A szalamandrák

Lukáts János, p, 01/19/2018 - 00:07

 

 

 

 

 

Noé ideje óta nem volt akkora vízözön. Gőzölögtek a földek, és füstölögtek a hegyek. Az erdő nagy csöndességben állt és egyre zöldebb lett. Egyre tisztább. Mi, városiak, szólni alig mertünk, amikor hallottuk, milyen néma az erdő, és amikor láttuk, milyen tiszta a világ. A teremtés után lehetett ilyesféle, az első hétvégen.
A hajdani kisvasút modernkori romjain lépegettünk. Ijesztően keskeny tud lenni egy vasút elgörbült sínje, amely már régen nem sínpár, és mégis veszi magának a bátorságot (talán utoljára sín-életében), hogy átíveljen egy harsogóra áradt patak fölött. A völgyben nagy volt a némaság, egy-egy meggondolt esőcsepp megvárta, amíg óriásira duzzadt, s akkor a nyakunkba hullott. Száraz helyet nem találtunk, laposat is keveset. Oda vertük a sátrat. Aztán belebújtunk, hasra feküdtünk, és csak a fejünk nézett széjjel a kora estében.
– Gátépítő leszek! – tájékoztatott Benedek legújabb, véglegesnek tekinthető életpályájáról. A csalánon és a vadsóskán keresztül a patakhoz csörtetett, szikladarabokból gát, töltés, hídfő épült. De a víz azonnal elgörgette a köveket, maga akarta megszabni útját.
– Vagy inkább folyóépítő leszek! – módosította elhatározását Benedek, látván a gátépítés reménytelenségét. – Van olyan? – kérdezte, de tudta magáról, akármi is lesz a válaszom, ő folyóépítő lesz.
– Van! – erősítettem meg a szándékában. Benedek másnapra tervezte az új életpálya kezdetét, ma a vízi kudarcot valamivel feledtetni akarta: – Menjünk föl erre a hegyre! – indítványozta, és elindult. Én utána: ki a sátorból, neki a meredeknek.
– Ezt gerincnek hívják! – magyaráztam mászás közben, hogy addig se előzzön meg túlságosan. Tudomásul vette, de azért csak megelőzött. A gerincen megvárt, ott félt egyedül.
Akkor találkoztunk a szalamandrákkal. Ott fönn, a hegygerincen, ahová nem vezet út, a nedvesben, az árnyékban. A csendben, a nyugalomban, mint azon a bizonyos első hétvégen.
A szalamandra kicsi volt, gyerek lehetett, aki elmászkált a többiektől, vagy talán csak egy kis magányra vágyott. De ki gondolt a gerincen, ég és föld között, már közelebb az éghez, kétlábúak váratlan megjelenésére. A szalamandra mozdulatlanná dermedt. A félelemtől, az ősi törvénytől? Benedek kinyújtotta feléje a kezét.
– Ne bántsd! – halk volt a hangom, a fiú mégis megrezzent tőle: – Dehogy bántom! – és félt egy kicsit a szalamandrától. Csak a tévében látott ilyet, azt gondolta, szalamandra csak a Tűzföldön él, esetleg a Himalájában. Ez pedig itt állt előtte. Azért feléje nyúlt: – Megsimogatom.
– Csak óvatosan – suttogtam. – Érzékeny, gyenge állat. – Az érzékeny, gyenge állat állta a simogatást, de közben iparkodott a kövek közé furakodni. Emelgette apró lábait, amelyek kecsesek voltak, a teste tömzsibb, mint a gyíkoké. A feje nagy, akár a csecsemőknek. Fekete színű testén meghökkentően villogtak a sárga foltok. Valójában elnyúló pontocskák voltak, amelyek a test vonalát követték. Mintha jelmezt viselt volna. Benedek csattogtatta a fényképezőgépét. A szalamandra eltűnt a kő alatt. Benedek szeme ragyogott: – Állatfotós leszek, mint azok a tévében! – olyan hittel mondta, mint soha még.
Hármat se léptünk, újabb szalamandra jött. Nagy, öreg, talán az elcsatangolt apróságot kereste. Bátran emelte föl a fejét, mintha az emberelőtti kor tanúja nézett volna ránk. A száját is kitátotta egy kicsit. Rajta narancsszín volt a folt. Mozdulatlansága egy pillanatig, ha tartott, aztán kényelmesen beballagott egy fatörzs alá, a nedves levelek közé.
És újabb szalamandrák… Mi csak lépdeltünk közöttük, ámulva, amint hevertek és jöttek-mentek a hegygerincen, a nyirkos levelek és a száradó kövek között. Mint akik otthon vannak. Benedek egy-egy lelkes félhangot, indulatszót vagy halk rikkantást hallatott. Volt olyan pillanat, amikor három szalamandrát láttunk egyszerre. Kő alatt, fa mögött, meg csak úgy, az út közepén.
– Olyan képet, amelyiken kettő van… – kérlelte.
– De ha nincs kettő egymás mellett! – tártam széjjel a kezemet. Benedek két ujja már emelte a fekete-sárga, apró, álarcos szörnyecskét. A világ bizonyosan legjámborabb szörnyetegét. Bátran emelte, miközben félt tőle. Odatette a másik mellé, a két szalamandra egy irányba iparkodott eltűnni, ez volt Benedek szerencséje, kattant a felvevő.
– Most már hagyjuk őket! – kockáztattam meg a visszavonulást.
– Nem! – olyan hangon volt ez mondva, amivel nem lehetett vitatkozni. Benedek tizenöt szalamandrát cserkészett be, negyvennél több felvételt csinált, arcán a sosem remélt váratlanság öröme.
Másnap korán keltünk, meg kellett mászni három csúcsot, útközben volt leszedni való szeder, megfaragni való vándorbot, oroszlánforma szikla – kellett tehát az idő meg az erő. Késő délután volt, mire fáradtan visszatértünk a táborhelyre. Én a tűzrakó hely kövei mellé guggoltam, hogy mielőbb sülhessen a szalonna, és megfőhessen az esti leves. Jó az ilyenkor.
– Én fölmegyek egy kicsit! – nem mondta, hová megy. Oda, a szalamandrákhoz. – Vigyázz! – szóltam utána, majd pontosítottam: – Vigyázz rájuk!
Vacsorára jött vissza, egy kicsit gondterhelten: – Csak kilencet láttam. Már ismerte őket személyesen. És megint lefotózta valamennyit. Már alváshoz készültünk, amikor megkérdezte: – Mit kell annak tanulni, aki ilyen kígyókkal akar foglalkozni?
– A szalamandra nem kígyó! – mondtam. És beszélgettünk kétéltűekről, élőhelyekről, csökkenő és mentenivaló állatpopulációról. Benedek fölkönyökölt a sötét sátorban, úgy beszélt, úgy hallgatott.
Másnap már reggeli előtt fölszaladt a gerincre. Komoran jött vissza: – Most csak hármat láttam. Mit gondolsz, félnek tőlem? – én viccel akartam elütni a kérdést, de ránéztem Benedekre. Meg rágondoltam a szalamandrákra.
– Csak szokatlan vagy nekik – aztán hozzátettem: – De nekik minden ember szokatlan. Minden ember idegen. Ne háborgasd őket…
– Én nem háborgatom őket. – védekezett. – Én csak… – elhallgatott. Barátokat remélt fönn a tetőn, és menekülőket talált.
Aznap a hegység legmagasabb csúcsát másztuk meg. Vízmosásban csörtettünk fölfelé, kidőlt rönkökön másztunk keresztül, meredeken araszoltunk előre, és végül a tetőn voltunk. A szívünk a torkunkban dobogott, az izzadság a hátunkra fagyott a hideg szélben. Ezért jöttünk, a vízmosásért, a meredekért, a hegycsúcsért. Egymás tenyerébe csaptunk.
Utolsó reggel Benedeket odalenn hagytam, vigyázzon a tűzre. Ez volt az egyetlen, amivel a völgyben lehetett tartani. Magam lépkedtem föl a hegygerincre, a szalamandrák közé. Leültem egy kidőlt fatörzsre, és vártam. Az öreg jött elő, hátán a narancsszín folttal. Megállt egy lépésre tőlem. A többiek talán rejtekből figyelték. Elvégre ő volt a főnök, az öreg, a bölcs…
– Most már elmegyünk, nem jövünk többet! – szóltam halk hangon. Mintha bólogatott volna azzal a fölemelt fejével. – Nem akart bántani – és intettem, hogy ott, lenn, Benedek az, aki nem akarta bántani őket.
– Nem, persze – sóhajtott az öreg szalamandra –, minket senki sem akar bántani. Csak, tudod – talán közelebb lépett egy hajszálnyival –, csak, tudod, ez itt a mi hazánk. Itt rajtunk kívül nem él más állat. Néhány csiga, meg a pillangók. Ha idegen jön, az nekünk rettegés. Nem bánt egy sem, csak fényképezni akar, és a szemünkbe villant, csak meg akar simogatni, és letöri a lábunkat, csak egymás mellé taszigál, és megroppantja a gerincünket.
– Sajnálom, ha bajt okoztunk… – gondoltam, jobb, ha elhallgatok. De az öreg, narancsfoltos szalamandrának még volt szava hozzám. A többi – láttam – kiült a kőbarlangocskák szájához, onnan hallgatta az okos szót.
– Ha megdermedünk a félelemtől, utána nem kel életre mindegyik szalamandra. Némelyik ott marad holtan. Ti, emberek, nem tudjátok, mi a félelem. Sok mindent tudtok, de sok mindent nem. A hegygerinc életéről például semmit sm tudtok… – megköszörülte aprócska torkát és indulni készült. Aztán mégis maradt. Fölágaskodott, szinte lábujjhegyre állt. Mellén is megvillant a narancsszínű folt.
– Megkérlek… – és nagyon komoly volt a szava –, megkérlek, ne áruld el odalenn, hogy mi itt élünk. Mi csak addig élhetünk, amíg a völgylakók nem tudják meg, hogy szalamandrák élnek a gerincen. Egymás közt, békében és nyugalomban. Emberek nélkül, a napfény és a harmat ölelésében. Ne mondd meg odalenn, hogy találkoztál velünk! – szinte könyörgött. – Ne mondd meg a hegy nevét, ahol jártál, és a hegygerinc nevét se, amelyre föllépkedtél. Te meg az apró óriás. Ne tudja meg soha senki… – visszaereszkedett a földre, és eltántorgott a kövek közé.
Bénultan ültem még egy negyedórát, örültem a szép napoknak, féltettem a szalamandrákat, és bántott a dolog egy kicsit.
– Van ennek a gerincnek neve? – érdeklődött Benedek, már hazafelé ballagtunkban.
– Nincs, ennek nincs… – feleltem sietősen. – Ez olyan nem emberlakta hely, láthattad magad is…

 

 

Magyar Irodalmi Lap 

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám


 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

Inter Japán Magazin

Turcsány Péter honlapja

Jankovics Marcell honlapja

Papp Lajos

Magyar Irodalmi Lap