen feladatuk, hogy az elcsigázott, gyulladt szemű utazókat elálmosítsák...

Hirtelen nagytestű kockaautó vágott elém, két szürke egyenruhás alak ugrott ki belőle és beszélni kezdett hozzám sodró erővel, érthetetlen nyelven hadarva. Annyit sikerült megértenem, hogy belehajtottam a pirosba, de én nem láttam sehol semmi pirosat, még fényt sem, csak azt a tompa pudigszínt, ami a legképtelenebb helyekre felfüggesztett lámpatestekből szivárgott.

A két rendőr egyre szenvedélyesebben sorolta bűneimet, de én jóformán semmit sem értettem a román hapacsolásból. Közben odajött egy csontváz-sovány, sebes arcú magyar, és elmondta, hogy ezek a rendőrök néhány nappal ezelőtt itt a parkban agyonlőtték egyik cimboráját. A rendőrök durván próbálták elzavarni a magyart, fenyegették, de az nem tágított és továbbra is nyiltan pocskondiázta őket. Én mondtam neki, hogy nyugodtan menjen el; nekem úgysem tud segíteni, magának viszont árthat... „Mit tudnak csinálni?...legfőljebb engem is agyonlőnek...” mondta, aztán lassan eltűnt a sötét park fái között.

A rend őrei hosszú, sejtelmes ceremónia után meghozták az ítéletet: egymillió lej. Odaadtam a pénzt és megkönnyebbülést éreztem, hogy megúsztam ennyivel.

Kisebb isteni csodának is felfogható, hogy rátaláltam az Illyefalvához vezető, elképesztően gödrös, koromsötét útra. Ahol az út a faluba ért, ott várt Sz. Emese akivel telefonon megbeszéltem érkezésemet és a szállást. Anakronisztikus látványt nyújtott a sáros, sötét utcácska szélén álldogáló sudár, szőke asszony. Ahogy a reflektor megvilágította, látszott: kivételesen szép nő lehetne, de – fiatalsága ellenére – olyan fásultság ült az arcán, amitől inkább taszítónak láttam mint vonzónak. Ilyen elhamarkodottan ítélkező gondolatok után meglepett és zavarba ejtett szivélyessége és segítőkészsége. Mondta, hogy elvezet a panzióhoz. Beült a kocsijába és elindult, én pedig mentem utána. Amikor megállt, én is megálltam, de kiderült, hogy eltévesztette az utcát. Koromsötét volt és mindenütt tócsák, kátyuk. Amikor kiszálltam a kocsiból, az út szélén húzódó árokba léptem. Elővettem a zseblámpámat és azzal próbáltam felderíteni az újabb veszélyeket, megvilágítani az ismeretlen terepet.

Sz. Emese telefonált, aztán ismét beült a kocsijába, elindult, és én ismét mentem utána. Már éjfél felé járt amikor megérkeztünk a megfelelő utcába, a megfelelő házhoz. Amikor beléptünk a panzióba és B. Katalin, a tulajdonos felkapcsolta a villanyokat, kiderült, hogy egy izlésesen berendezett, nagy házba érkeztünk. Sz. Emese elbúcsúzott a munkára és a korai kelésre hivatkozva, B. Katalin gyorsan, lendületesen megmutatott mindent, ellátott néhány praktikus tanáccsal, átadta a kulcsokat aztán ő is távozott a munkára és a korai kelésre hivatkozva...

Másnap reggel, a ragyogó napsütésben minden biztatóbbnak látszott. Körülnéztem a kertben. A deszkakerítés mellett gyümölcsfák, a kert egyik sarkában veteményes. Harmatcseppek a fűszálakon, a fák levelein, kristálytiszta levegő... Hirtelen kutyaugatást hallottam. Félelemmel teli, ideges, rekedt ugatást egészen közelről. Elindultam a hang irányába, és akkor megláttam, hogy a kert végében, egy elhanyagolt színben, vastag láncon kicsí fekete kutya acsarkodik... vagy panaszkodik?, kér? A kutyákat jól ismerő ember rögtön különbséget tud tenni a támadás és a könyörgés hangja között. Ez a hang a kiszolgáltatottság, az esdeklés hangja volt, már-már sírás.

Hoztam a házból néhány szelet sonkát, kekszet, és lassan közelítettem a kutyához, ahogy ezt a róka tanítja a Kishercegben. Először a kekszből dobáltam neki, boldogan ropogtatta, a sonkát már a kezemből ette... A nyakán vastag, kiszáradt bőrből nyakörv, alig bírtam a rozsdás csatot kinyitni... A kutya eszeveszett rohangászásba kezdett, rótta a köröket a szabadság mámorában. Néhány kör után csökkentette a sebességet és egyre közelebb futott hozzám, mint aki kifejezésre akarja juttatni háláját. Tiszta vizet töltöttem a tányérjába és nem kötöztem meg újra. Estig úgysem jön ide senki, gondoltam.

Kulcsra zártam a szépen faragott székely kaput és útnak indultam.

Sepsiszentgyörgyön megnéztem a Székely Múzeumot a Kós Károly tervezte fenséges épületben. Amikor elhagytam a repkénnyel benőtt fehérfalú, tornyos épületet, a jóillatú, árnyas kertet, és kiléptem az utcára, egy lábatlan embert láttam, aki két kezével hajtva magát, hihetetlen gyorsasággal keresztülszáguld az úttesten és a szemközti sarkon megáll.

Különös ezt írnom, hogy „megáll”, hiszen – mint említettem – ennek az embernek nem volt lába. Egy se. Egy csonk se. Úgy állt ott mint egy sakkfigura. A gyalog, a paraszt. Megmaradt testének alsó harmada egy bőrzsákban volt. Abban állt. Állt és nem mozdult. Meg sem szólalt. Sapkája behúzva, szakállas arcára groteszk mosoly dermedt. Minden jel arra utalt, hogy koldul, de nem mozdult, nem kéregetett, nem volt előtte önsajnáltató tábla, se tányér, se sapka, se tányérsapka.

Odaléptem hozzá, leguggoltam mellé, hogy a fejünk nagyjából egymagasságban legyen. Bemutatkoztunk egymásnak. Megelevenedett az elgyötört clown-arc.

–  Babos Imre vagyok – mondta.

– Mikor vesztette el a lábát? – kérdeztem, nem túl tapintatosan a közepébe vágva.

– 1982-ben.

– Autóbaleset?

– Vonat... nekimentem a vonatnak – kezdte a mesemondók csillogó tekintetével – sajnos csak a két lábam maradt ott... én az egészet akartam... sok volt az adósságom... eladtam a lakásomat, kifizettem az adósságaimat, a pénzt szét kellett osztanom a testvéreim között... heten vagyunk mint a gonoszok... nem maradt semmi, de a milicista, aki megvette a lakást, megengedi, hogy ott lakjam... bérbe adja nekem a volt lakásomat... Imádtam a feleségemet... szívbeteg volt... amikor meghalt, dupla síremléket készíttettem, már belevésték az én nevemet is... nagyon szép..., nagyon szép helyen van...

Uzonban krumpliskenyeret vettem egy utcai árustól, és mindjárt nagy darabokat törtem belőle, faltam és megállapítottam magamban, hogy régen ettem ilyen jót. Még a rétyi nyíresbe is vittem magammal a kenyérből, és miközben hallgattam a nyírek semmihez sem hasonlítható duruzsolását, faltam a finom falatokat, aztán már csak álltam a fák közt, néztem a kis csoportokban álló, fehér törzsű fák zizegő tündöklését, az enyhe szélben borzongó, fényesen vibráló leveleket, hallgattam a csendet... a csend hangjait... Szerettem volna kiradírozni emlékezetemből a sötét képeket, szerettem volna, ha a szél kifújja az agyamból a mérgező gondolatokat, szavakat... Úgy éreztem: ha itt eltölthetnék néhány hetet, teljesen meggyógyulnék...

A szemerkélő eső zökkentett vissza a valóságba... Aztán a ritkán hulló, nagy langyos csöppekből pillanatok alatt zivatar lett, dörgés és villámlás, és ekkor már valóban nem tudtam foglalkozni régen elhangzott becsmérlő szavakkal, nehezen értelmezhető diagnózisokkal, kátrányszínű röntgenképekkel... Futnom kellett, mert egyetlen cél vált fontossá, hogy ne ázzak ronggyá, és minél hamarabb visszaérjek a kocsihoz.

Kovásznán csak végighajtottam a zuhogó esőben, de mire megérkeztem Kézdivásárhelyre, kitisztult az ég, szélcsend volt, nem dörgött és nem csapkodtak a villámok; a kisváros főterén, a parkban idős emberek ültek a padokon és halkan beszélgettek, fiatal anyák babakocsikat toltak, benne alvó csecsemőikkel, és az emberi hajlék minden követelményének megfelelő kicsi polgárházak állták körül ezt a megtévesztően békés délutáni jelenetet.

A múzeumban megcsodáltam a hajdani, legendás céhek mívesen megmunkált lobogóit és a babamúzeumot. Zsuzsi és Andris ott ült a vitrinekben sokszáz példányban Erdély összes népviseletébe öltöztetve. Gyerekek varrták a parányi ruhákat, ugyanolyan két babát öltöztettek föl mind, mégis mindegyik külön egyéniségnek látszott. A madárarcú muzeológus végigkísért, részletesen, nagy szaktudással és szeretettel beszélt minden egyes tárgyról, a hangjában mégis mintha örökös fájdalom és lemondás bújkált volna; a mondatok íve, gesztusai azt sugallták: persze szép ez, több mint szép: érték, csoda... de csak volt, már nincs, kopik, pusztul, és ki tudja meddig lesz még, ki tudja meddig lehet...

Az épületből kilépve egyre gyötrőbb éhséget éreztem. Körbejártam a teret. A szépséges kis házak közelről díszleteknek látszottak. Némelyik üresen állt; hulló vakolat, rozsdásodó vaskapuk, kopott cégtáblák alatt üres boltok, lehúzott redőnyök, a kapualjakban az elhanyagoltság és nyomor kóbor állatok folyékony jelbeszédével hitelesített orrfacsaró, nyirkos szaga. Aztán mégiscsak rátaláltam egy kis étkezdére. Bekukkantva elfogadhatónak találtam, de lehet, hogy csak az éhség tett elnézőbbé. Beültem.

A helyiség a régi kiskocsmák hangulatát idézte: piros-fehér kockás abroszokkal leterített asztalokon vázákban virágok, kintről a békés délután beszűrődő fényei, de a pult mögött egy idős hölgy állt, és mögötte, a falon divatos márkák reklámfotói virítottak. Pincér sehol. A gyorsbüfékben megszokott üvegtárolókban a kiválasztható ételek.

Újházi tyúklevest rendeltem, de amikor kihozta a hölgy, már tudtam, hogy rosszul döntöttem. A szárnyakon, lábakon kívül teljes tyúkfejek, apró koponyák úszkáltak a lében. Elment a kedvem az evéstől; csak a levet kanalazgattam immál-ámmal, a lábakat, szárnyakat és fejeket egy kistányérra tettem. Hirtelen ott termett egy sápadt arcú, nagy szemű gyerek, elképesztően piszkos rongyokban, és valami különös, merev mosollyal az arcán, szó nélkül, egyetlen gyakorlott mozdulattal fölmarkolta a tányér tartalmát és eltűnt.

Elképesztőnek, sőt megrendítőnek találtam a jelenetet, de a lelkem mélyén örültem, hogy eltűntek az apró koponyák. A hölgy, miközben hangosan és látványosan szidalmazta a gyereket, kihozta a második fogást: csirkecombot sültburgonyával.

Próbáltam „leoperálni” a combról a húst, és a csontokat az iménti kistányérra tettem. Arra gondoltam: na, ez jó lesz annak a kis fekete ördögnek, akit reggel szabadon engedtem a panzió udvarán. Ismét megjelent egy gyerek. Tíz-tízenkétéves forma, de ótvaros arcából egy aggastyán szeme nézett rám. Ő megállt az asztal szélénél és beszélni kezdett... kért, könyörgött; hadarva, kántálva, az Istent emlegette meg az irgalmasságot meg az éhezést, összefüggéstelen mondatokban, egymásra hányt ragozatlan szavakkal, mégis pontosan lehetett érteni, és a vinnyogó hangokból, szócsonkokból, mondatroncsokból egy mélyről fölszakadó fohász született...

Pillanatnyi csend támadt. Nem mozdultam, nem tudtam megszólalni... és akkor a gyerek arca megenyhült, elégedetten elmosolyodott, mint egy énekes vagy egy bűvész a sikeres produkció után, és lassan a csontok felé nyúlt, az összes csontot összeszedte, aztán kivette a kenyereskosárból a kenyeret... Bénultan néztem, közben ott termett az előző gyerek is, a szótlan, az egészen más módszerekkel dolgozó, és lecsapott a maradék húsra, és a tőle megszokott villámgyors, rutinos mozdulattal kimarkolta a tányéromból a burgonyát... aztán mind a két vadgyerek elviharzott... Az asztalon egy morzsányi ennivaló sem maradt...

Az étterem tulajdonosnője kiabált rájuk, kergette őket, de meggyőződés nélküli hangján érződött, hogy mindennapos, megszokott történet ez itt, megegyezéses játszma, aminek nincsen semmi értelme, de ezt diktálja az „illem”...

Égett a gyomrom. Úgy gondoltam: sétálok még egyet, kiszellőztetem a fejemet. Elindultam a trapéz alakú téren, a házak még szebbnek tűntek az alkonyi fényben. Bekukkantottam az egyik kapualjba. A szárazbejáró boltívén túl utcányi tér... és a falak mentén rohadó rongy-és szemétkupacok... a falakból párolgó, orrfacsaró bűz...

Nem tudtam uralkodni magamon, váratlanul tört rám a rosszullét. Az a kevéske étel, amit az imént sikerült a gyomromba szuszakolnom, egy szempillantás alatt, egyetlen fájdalmas, rángó görcs után ott hevert szétfröccsenve, tovább színesítve a kapualj mocsokpalettáját... Hirtelen megmozdultak a távoli rongykupacok, és zöld üvegként villogó, dülledt szemű, sovány, sárga kutyák törtek elő a vásártér vörösre váltó homályából, és mohón falni kezdték a csócsált húscafatokat, lefetyelték az emésztetlen ételdarabokkal dúsított gyomornedveket...

A mellkasomban iszonyú, szorító fájdalmat éreztem, de még volt annyi erőm, hogy a szabadba, a friss... vagy legalábbis frissebb levegőre meneküljek. Meg sem álltam Gábor Áron szobráig... rázuhantam a talapzat lépcsőjére, és amikor fölnéztem, megláttam a monumentális kőalakot és fennhangon kérdeztem: Őrnagy úr! Hogy’ engedhettük ezt?! Büszkén állt ott az ezermester, bal kezével ágyúja csövére támaszkodva, és mintha azt mondta volna: Mi legalább megpróbáltuk... most rajtatok a sor!

Amikor beültem a kocsiba, még nem voltam teljesen magamnál. Már nem fájt semmim, könnyűnek éreztem magam, szinte lebegtem, csak az tűnt fel, hogy hirtelen besötétedett..., hogy nagyon hirtelen sötétedett be... A berlini kék ég előtt vakítóan fehérek voltak a házak, mintha mindegyiket mészkőből faragták volna ki, csak a háztetők pereme lángolt... Tudtam, hogy még nem szabad elindulnom, hátra döntöttem az ülés támláját, hanyatt dőltem, letekertem az ablakot, mert úgy éreztem: megfulladok. Behúnytam a szemem, nagyokat lélegeztem, különböző akupresszúrás fogásokkal próbáltam magamat magamhoz téríteni, de egyszerre forogni kezdett velem a világ, émelyítő bűz áradt be a nyitott ablakon, pánikszerűen kinyitottam a szemem, éppen jókor, mert – úgy láttam – hatalmas tömeg közeledik a kocsi felé, toprongyos gyereksereg, sovány kutyák... sápadt arcok, üvegesen csillogó szemek... egyre közelebb, szótlanul, de elszántan, irgalmat követelően... Villámgyorsan feltekertem az ablakot, de az arcok, a maszatos kezek már rátapadtak az üvegre, beindítottam a motort, ráléptem a gázpedálra, nem néztem hátra, pillanatok alatt négyesbe kapcsoltam, szinte öntudatlan állapotban hagytam el a sötétségbe boruló várost, és ahogy elhagytam, fokoztam a sebességet... Mindent ösztönből, rutinból és félelemből... a félelem rutinjából tettem...  száguldottam a rossz utakon, kétoldalt égigérő szurokfal, a szurokfalból kinyúló csontos karok, váratlanul az útra csapódó vértócsák...

Egy órányi száguldás után kezdtem csak újra felismerni a fekete masszában a fenyők szépségét, a vörös foltokban, a ritkásabb részeknél áttörő alkonyi fényeket, a felém nyúló kezekben megláttam a málnával, szederrel teli papírtölcséreket, műanyagvödröket... és csak ekkor mertem lassítani. Aztán gyérfényű lámpasor tűnt fel, járdaszegély és újra házak... Leállítottam a motort. Halálos csend volt, és bennem végtelen üresség. De most mindennél többet ért ez a csend, ez az üresség.

Olyan volt, mint mikor az ember néhány perccel az esemény előtt érzi, tudja, hogy lelöki az asztalon előtte álló poharat, vagy a kezében levő késsel elvágja a kezét..., érzi, tudja, kivédhetné, de nem védi ki: néhány perc múlva lelöki a poharat, elvágja a kezét... Mintha egy mocsár szélén próbálna megkapaszkodni az ember... a parton vagy egy faágban... erölködik, igyekszik, görcsöl, elterelő hadmozdulatként talán még tréfálkozni is próbál, kalimpál, handabandázik, holott már érzi, tudja, pontosan tudja, a zsigereiben, a lábában érzi, hogy nincs menekvés: a mocsár menthetetlenül bekebelezi, beszippantja, elnyeli, mégis úgy tesz mintha volna remény, megpróbál mindent, ettől a körülállók szemében kihívóan energikusnak látszik, és ezt egyre nehezebben tűrik, számukra érthetetlen igyekezetét, az ezzel járó különös jelenségeket, kétségbeesett próbálkozásait kellemetlen egoizmusnak, devianciának, már-már elmebajnak minősítik, hiszen ők nem látják a mocsarat, és abban a hiszemben, hogy jót tesznek vele, „a helyes útra rérítik”, „lehiggasztják”, „a helyzetet normalizálják”: gúnyolni kezdik, fejbe rúgják, rálépnek a kezére...

És akkor az ember föladja, kifut belőle minden erő, siklani kezd lefelé, elhallgat, nem kalimpál, nem hadovál többé össze-vissza..., elengedi a partot, a faágat és átadja magát a boldogító merülésnek (vagy repülésnek), és akkor csend lesz, és a bensőjében végtelen üresség, nyugalom és béke, nyugalom és béke...

 

*

 

Ennyi volt a füzetben, és az utolsó teleírt oldalnál, a lapok közé ékelve a Sepsiszentgyörgyi Székely Múzeum belépőjegye, hátoldalán Ádám kézírásával a következő idézettel:

 „A múlt század utónegyedében kitört frankhonban a forradalom; a jogbitorlók megdöntettek; a trón leomlott; vérhullámokban megfördve ragyogott a szabadság naparca; a szabadság hősöket teremtett, vérrepkénnyel koszorúsokat...” *

 

 

Magyar Irodalmi Lap 

 

 

 

 

 

 

 

 

*Sámuel Miklós: Háromszék elszigetelt védelmi harca; SZÉKELY HÍRMONDÓ, 1849. június 14.

  

Hozzászólás ehhez


Belépés

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap