Szabó Lőrinc a Balatonnál

Lukáts János, sze, 10/03/2018 - 00:06

1949. február, Hévíz

 

„Nyaranta többfelé meg szoktak hívni barátok s új ismerősök, többnyire balatonvidékiek…” – írja 1951-ben az elmúlt évekre emlékezve (Forst Károly Frigyesnek). De nemcsak nyaranta, 1949 februárjának elején barátjától, a család háziorvosától kap levelet, Hévízről. Dr. Tompa Kálmán baráti bizalmaskodással és orvosi akkurátussággal közli, mit rakjon azonnal „egy kis kufferba”, a legintimebb ruharészletezés mellett a legfontosabbakra is kitér Tompa doktor: „hozz ceruzát, tollat és sok papírt és kedvenc könyveidből”.

Szabó Lőrinc örömmel fogadja a meghívást, meg is érkezett Keszthelyre-Hévízre, s az állomáson tudta meg a némiképp feszengő Tompa Kálmántól, hogy szállása az akkor még apácák vezette Keresztes panzióban lesz. Szabó Lőrinc „kajánul derűs arcot vágott hozzá, s minél jobban közeledtünk az állomástól a panzió felé, annál jobban mulatott rajta.” – emlékezik évtizedekkel később a hasonlóképp kajánul derűs Tompa doktor. A költőt dupla adag tüzelővel várták, és „elhalmozták különféle különleges figyelemmel”. Néhány nap múlva fölkérték az apácák, tartana fölolvasást költeményeiből. Szabó Lőrinc (valóban éppen azon dolgozott?) Puskin Bahcsiszeráji szökőkútjából olvasott föl, magyarázott, - a 17 és 70 év közötti „apácák képzeletét elragadta a szenvedő, a bosszúálló, a szerelmes háremhölgyek sorsa”. Az emlékezetes este főszereplője természetesen Szabó Lőrinc volt, aki „eleven, modern, nagy költő, ezenkívül eretnek is és híres férfiszépség”. Az estet váratlanul kirobbant vita tette még emlékezetesebbé, a szópárbaj Szabó Lőrinc és Radich Chrysostoma, „egy sovány, aszkéta típusú, rendkívül művelt apácatanárnő” között zajlott. Szabó Lőrinc „majdnem ellenszenvesen nyilatkozott… Krisztusról és nem titkolta rossz véleményét a kereszténységről sem”. A vita, amely egyrészt várható volt, másrészt természetesen a kultúra és a jó ízlés határain belül zajlott, nem rombolta a vendég és a vendéglátók között kialakult kapcsolatot. Ezen az a körülmény sem változtatott, hogy Szabó Lőrincet néhány napra meglátogatta „zárdai magányában” Erzsébet, A huszonhatodik év később tragikus véget ért hősnője. A költő a panzió apácafőnöknőjétől (Radich Chrysostoma nővér közvetítésével) meghívást kapott újabb „munkalátogatásra”, még ugyanaz év tavaszára.

Ennyi a történet vázlata, amely nem nélkülözi a groteszk humort, de a szélsőségesen távolálló vélemények elektromos szikrázását sem. És még valamit! Végig kellene végre egyszer gondolni mindazt, ami Szabó Lőrinc és Isten, a hit és a vallás kapcsolatáról végiggondolandó. Vagy megsejthető. Akit hol materialistának, hol eretneknek, hol panteistának tartunk, hol a gályarabok leszármazottjának tekintünk (mint ő is magát), aki azonban az orosz-tatár történetben így festi az elrabolt lengyel herceglány celláját a káni udvarban: „Ott éjjel-nappal ég a lámpa / a Szent Szűz bús arca előtt / a lélek tőle kap erőt / ő a tört szív vigasztalása”.

Egy katolikus apáca és egy protestáns (ráadásul önmagát materialistának valló) költő ellentéte 1949 februárjában is igen nagy lehetett, ezt az ellentétet a közöttük lévő vendég és vendéglátó kapcsolat legföljebb mérsékelhette. De ha kettejük (vagy inkább a kétféle világszemlélet) találkozását az 1949-es Magyarország politikai-ideológiai alaphelyzete felől közelítjük meg, talán nem is olyan rettentő nagy ez a távolság, nem is olyan kibékíthetetlen ez az ellentét.

Az üldözött költő az üldözött apácáknál lel pillanatnyi menedéket és nyugalmat, miközben mindketten tudják, a keresztény hitéhez hű katolikusra ugyanolyan elnyomás és megbélyegzés vár, mint a „küldetéses vétót” hirdető protestánsra. A szellem, a versbe csiszolt szenvedély okán töltötte egymás társaságában az emlékezetes estét az aszkéta típusú (de nem elridegült lelkületű) apácatanárnő, és a költészetébe menekülő, költészetét menekítő költő, aki tudta, hogy csak lélegzetnyi egérutat kapott üldözőitől. Mert ezt mindketten tudták bizonyosan.

x   x   x

Az üldöztetés és a téli fürdő mitikus kellékei, a szerelem százféle arca és teste van jelen abban a gőzölgő, illékony szonett-triptichonban (Három szonett a téli Hévízről), amelyet egy nehéz napon s egy álmatlan éjszakán készített a költő magának, emlékeztetőül. Hogy kire? A szomjazó testű és lelkű bahcsiszeráji leányokra, és hévízi húgaikra, ténsúr Berzsenyire, - ég és föld, nap és éjszaka panteista harmóniájára írta mindezt a „materialista költő”.

Bizonyosan a helyi népmonda libabőrzi meg Szabó Lőrincet, és ettől emleget „sárkánytúrta büdössár-krátert” meg „pokolsárkány ganéjból eredő sarat”, hogy aztán kellőképpen mennyei magasságba emelhesse ezt a böfögő alvilági ajándék kevercset. „Mintha hó / pelyhezne, fölfelé”, a fölszálló pára – minő véletlen! – az „illanó tündérraj” vagy inkább a bahcsiszeráji háremnők habtestét és szakadatlan vetkőzését juttatja a költő eszébe. De ugyancsak fölfelé tör „a rőt lótusz a vízen”, a harmincöt méteres mélységből, a sötétségen át a napfényig, éteri kép ez még akkor is, ha „zöld levelén a / nyarat vartyogja kollégám, a béka, / s a parton még vacog a február /”.

A tavi fürdőzés aligha lehetett kedvére való téli tevékenység a képzelt és valós bajokkal küzdő költőnek, a kádfürdő (ezt választotta címül a második szonett fölé) viszont alkalmat teremt a víz gyógyhatásának megtapasztalására, s ha már elszenvedi, költészetté is hevíti-gyúrja Szabó Lőrinc. Segítségül fölidézi Berzsenyit, a másfélszáz évvel korábbi, dunántúli költőt, aki bizonyosan ugyanilyen morgós-bumfordi módon morzsolta szét átkát-áldását a víz fölött, akárcsak a kései utód. A természettudományos érdeklődés sem az elődtől, sem az utódtól nem idegen, főképp, ha saját testén szemlélheti „a tudományos modern feredő” hatását (értsd: balneológia). Mintha röstellné a testi kellemességet, így kárhoztatja a hévizet: „vén tsap okádja, véneknek való. / Tüstént jelzik gyöngyzúzos szőreink, / jővén, sava dítséretes fokát”. S hogy öröme ne legyen olyan önfeledt, mintegy ténsúr Berzsenyi termetes háta mögé búvik a nyelvet a nyelvtörésben is bravúrosan kezelő Szabó Lőrinc.

És jön az álmatlanság, az éjszakai séta, a gőzölgő tó megejtő varázsa, amelynek látványától-hangulatától nem szabadulhat a negyvenkilenc éves költő. A hibátlan természeti kép a szó valódi értelmében is éteri magasságba emelkedik, a szüntelen mozgás pedig egy perpetuum mobile helyben járásával és örökmozgásával ajándékozza meg az éjszakai látogatót. Kárhoztatják: germanizmus Szabó Lőrinc szóhasználatában a hasonlat bővített jelzős alkalmazása: holdkék, árnypuha, fénytömött, - meglehet, de tömörebb, gazdagabb kép aligha hordozhatná az éjszakai varázslatot. A holdfényes vízből a pára magasba emelkedése és belehalása a jéghideg éjszakába, - ott mozog ez is az élet és a halál, gyönyör és megsemmisülés határán, ahol annyi Szabó Lőrinc vers. Ugyanaz az élmény bontakozott ki nem is olyan régen a Tücsökzene záró pecsétjében, amely a „Közjáték: Az elképzelt halál” címet hordozza. Erzsébet már hazautazott, egy kolostori luxuscellában szendergő apácák ingerlő közelsége várja, miért tolul fel mégis a költőben a szonettet záró, töprengően komor verssor: „ezt nézem órák óta, s nem tudom, / mit akar, mért vonz ez a monoton / s lázas-öngyilkos elragadtatás”? 

 

 

1949. július – augusztus, Ábrahámhegy

 

Szabó Lőrinc szonettet írt egy döglött kutyáról…

A béke és nyugalom ideje ez az alig két hónap, de mintha a költő már érezné egy korszak végének elháríthatatlan közeledését. A derű álarca mögül kivicsorognak a gondok és a kétségbeesés démonai. A munka? Abból van bőven, és ha a sajátját nem képes végezni, átvállalja a másét. Vagy éppen, hogy mindenben fölleli a költőhöz méltó feladatot? Július elején, Igalon Mickiewicz négy szonettjét fordítja, miközben a Pan Tadeusz angol prózafordítását olvassa hozzá magyarázatul. Aztán házigazdája fiát tanítja latinra, s ha már kezében az Ovidius kötet, lefordítja Daedalus és Icarus történetét (53 sor). Átolvassa, és kiadásra véleményezi Babits „beszélgetőfüzeteit”, aztán elbeszélő költeményt ír egy mohamedán legendából (Salamon és Azráel, - újabb 50 sor). És mindez inkább csak „kiegészítő tevékenység”. Július 31. és augusztus 6. között aztán nyolc „saját” verset ír (némelyikhez több variáns is készül), miközben két estén felolvasást tart a közelmúltban készült Racine fordításokból.

Leveleiből árad a panasz - és a dicsekvés. A siker és a kudarc szinte naponként festi át a költő hangulatát: gyűjteményes műfordításkötetének megjelenése évekig bizonytalan (Örök barátaink), a Milton fordításra végül is nem kap megbízást (Az elveszett paradicsom). Magánéleti problémák nehezítik életét: két egymást követő évben elveszíti szüleit, fiát nem veszik fel a filmművészeti főiskolára. Mindehhez járulnak a váratlanul támadó betegségek: vesekő, szívgyengeség, halálfélelem. Az öregedés előjelei.

Bernáth Aurélné gyűjteményében ott sorakoztak Szabó Lőrinc verskéziratai, amelyeket a költő Kisőrsön és Ábrahámhegyen írt, és házigazdái vendégszeretetét viszonzandó Bernáthnénak ajándékozott. A versek legtöbbje idővel természetesen megjelent kötetben, a Megnyugvás azonban Bernáthné gyűjteményében maradt, harminc évvel később (1980-ban) Kabdebó Lóránt tette közzé a Szabó Lőrinc életét feldolgozó monográfiában.

Szabó Lőrinc szonettet írt egy döglött kutyáról…

„Délig nem is igen láttuk, ha ki is ment a kerti reggeliző asztalhoz, ez olyankor volt, mikor mi már szétszéledtünk… Csak az ebédnél találkoztunk, utána le se pihent, hanem kb. du. 6-ig megszakítás nélkül dolgozott. Mindig szobájában írt, korrigált, fordított, sohse a szabadban, nehogy bármi is csökkentse a szükséges koncentrációt. Estefelé aztán elégedetten vagy kevésbé elégedetten, aszerint, hogy jól elvégezte-e a magának kiszabott feladatot, bekapcsolódott társaságunkba” – emlékezik Bernáthné egy évtizeddel későbbi rádióműsorban.

Egy végigdolgozott nap (1949. augusztus 3.) estéjén sétált ki a közeli erdőbe, hogy rendezze nehezen kordában tartható gondolatait, hogy feledje a kéthónapos pihenés rásúlyosodó szellemi terhét, vagy éppen, hogy inspiráló, új témákkal töltse föl tudatát. Bizonyosan ebben a megnyugvásra váró állapotban szembesült váratlanul a megdöbbentő látvánnyal, egy elpusztult kutya bomló holttestével. Szabó Lőrinc lába nyilván a földbe gyökerezett, egy pillanatra az iszonyat bénította meg, majd – minden gondolatszövedéket elszakítva, hátrálva, vagy talán hátra-hátrafordulva – megszakította útját, és sietve hazaindult. És már nem gondolt valamely korábban megkezdett és elakadt strófára, nem a lételméleti gyötrelmek logikus megfogalmazására (mint előző napi versében), a frissen látott és brutális iszony minden mást kiszorított tudatából. Miután azonban megborzongott, miután újra meg újra végigélte a váratlan „lelet” felbukkanását, már érezhette, hogy az irtózattól csak egy módon szabadulhat: ha leküzdi magában a viszolygást, ha megfogalmazza a maga számára az elpusztult állati test tanulságát, ha verssé párolja ezt a riasztó mementót. Mire hazaért, már tudta, nemes formájú, egyszerű szavakat érdemel az erdőn talált kutyatetem, amely olyan sok más érzésnek és gondolatnak is elindítója lett. Reggelre készen volt a szonett.

A pillanat kendőzetlen rettenetével indul a vers, a költő riadtan hőköl vissza a látványtól, de valamiféle szánalom, a kiszolgáltatottság érzése már kezdettől kíséri ezt a viszolygást. „Hát az borzasztó volt, az a kutya / az erdőben, az a koszlott, szegény / kis test…”. A kutyatetem kísérőjelenségei riasztóak, de a költőben azonnal működni kezd a természet szenvtelen-szigorú megfigyelője, pontosan föltárja a halál tárgyi kellékeit és föl is sorolja őket - a maga számára. „…zöld legyek jártak és serény / bogarak rajta-benne: s mikor a / botommal megbökdöstem, micsoda / riadalom futott szét! A kemény / bőr hogy kopogott! S hogy nézett felém / sötét lyuk-szeme s fehér vicsora: / szinte mosolygott!” Már majdnem kíméletlen ez a szenvtelen hang, az erdei sétáló „érdeklődésből” botjával még meg is mozdítja a holt állatot. Hogy a tetem merevségét észlelje, hogy a legyek-bogarak lebontó munkáját meglássa-megzavarja? Lehet. De inkább a halál torz tárgyi valója érdekli, a megszokhatatlant akarja megszokni, a látvány mögött már valójában (még ha öntudatlanul is) a jelenet „üzenetértékét” keresi. Van „üzenetértéke” egy kutyatetemnek? Van az élet elmúlásának, és annak a ténynek, hogy a halál minden élő velejárója. Memento mori! – Szabó Lőrincet ez a „koszlott, szegény kis test” emlékezteti: nincs különbség állati és emberi élet, állati és emberi halál között. A halál mindenkire rávigyorog, ha másként nem, egy kutya „sötét lyuk-szemén s fehér vicsorán” át.

A pusztulás képei azonban az élet, a végső megbékélés gondolatát lopják be a költő tudatába, mintha halál előtt és halál után a természet igazságot akarna szolgáltatni minden volt-élőnek: „A bokor alatt / ahol kimúlt, külső mocskát a nap / felitta már, s elmosta az eső”. A természet, amely részvétlenségével egy perce még riasztó képekkel torpantotta meg az erdőben járót, kiegyenlítő-megbékítő munkájával megindítja azt a folyamatot is, amely az egykori élőt kezdi visszaemelni a természet, az élet nagy körforgásába. A megtisztulás már út a megbékélés felé. „Bokor”, „nap”, „eső” - az élővilág szép és megnemesítő eszközei ezek, a „felitta”, „elmosta” pedig a megtisztulási folyamat stációit érzékelteti.

És akkor Szabó Lőrinc megajándékozza az erdőben lelt kutya tetemét a legszebb sorral, amit ebre-emberre, élőre-holtra költő elmondhat: „Virágok nézték, s éjjel csillagok”. A nappal és az éjszaka figyelő szemei, a természet együtt érző tekintete kíséri tovább, amely minden élő és minden elmúlt lény számára mindörökre működik. Szegény kutya (és szegény költő) ennél szebb búcsúbeszédet és ennél megnyugtatóbb sorsot nem kaphat Szabó Lőrinc „hitetlen, panteista hitéből”. A versbe belép a költő, aki eddig megrettenve állt, egyszerre megnyugszik a folyamat teljességében. A kutyatetem jelképpé vált számára: minden élő sorsának jelképévé. Amelybe ő maga is beletartozik: az ember, a költő, a természet átalakítója, az élet formázója. Aki - lám - ugyanúgy végzi majd, mint az eb. Talán még némi sóvárgás is ébred benne a virágok, a csillagok okán. A béke és a természetbe simulás sóvárgása. „És egyszerre valahogy / megnyugodtam. Néztem. Én voltam ő.”

A vers hibátlanul követi a szonett írott-íratlan szabályait: az első versszak (a 4. sor közepéig) a riadtság és a feltáruló kép külső környezetét összegzi, a rémület nem enged mélyebb, elvontabb következtetést, le kell győzni a viszolygást. „Borzasztó”, „koszlott”, „zöld legyek”, a „rajta-benne” szerkezet, - mindez a riadalom éreztetését szolgálja, a nehezen kimondható tapasztalat kimondását. A második versszak ugyanezen az úton halad tovább: most már a végére akar járni a szörnyűségnek, hagyja, hogy feltáruljon minden, amivé lett az egykori élet, és ami maradt belőle (a 9. sor közepéig). „Megbökdös”, „kopog”, „riadalom”, „sötét lyuk-szem”, „fehér vicsor” - a középkori haláltánc-kultusz kellékei ezek, hátborzongató valódiságukat az ábrahámhegyi erdős domboldal hitelesíti. A „szinte mosolygott” ugyan enyhít a „fehér vicsor” rémületén, de mintha valami túlvilági, démoni lét jelét érezné a kutyatetemen. A mondatvégi felkiáltójellel azonban vége a rémségeknek, a harmadik versszakkal tisztulni, emelkedni kezd a vers. A rémületes mélységből a fény, a magasság, a megnyugvás felé. A haldokló eb fölé a bokor árnya borul, a „földi szennytől” mintegy megszabadul. Ezt a szakaszt koszorúzza meg a tizenkettedik sor, olyan magasságba emelve a verset, olyan mértékben téve egyetemessé a jelképet, amely már a költőt is magába foglalja. Szelíd megnyugvással, élet és halál megbékélő elfogadásával zárul a vers, - mondhatnánk. Nem! Nem egészen! Mert a negyedik szakasz végén, a „megnyugodtam” árnyékában még ott húzódik két rövid mondat: „Néztem. Én voltam ő.”

És aki Szabó Lőrincet, különösen az akkori Szabó Lőrincet ismeri, tudhatja, a vers íve nem elégszik meg azzal a fennkölten panteista sugallattal, hogy „én is ilyen nyugodtan szeretném végezni, virágok és csillagok között, miként ez a kutya”. Vagy talán az utolsó két mondat lerontja, megkérdőjelezi a kiküzdött megbékélés hitelét? Milyen gondolat fordulhatott meg a költő fejében a „Néztem” idején, amelynek a következménye a zárómondat lett, az „Én voltam ő”, nem pedig valamiféle: „Én is, mint ő”. Hogy ez az aprólékos bizalmatlankodás nem egészen alaptalan, ehhez maga a költő szolgáltat adalékot. A Vers és valóság személyes megjegyzésekkel ellátott gyűjteményében a szonetthez egyetlen, indulatos mondatot fűz mindössze: „Megnyugvás – még a döglött kutya bomló tetemébe is!”

A költő azonban nyilván fölülemelkedik és győz a magánember keserűségén. Még az este-éjszaka megírja szonettjét (másnap már új versbe kezd, a Megnyugvás aligha illik a békésen lebegő nyári versek sorába), aztán Bernáthnénak ajándékozza a kéziratot. Nem válogatja be a Valami szép kötetbe. Elfelejti, elkallódik? Kizárt dolog, a költőnek tudnia kell, hogy nagy verset alkotott, a korszak legtisztább és legmegrázóbb verseinek egyikét. A nagy élet-halál versek közül valót. Vagy attól félt talán, hogy a töretlen optimizmus kibontakozásának évtizedében valaki még a szemére veti: Szabó Lőrinc szonettet írt egy döglött kutyáról!?

 

(Új Horizont 2005. 3. sz. 41-45. oldal.)

 

 

 

1954. július-augusztus, Ábrahámhegy

 

Dunántúli vendégeskedése során és balatoni elvonultsága idején, 1954 nyarán Szabó Lőrinc heteket töltött Igalon illetve Ábrahámhegyen. E két helységet jelzi a kéziraton, mint ahol hosszabb érlelődés és formálódás után létre jött a Vereség után, ez a költő pályáján szokatlannak mondható vers. Vagy csak első olvasásra, a témája ürügyén mondjuk szokatlannak? A forma és a tartalom mélyén megbúvó mondanivaló talán nem is annyira szokatlan sem Szabó Lőrinctől, sem „azoktól az évektől”?

De lássuk a vers történelmi-politikai és (igen!) sporttörténeti hátterét! Az 1950-es évek magyar labdarúgó válogatottja, az Aranycsapat, miután a kontinens valamennyi csapatát végigverte, miután a futball őshazájában, a londoni Wembley Stadionban 6:3-ra legyőzte az angolokat („az évszázad mérkőzésén”), majd ugyanezt a győzelmet a Népstadionban megismételte (már szinte megszégyenítő, 7:1 arányban), a svájci Világbajnokságon előbb a németeket (akkor: NSZK), majd a két dél-amerikai futball-nagyhatalmat, Brazíliát és Uruguayt egyaránt 4:2-re verte, - nos, ez a magyar válogatott a Világbajnokság döntőjében alulmaradt a föltámadó németekkel szemben (3:2-re). Az előzmények ismeretében az Aranycsapattól aranyérmet várt a magyar sport- (és nemcsak a sport-) közvélemény, de a magyar politikai, állam- és pártvezetés is.

Az 1950-es évek sportsikereit nemzeti ügynek tekintette az egész magyar társadalom: a hivatalosan nem létező, emberi, egzisztenciális és érzelmi életében megbántott ellenzék a sporteredményekben a nemzeti ellenállás vagy kiemelkedés szinte egyetlen lehetőségét látta. A politikai vezetés viszont egyrészt a szocialista szellemiség győzelmét, másrészt a rossz gazdasági helyzet miatt elégedetlen országlakók hangulatának a javítását várta a nemzetközi sportbabéroktól, az olimpiai aranyérmektől. Ennek a folyamatnak a betetőzése lett volna a Labdarúgó Világbajnokság megnyerése. Az aranyérem azonban elmaradt, elúszott, - és ezt nemcsak sportkudarcként élte át az ország népe, hanem afféle keserű kijózanodásként is. Miből? Hogy a fejét nem lehet végérvényesen a homokba dugni, hogy lehetetlen pótcselekvésekkel elvonni a figyelmet a lényegről, „a társadalmi problémákról”. Zavargások, tüntetések estek országszerte, a dédelgetett kedvencek csak éjszaka, állami autóban lopózhattak haza (tarsolyukban a világbajnoki ezüstéremmel).

Az 1954-es svájci kalandot érdemes emlékezetünkbe idézni, ha azt mérlegeljük, van-e kapcsolat, és hol a határ sport és politika, sport és nemzettudat, vagy éppen politika és nemzettudat között. De azt is érdemes talán újragondolni, meddig sportesemény egy sportesemény, és mitől-mikortól válik szociálpszichológiai pótcselekvéssé - társadalmi méretekben (hogy már mégse nevezzük nevén: hisztériává). Történészek már bizonyosan azt is megállapították, milyen mértékű összefüggés tételezhető fel 1954 júliusa és 1956 októbere között…

Szabó Lőrinc nem volt érzéketlen a sport iránt („magam is hátvéd, a diákkori erdő debreceni tisztásain”), a környezet küzdelemre sarkalló kihívását ugyanúgy látta benne, mint a célszerűen szervezett erő és ügyesség megtestesülését, - a fia (Lóci) válogatott röplabdázó volt. Mégis, valamiképp meghökkentő ez az emocionális hatás, amit az „esemény” Szabó Lőrincből kiváltott. Más költő akkor szólalt volna meg, ha magyar kézbe-nyakba kerül az aranyérem, Szabó Lőrinc a vereséget énekelte meg. De, hát, ő Szabó Lőrinc volt!

„Győztest tapsol az ég, én vesztes ügyet koszorúzok”, szögezi le versében kétszer is. De vajon valóban a veszteségről szól a vers? És melyikről? Vagy nem lehet veszteséget veszteségtől elválasztani, a sportkudarcot a nemzeti megaláztatástól, az egyik elszenvedett sebesülés az eltitkolt másik sebet is fölszakítja? „A diadalmát / már-már jelképnek hitte a nemrég / hadravert nép”. Egy évtized sem telt el a világháború, a doni katasztrófa, Budapest ostroma, megsemmisítő és fogolytáborok (meg mindezek 1945 utáni változatai) óta, nem csoda hát, ha a költő az átélt események fogalomtárához nyúl. „Jóvátétel arany lobogóját / hallotta-látta a rádión át / oromra repülni a mámoros ország / és Bernben a küzdő Tizenegy”. Az érlelődő s mind reálisabb reményhez egyszerre odatársul a jelkép, még ha az elhallgatáson keresztül szól is (az 1950-es években ugyanis a magyar himnusznak hivatalosan csak a dallamát játszották, a szövege nélkül): „s hitetlen is könny gyűlt a szemembe, / valahányszor egy-egy új győzelemre, / jutalmul, imánkkal kérte a Messze, / hogy: Isten, áldd meg a magyart!”

Keresi, és nehezen találja meg a költő a formát, a visszafogott keserűség szavai széthullnak, váratlanul (kevéssel korábban elhunyt) kedvesét idézi, a két veszteség - bármilyen profánul hangzik, - hitelesíti és fölerősíti egymást, mintha „A huszonhatodik év” önkínzó szonett-töprengéseit olvasnánk.

A versfüzér második részében a mitológia három istennőjét szólítja meg: a Győzelmet, a Reményt és a Sikert, a három hölgy - évezredes társunk. „Tűntél, eltűntél, Győzelem, / egy perc alatt!” - állapítja meg most már józanul, de sok verssor kétségbeesett széttördelése kellett ehhez a józansághoz. A szárnyas istennő csodálatos titkokat (vagy inkább unásig ismert, de soha nem feledhető igazságokat) súg meg a költőnek: „Ami neked / tőlem kijárt, az a korona / most elveszett.” Távozóban közli az istennő, amit daccal azóta magunk is hányszor elismételünk (a magyar futballról, a magyar történelemről s benne magunkról): „Te voltál s te vagy / a legkülönb…”

Győzelem aztán figyelmeztet Siker istennőre (Ady is harcolt vele, de hányszor!): „istennő ő is, - ne gyűlöld, / akit emel!”. És ismét a kijózanító hang: „…én itthagyom / ünnepeteket, / csak bölcs húgom, a Jóremény / marad veled.” Az istennő a küszöbről még visszaszól, még hiányzik a bölcs summázat, amelyből oly sok érkezett Szabó Lőrinc korától napjainkig: „Neveljen ez / a vereség”! A Tizenegy (vagy a tízmillió) aranyával szemben a három istennő és Szabó Lőrinc mértéktartó bölcsessége, - lehet, hogy nem ezt igényelte a Keleti pályaudvar előtt zúgolódó szurkolótömeg?

Aztán hangot vált a költő, talán maga is érzi, most nem sokat érhet a józan visszafogottság, hexameter lendületű, himnuszforma dalba kezd. A futballsikerek ismertebbé tették Magyarország nevét, mint művészete, tudománya, - a költő még háborog ezen, mi ma már természetesnek vesszük, s némelykor akár kiegyeznénk effajta hírnévvel is. Vörösmartyt idézi, a „régi dicsőséget” és az „éji homályt”, amelyből kitörtünk, az új világalkotó tényezőket egyesíti a hagyományosakkal: „sport és játék, - de legenda! De jelkép! / De eredmény, és a miénk!” Aztán a harmadik versrész közepén elhangzik az a hat sor, amely miatt, - nos, amely miatt Szabó Lőrinc a verset megírta, és amely miatt a verset természetesen nem közölték. „Ebben a jelben mind diadalt diadalra arattunk, / hajnal volt az, föltámadás, ebben a jelben, - jól értette a gyermek, a felnőtt - / sok tört vágy kapott új hitet, / ebben a jelben jó köszörűt sok csorba önérzet / s hangos igent sok néma nem.”

„Ebben a jelben” – in hoc vinco vinces! – Szent Ágostont és a krisztusi keresztet idézi a költő kétszer is. A blaszfémia árnyéka se fusson át agyunkon, hogy Szabó Lőrinc a futballsikereket a hittel és a feltámadással, a kereszt jelével és Ágostonnal egy képzettársításba vonja, - valójában egy megtaposott, megalázott keresztény nemzet eszmélési kísérletéről és önmagára találásáról szól a költő, amelyben minden eszköz megfér és megnemesedik. „Sok tört vágy kapott új hitet”, és „hangos igent sok néma nem”, - a magyarországi szocializmus e korai, „mosolygós” (más szóval: hurrá-optimista) szakasza aligha akart hallani tört vágyakról, de még kevésbé néma nemről. Az már csak a Balatont járó költő dacos ráadása, hogy mindehhez megidézi még „Csaba királyfit, amint a tejút gyémánt magasában öt világrészen átüget”.

A vers nem jelent meg 1954-ben. A közvélemény a győzelem lelkesedő himnuszát várta (a londoni 6:3 után jelent is meg számos futball-óda), ha ezt nem kaphatta meg, legföljebb a háborgó, keserves panaszszóra volt kíváncsi, a Szabó Lőrinc-féle, összeszorított fogú, fegyelmezetten titkolt szívfájdalomra nem. A politikai hatalom éppen eléggé félt egy (nemzeti színezetű) elégedetlenségi hullámtól, ehhez verses segédanyagot szolgáltatni, különösen Szabó Lőrinctől, - erről 1954-ben szó sem lehetett! Ezt nyilván maga Lőrinc is tudta, de azért költői önérzet is van a világon, odaírta a kézirat alá: „A futball-versem. Ma sem értem és ma is fáj, miért nem közölték”. Pedig bizonyosan értette, és bizonyosan nem is ez fájt neki a legjobban.

 

(A vereség lépcsőfokai. Szabó Lőrinc és a futball-vers. Palócföld 2005. 4.sz. 598-600. oldal.)

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap

 

 

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap