A számon kért évtizedek

Lukáts János, szo, 03/23/2019 - 00:10

Aknay Tibor novellái olyanok, mint a gránitkockák, amelyekből az utat építjük magunk előtt: tömörek, kemények, fegyelmezettek. Minden írása önálló világ, szigorú törvényekkel, áttekinthetően, kiszámíthatóan. Ezek külső jegyek, amelyeket olvasás közben alig érzünk, de amikor a könyvet befejezzük, és letesszük kezünkből, bennünk marad az érzés, hogy egy bölcsen kormányzott, sajátos országba kaptunk betekintést.

Az elbeszélések nem kapcsolódnak egymáshoz, hősei, helyszínei nem bukkannak fel újra, mégis valamiféle közös fonál húzódik végig a novellásköteten. Sötét színek (lilák, feketék), az emberi szenvedés és az emberi jóság színei. A novellák legnagyobbrészt a jelenben játszódnak, de gyakran gyökereznek a múltban, ez a múlt azonban nem régebbi egy nemzedéknyi időnél, esetleg a gyermekkort idézi. És a múlt történései szívósan továbbélnek, máig hatnak, a jellemeket és a sorsokat befolyásolják, akár meg is változtatják.

Aknay – elöljáróban – felvázolja a világot, vagy ami egy személy számára a világot jelenti: a családját, a családfát, ezt az elképesztően szövevényes bokrot, amelyből bizonyosan ezer másik is növekedett és gyarapodott a Kárpát-medencében. Nagyszerű arcélek és emlékezetes jellemek őrződnek meg a családi legendáriumban. Ő ennek az emberpiramisnak a tetején (a pillanatnyi végpontján) áll, és arra buzdítja olvasóit, mindenki tartsa számon életének ezt a pótolhatatlan és megismételhetetlen kincsét (Ősök kertje).

Az ötvenes évek sötét bugyraiba vezet az Osztálytársak c. írás, amely az intézményesített besúgás módszereire, résztvevőire és következményeire emlékeztet, hogy „el ne felejtse, aki él”. Ezúttal a legjobb barátok között szövődik ez a mérgezett háló, amely csak egy félszázad elmúltával kerül napvilágra, miközben az aljasság illetve a félelem mindkét ember életét és jellemét deformálja. A beszervezők – érdekes, őróluk sosem esik szó! – mindeközben emelt fővel élik tovább életüket, lelkük nem sérül, hiszen ők „csak a munkájukat végezték!”

Az ős gonosz: az ember lelkének leigázása és testének megalázása, a kettő bizony gyakran jár együtt. Rózsika nénit még kamaszlány korában rontották meg a megszállók, akiket felszabadítónak kellett nevezni évtizedeken át. És amit ő sorscsapásként vonszolt magával egy életen át, azt az alkalmi vasúti lányismerős mellékes napi epizódként éli át. Idők változása, erkölcsök morzsolódása, értékek és önbecsülés, mint fogyóeszköz? – Rózsika néni idővel leszáll a vonatról (A galamb szárnyverése).

A felpanaszolt gonoszságnak mintha az ellenkezője is jelen volna, persze tragédia formájában, de hát Aknay a megrendítés mestere. A német megszállást követően (1944 áprilisában) az idős házaspár - akik egyike üldözött, a másik, mivel életének társát halálra szánják, maga is üldözötté válik - elhatározza, hogy együtt halnak meg, egy kellemes este után, tiszta értelemmel, félelem nélkül és emelt fővel. Ez az este néhol megmosolyogtató, néhol megkönnyeztető, és csak lassan vezet el a hátborzongatásig. A jellemek – ketten is vallanak róla – képesek nagyra, óriásira nőni, ha a jó vagy a gonosz kényszeríti őket. Íme, mintha a gonosz még megrendítőbbre emelné, akiket pedig elemészteni kívánt (Ruth könyve).

De olvashatunk viszolyogtató történetet a gazdag negyed kukázó hajléktalanjáról, akit szórakozó fiatalok vernek meg és rugdosnak össze (A töröttorrú), és a vak muzsikuslányról, aki halálig tartó, szeretetteljes barátságot köt egy gyámoltalan öreggel, miközben nagyapjaként bánik vele (Ilhana).

Aknay Tibor minden novelláját a morális tudatosság irányítja, akár a történelem szólal meg a jelenben, akár nemzedékek állnak egymás mellett, vagy egymással szemben. Konfliktus, halálos tragédia ugyanúgy logikus szükségszerűséggel következik be, mint az életen át húzódó sérülés, vagy éppen a vágyódás az elveszett szülőföld után. Nehezen nyílnak meg, nehezen lépnek kapcsolatra egymással a vívódó vagy vergődő szereplők, szavaik némelykor hiábavalónak vagy fölöslegesnek tűnnek, valójában lelki különbözőségük miatt ütköznek össze végzetesen.

Az író szívesen vezeti szembe egymással novelláiban két nemzedék képviselőit, különböző társadalmi osztályok tagjait, ellentétes politikai pártállásúakat, - a szembenállás mindig morális indíttatású és – de hát ez előre sejthető! – nemigen végződik kiegyezéssel. Aknay szívesen ölti magára női szereplők gondolkodásmódját, idős asszonyai ugyanolyan hitelesek, mint fruskái, egyetérteni egyikkel se kell feltétlenül, de szavaik, gesztusaik mindvégig meghökkentők és elgondolkoztatók.

A novellaíró nemcsak a leírt szónak a tudója, hanem a megragadott pillanatnak is, a fotóművész sikerrel hasznosítja írásaiban a látvány gazdagságát. Aknay feltűnően sok jelzőt használ, rengeteg színt „ismer”, az árnyék és árnyalat tucatnyi kifejezését. A rövid ideig tartó napszakokban érzi otthonosan magát, szereplőit is szívesen helyezi hajnalokba, naplementékbe. Az ember nélküli természet színjei és hangjai közt örömmel időz, ezek hitelesen szólnak a szereplőkhöz, és vallomásra biztatják-késztetik a töprengőket. Hiszi és vallja, sőt egyetlen vidám hangvételű novellájában (Találkozás) le is írja, amit az egész könyv sugall: „nem múlhat el nyomtalanul az a számon kérhető pár évtized, amit az ember életének hívnak”.

(Aknay Tibor: A galamb szárnyverése. Elbeszélések. Bp. 2012, a szerző magánkiadása. 144 oldal.)

 

 

2012. szeptember.

 

 

 

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap

 

 

Hozzászólás ehhez


Belépés

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap